Szomorú, esős délután volt, ami nagyon illett János
hangulatához. Mert ő is szomorú volt a szívében és őszintén sajnálta Máriát,
akivel ma este visszavonhatatlanul szakítania kell. Pedig akkor már majdnem egy
éve szerette a leányt becsületesen és híven, ami minden dolgát jellemezte Bodó
Jánosnak. Egy virágzó, nagy üzletnek volt a prokuristája és tíz évi szolgálata
alatt főnökeinek teljes bizalmát érdemelte ki azzal, hogy sohasem hibázott sem
szóval, sem gondolattal, sem cselekedettel. Ilyen volt Jánosnak a szerelme is
és Mária, az aranyhajú gépírókisasszony a harminc éves férfi nyílt, beszédes
szemében mint a legtisztább tükörben látta a megálmodott boldogságot. A leány
is huszonöt éves volt már, amikor első csókját a férfinak adta, nem fehéren, de
megigazulva és érezte, tudta, hogy a prokurista ölelése hozta meg neki a tavasz
éltető napfényét, az élet májusát. Minden héten kétszer együtt vacsoráztak
valami jobb vendéglőben és ez a két este tiszta öröm volt mindkettőjüknek,
nyájas, zöld sziget a munka tengerében.
Ilyen körülmények között az említett esős délután könnyen
érthető volt János szomorúsága. Egy meghitt, boldog viszonyt kettévágni sohasem
kellemes, legfőképpen nem az pedig, ha az ember őszinte és becsületes és
nyíltan meg akarja mondani kedvesének a válás okát. János is ezt akarta ma; a
ma esti vacsoránál meg fogja tudni Mária, hogy Bodó János, a szürke prokurista
önállósítja magát, fényes üzletet nyit a Belvárosban s e célból természetesen
nősül és új korszak kezdődik az életében. Az új korszakot Baumann Eliznek
hívják, aki nem is nagyon új már, de a főnökélnek a lánya és különben is ilyen
az élet.
Mária mosolyogva várta a megszokott helyen és amikor kezet
fogtak, a finom, kesztyűs ujjai melegen simultak a prokurista széles tenyerébe.
János nem mosolygott és ezúttal nem is karolt a lányba, mint máskor szokta,
csak úgy tartotta föléje az acélnyelű selyemesernyőt. Drága portéka volt, a
Baumann-házból való, az Eliz kisasszony karácsonyi ajándéka.
- Siessünk – mondta János -, még mindig esik.
Mária tréfás kedvében volt.
- Miért olyan szótalan, édes?
A prokurista ajka köré egy fájdalmas, idegen vonás
rajzolódott, amivel nem tudott megbirkózni.
- Tudja Isten, ez az idő... Úgy lehangol... és mondani is
akarok valamit magának, Mária...
A lány szíve nagyot dobbant.
- Mi az János? – kérdezte halkan, bátortalanul.
János köhögött kettőt, mint iskolás gyermek korában ha nem
nagyon jól tudta a leckéjét.
- Mária, édesem... nézze... nekünk el kell válnunk.
- Elválnunk?
- Igen. Hallgasson ide...
És fojtott, kedvetlen hangon elmondott mindent, amit akart.
Nyíltan és őszintén. Becsületesen és híven, ahogyan ő szokta a dolgát végezni.
Amikor befejezte, a lány keze az övében volt, de a pajkos gyémántszemek
könnyben úsztak és a fehérre ijedt ajak reszketve küszködött a sírással.
- Mária, édesem, ne sírjon – mondta megilletődve János, de
azért a hangja biztos maradt. A szentimentalizmus nem a prokuristák érzelmi
világából való, főleg akkor nem, ha önállósítani akarják magukat.
A lány is leküzdötte fölindulását és csendesen, megadással
mondotta:
- Én akkor meghalok, János... Nincs értelme tovább az
életemnek.
A férfifölkacagott. Édesen, erőltetetten, de azért némi
meggyőződéssel is. Nem tudta belátni, miért kellene ilyesmiért meghalni az
embernek. Ilyen az élet és örökké semmi sem tart.
- Ne beszéljen így, Mária, édesem. Ez az év nagyon szép volt
így kettesben, igaz, de honnan tudja, hogy nem lesznek még szebb évei is ennél?
Az élet kertje nagy és tele van virággal...
Még valami tarka metaforán gondolkozott, de ekkor, az
étterem túlsó oldalán, a szemközt levő asztal mellett egy különös alakot
pillantott meg. Egy hórihorgas, csontos, vén ruét, egy citromképű öreg dandyt,
aki kifogástalan eleganciával öltözködve, frakkban, monoklival ült a helyén és
savószínű szemével mereven fixírozta Máriát. Egy pohár bort ivott éppen a
furcsa vendég és János látta az ijesztően vékony ujjait, amik szinte zörögtek a
pohár szélén. A gomblyukában egy halavány sárga rózsa hervadozott.
- Nézze, Mária... Ki az, - kérdezte súgva a férfi.
- Kicsoda?
- Ott, velünk szemben... az asztalnál. És hogy nézi magát...
Mindig magát nézi...
Mária unott arccal, sápadtan fordította félre a tekintetét.
- Senkit sem látok...
- Azt a csúf öreg figurát... Hát nem látja, Mária?
- Nem látom. Nincs ott senki... Mondja, János,
megmásíthatatlan a maga elhatározása?
János még mindig a különös vendéget nézte.
- Borzasztó alak – mormogta a foga között. Azután ráeszmélt
a lány kérdésére. – Olyannak ismer engem, aki játszik a szavával? Fájdalom,
ennek így kell lennie.
Mária megtörölte a szemét és csöndesen, nyugodtan azt
kérdezte:
- És azt hiszi, boldog lesz?
János könnyedén sóhajtott:
- Istenem... Mi a boldogság? – Azután újra a vén rué
monoklijával találkozott a tekintete. A kerek üvegdarab félelmesen csillogott a
villanyfényben. -. Nézze, Mária... nem látja? – súgta újra és érezte, hogy a
szíve hangosabban dobog.
- Nem látok semmit, János és nem is vagyok kíváncsi semmire.
Sápadt volt és szemében még egy utolsó könny csillogott. A
tányérját félretolta és hirtelen elhatározással fölkelt a helyéről.
- Elmegy? – kérdezte csöndesen János.
- Igen. Jobb ezen hamar túlesni.
Nem igen marasztotta a férfi. Érezte, hogy most már csak
üres időtöltés volna minden beszéd. Abban pedig, amit a lány az előbb mondott,
egy percig sem hitt. Amikor Mária kezet nyújtott neki, melegen, férfiasan
megszorította, de nem csókolta meg. Csak semmi érzelgés. Az fáj.
- Isten áldja meg, édesem – mondta neki egyszerű
őszinteséggel.
- Isten vele, János – köszönt Mária és karcsú alakja már
kifelé suhant a forgóajtón.
A férfi utána nézett egy darabig a nagy tükörablakon
keresztül, azután újra leült a helyére és önkéntelenül is az öreg dandyt
kereste a pillantásával. Már nem látta a helyén...
János várt egy kevéssé, hogy talán visszajön, de a furcsa
vendég nem mutatkozott többé. Egy kicsit csodálkozott a dolgon és később,
amikor fizetett, megkérdezte a pincértől, hogy mikor ment el a monoklis. A
főpincér nem tudott róla semmit, az ételhordó pedig egész határozottan így
felelt:
- Annál az asztalnál még senki sem ült ma este.
És nem tudott róla senki semmit. János először valami
gorombaságot akart mondani, de hirtelen libabőrös lett a háta és attól félt,
hogy bolondnak tartják, ha még többet beszél a dologról. A szokottnál nagyobb
borravalót adott mindenkinek és örült, amikor újra kint volt az utcán.
2.
János az esetet, amely elvégre is kellemetlen volt,
elintézettnek gondolta. Nem a lovagiasság szabálya szerint, hanem a maga
rendes, üzleti eszével és másnap híven és becsületesen jegyezte tovább a céget,
melynek egyik tulajdonosa, mint mondottuk, az Eliz kisasszony papája volt.
Harmadnap azonban, amikor a rendes kávéházában reggelizett, az első újsághír,
ami a szemébe ötlött, erősebben a szívébe markolt. :Rövid néhány sorban az volt
megírva benne, hogy Bíró Mária gépírónő Aradi utcai lakásán öngyilkos lett. A
negyedik emeletről ugrott le és szörnyethalt.
János nem tudta meginni a teáját, némi szédülést érzett, ami
csak a második pohár víz után múlt el.
- Borzasztó! – mondta magában háromszor is egymás után és
csak akkor nyugodott meg egy kevéssé, amikor újra elolvasta a hírt és ott látta
s a végén azt is, hogy „tettének oka ismeretlen”. Az egyszerű, szürke
prokurista nem szerette a feltűnést.
Hanem azért aznap nagyon szórakozott volt az irodában és
több ízben elfelejtett válaszolni, ha kérdeztek valamit tőle. Ebéd után még
egyszer elment a kávéházba és szokása ellenére még egyszer végignézte a reggeli
lapokat. A hír most is ugyanaz volt, mint reggel.
- Persze, persze – dünnyögte maga elé - csodák nem
történnek. – Ezt különben is megtanulta már a kettős könyvvitelből.
Este erős vágyat érzett, hogy elmenjen abba a vendéglőbe,
ahol utoljára látta Máriát. A megszokott asztalokhoz ült és matrózhúst rendelt
tarhonyával. A tarhonyát igen szerette János és itt nagyon kedvére készítették.
Amikor a három deci borát megitta, még három decit kért. Ma szükségit érezte az
alkoholnak.
Az étteremben elég sokan voltak, de ismerőst egyet sem
látott. De jól esett neki, amint sorra szemügyre vette az asztalokat és
külön-külön megnézett mindenkit. A szeme nedvesen csillogott és ötpercnyi időközökben
az ajkához emelte a poharát. Már a második üveg is kiürült és éppen arra
gondolt, hogy fizetni kellene, amikor a forgóajtón Mária jött be az étterembe.
Nem volt egyedül, az öreg gavallér, a furcsa, monoklis ember vezette a karján
ugyanahhoz az asztalhoz, ahol tegnapelőtt ült magában.
János lehunyta a szemét, azután újra felnyitotta és merő
tekintettel nézte őket. Mária nagyon halovány volt, de azért mosolygott. Néha
kacéran, kihívóan nevetett is és a gyémántszeme mindig ott pihent meg Jánoson.
A monoklis pezsgőt rendelt és szemtelenül koccintott a lánnyal. Ilyenkor
összeért a kezük.
A prokurista, Baumann Eliz kisasszony vőlegénye, nem tudott
fölkelni a helyéről. Kínos érzés vibrált az idegein. A homlokán veríték
gyöngyözött.
- Még három decit! – mondta fogvacogva a pincérnek, aki
csodálkozva hozta el az italt, mert ismerte, milyen rendes, szolid ember János.
A bortól azután újra kimelegedett a riadtan dobogó szíve,
nekibátorodott és átköszönt az asztalhoz. Mária mosolyogva biccentette meg a
fejét és feléje emelte a poharát. A monoklisnak láthatóan nem tetszett a dolog,
de azért nem csinált kázust belőle. Valamit mondott halkan Máriának és János
jól láthatta, milyen nagy, sárga fogai vannak.
Most már nem tudta a tekintetét levenni a lányról és néha ő
is mosolyogni bátorkodott. A szemük beszélt egymással kedvesen, forró
szerelemmel, mint régen, boldogságuk tavaszán. És most a szavát is hallotta
Máriának, amint nyájasan hívta:
- Na jöjjön ide...
János fölkelt, fogta a poharát és az asztal felé indult. A
lépése bizonytalan volt egy kissé, de azért szépen, rendesen köszönt, amikor
odaért.
- Csókolom a kezét...
A monoklis előtt könnyedén meghajtotta magát, de amikor újra
a szemébe nézett, iszonyú zavarba jött. Egy kövér nyárspolgár ült ott a zörgős
csontú, sovány dandy helyett és jóakaratúlag mosolygott.
- Ön téved, fiatalúr, nemde? Már az előbb mondtam is a
feleségemnek, amikor ideköszönt.
János egy félszeg mozdulattal kapta oldalt a fejét és Mária
helyén egy elhízott, durva kezű asszonyságot látott, aki igen jóízűen nevetett
az eseten.
- Össze tetszett téveszteni valakivel, ugyebár?
- Bocsánatot kérek – dadogta János -, de igazán...
- Ah, nem tesz semmit, das kommt schon vor! – mondta az
idegen férfi és barátságos kézmozdulattal intett utána, amikor a helyére ment.
János nem merte meginni a harmadik három decit és öt perc
múlva kint volt az utcán.
3.
Másnap reggel rosszul érezte magát János és délig az ágyban
maradt. A céghez beüzent, hogy beteg, ami tíz év óta most történt meg először.
A lázmérő harmincnyolc fokot mutatott és nem szállt alább akkor sem, amikor
Eliz kisasszony érdeklődése jeléül néhány szál gyöngyvirágot küldött neki.
Délben azért mégis fölkelt, de nem evett semmit. Két órakor
elment hazulról és céltalanul bolyongott az utcán. Csak akkor eszmélt föl,
amikor az Aradi utca egyik háza előtt halottas kocsit látott. A ház kapuján
világoskék drapéria hívta a gyászolókat és kétoldalt nyomtatott betű jelentette
mindenkinek, akit illet, hogy Bíró Mária halt meg huszonhat éves korában.,
János megkérdezte az őrt álló halálmadártól.
- Most lesz a temetés?
- Igen, kérem, három órakor – szalutált a díszruhás szolga.
Még egyszer megnézte a gyászjelentést. Mária csakugyan
tegnapelőtt halt meg... A lába nehezen bírta a lépcsőt, de azért fölment
megnézni a halottat. Mária feküdt a koporsóban. Fehéren, szomorúan, ahogy illik
ahhoz, aki nagyon nagy útra készül. János imádkozni akart, de nem jutott eszébe
semmi. Hanem egy alkalmas pillanatban, amikor nem látta senki, a kezét nagyon
gyöngéden rátette a lány összekulcsolt kezére. Így búcsúzott el tőle.
A szertartás után a temetőbe is kikísérte Máriát és csak
akkor indult befelé, amikor a friss hant fölé odatűzték a fejfát. Mire a
városba ért, már leszállt az alkony. A hűvös, nyirkos levegőben fázni kezdett
János és sietve igyekezett hazafelé. Arrafelé, ahol lakott, kevesen jártak a
nagy bérkaszárnyák alatt, de az utcájában egy feltűnően magas, cingár alak
haladt előtte. Lassan, megfontoltan ment és amikor János a háta mögé ért,
visszanézett. A monoklis ember volt. Sárga, múmiaszerű arca vigyorgásra
torzult, nagy, sárga fogai világítottak a sötétben.
János nem mert elébe kerülni és rémülten látta, hogy lassú,
nesztelen léptekkel befordul előtte a kapun. Öt lépés távolban dobogó szívvel
ment utána, föl a lépcsőn, de a második emeleten meggyökerezett a lába. A
monoklis az ő lakása előtt állt meg. Egy pillanatra újra visszanézett és János
tisztán hallotta, hogy csöndesen nevet magában. Azután kulcsot vett elő a
zsebéből és bement a lakásba.
Öt percig tétován ődöngött János a folyosón, de nagyon
rosszul érezte magát és benyitott az ajtón. A monoklis akkor már az ágyában
feküdt és mérgesen rámordult:
- Kit keres?
János alázatos félelemmel dadogta:
- Bocsánatot kérek... Azt hittem...
- Ne higgyen semmit, hanem kotródjék és aludja ki magát, ha
részeg.
4.
Bodó János másnap átlőtt szívvel találták meg egy külvárosi
szálloda szobájában. Az öngyilkosság nagy feltűnést keltett mindenütt, ahol
ismerték a tisztességes, pontos embert. Eliz kisasszony vigasztalhatatlan volt.
Az esetet az újságok is megírták azzal, hogy „tettének oka ismeretlen”.
(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 7. sz. (1920. április 11.
– epa.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése