Minálunk, a külső városban, csütörtökön és pénteken
szeretnek meghalni az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a
vasárnap munka-szünetje épp úgy hozzá tartozik a temetés díszéhez, mint a
fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen
közönsége?
És pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A
legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap délután
háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála-temetések.
Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a vasárnapi
kiránduló közönséggel. A megboldogult szobaurat, a többi hat szobaur
kivánságára, leviszik a lakásból az utczára, ha lehet: a Kálvária-térre; s
mialatt a kiséret átlépked a sineken, a villamos illedelmesen várakozik. A pap
jön, lát és győz; aztán Szent Mihály lova megindul a kőbányai temető felé. A
gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a dekórum kedvéért
bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett fáklyások lépdelnek, s
odább a veteránok zenekara, az egész külső város gyönyörűségére, Dom Sebastian
gyászindulóját fújja.
Némelyik halottnak a kedves nótáit fújják. Végre elérte,
hogy egyszer kimulathatja magát.
Sokan sivárnak és végtelenül elszomorítónak találhatják ezt
a temetést. Pedig annak, a ki a koporsóban fekszik, most végre, valahára,
betelik egy hő óhajtása, talán az első, a mely valóra válik.
Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta
kénytelenségből. Nálunk, a külső városban, nem így van. Nálunk sokan azért
halnak meg, mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből; a legtöbben a
szép temetésért.
Az élettől nem várhattak semmit. A halál igér nekik valamit.
Egy ünnepélyt, a melynél ők a fő-személyek; nagy sokadalmat, bámuló közönséget,
fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre.
És a halál becsületes ficzkó, a ki megtartja a szavát.
A szegény emberek tudják ezt, s azért vannak olyan nagy
barátságban a halállal. A szép temetés az egyetlen öröm, a melyre bizton
számíthatnak, ha ugyan az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek
oly boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is
számíthatnak erre az ünneplésre.
Az esküvő inkább csak a gyerekek egy nagyobb szabású
karácsonya, s az élet három nagy eseménye közül egyesegyedül a temetés az, a
melynek ünneplését át szokás adni a nagy nyilvánosságnak. Mert, ha az esküvő
ritka és szűk körű, a születések dolgában már éppen a legnagyobb homály szokott
uralkodni.
Mi például azt hittük, hogy Ottokár a negyedik emeleten lakó
esztergályos-legénynek a fia. Ez a hiedelem nem volt minden alap nélkül való,
de kiderült, hogy az esztergályos-legény nem volt Ottokárnak az apja, sőt
kiderült az is, hogy az öreg asszony is csak mostoha anyja volt Ottokárnak.
Ottokár úgy maradt rá, az elsőtől, a ki nem tudni, honnan hozta.
Igen hamar készen leszek Ottokár életének az elbeszélésével.
Mint nálunk, a külső városban, már egyáltalán szokás, Ottokár is csak a
halálával tett szert némelyes nevezetességre.
Nem rajta múlt, szegényen, hogy nem sikerült az élet
szinpadán feltűnést keltenie. A házban kikötött minden cseléddel, s igen rossz
fiú hírében állott. De ezen a módon, a mi tájékunkon, bajos érvényesülni.
Nemcsak feltűnnie, megélnie sem sikerült. A nagy történelmi
néven kívül fölötte keveset örökölt a földi jókból. Télen nyáron egy szál zeke
volt rajta, s ez a vékony zeke addig járt az iskolába, míg egyszer alaposan
átjárta az északi szél.
Még akkor is hallgatott róla a krónika, mikor már
magánkívül, lázas álomképek közepett hánykolódva feküdt a szobájokban. Életének
erről az utolsó és rövid időszakáról csak egy részlet került nyilvánosságra. Az
orvost elhívták, de a háznépnek munkába kellett menni, s Ottokárt egyszerűen
becsukták fantazmagóriáival. Az orvos eljött, de nem tudott a beteghez bemenni.
Az egyleti orvos úr haragját el lehet képzelni. Mikor ujra
előkerült, Ottokár már csak hébe-hóba volt rongyos kis eszméleténél, s egy
született mezítlábas makacsságával vonakodott az orvos úr kérdéseire értelmes
feleleteket adni. Az orvos úr úgy vélte, hogy Ottokár aligha tagja a Nemzeti
Kaszinónak, s azzal fenyegetőzött, hogy, ha meg nem embereli magát, a
tettlegesség mezején lesz kénytelen találkozni vele. Minthogy fenyegetését nem
váltotta be, az orvos úr kitörése nem okozott semmi feltűnést, s azóta már
teljesen elfelejtődött volna, ha Ottokár véletlenül meggyógyul.
Ottokár azonban oly engedetlen és rossz fiú volt, hogy
meghalt. Gyertyákat gyújtottak meg mellette, a ház összes asszonyai bementek
hozzá, egyszerre mindenki róla kezdett beszélni. Ottokár meghalt.
És itt kezdődik az ő történetének nevezetesebbik része.
Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy Ottokár a legszebb halott
a világon. Sőt kitudódott az is, hogy életében is nagyon szép fiú volt. Szép,
jó és barátságos fiú. Mindenki tudott valami kis történetet, mely kétségtelenné
tette, hogy Ottokár maga volt a szivesség és az előzékenység. Ottokár egyszerre
barátja lett mindazoknak, a kik nemrégiben még pofonokat ígértek neki.
A látogatók egymásnak adták a kilincset, s megegyeztek
benne, hogy Ottokárt szépen kell eltemetni. Előbb csak a negyedik emeleten
beszéltek róla, de másnap már az egész ház tele volt életének és halálának apró
körülményeivel. S az egész ház előre örült a szép temetésnek.
Mindenki hálás volt iránta, hogy oly jó volt, s lehetővé
tett egy ujabb megható ünnepélyt. A negyedik emelettől a pinczelakásokig
mindenki büszke volt a ház halottjára.
A temetés délelőttjén Ottokár oly nagy emberré vált, a
milyen észrevétlen, üldözött kis lény volt világéletében. Ottokár soha, lázas
álmaiban sem ábrándozhatott ilyen ünnepeltetésről.
Vasárnap délután, fáklyafény mellett temették el; a
veteránok Dom Sebastian gyászindulóját fújták, s az egész ház kikísérte a
koporsóját. Egy babvirágos ruhájú asszonyka, a harmadik emeleti órás felesége,
a ki sokszor leküldötte a kis fiút a fűszereshez, meg is siratta.
Ó, hogy bámult volna a szegény Ottokár, ha véletlenül, mint
Dom Sebastian a tulajdon gyászszertartását, megláthatja vala ezt a temetést! De
az egyetlen jóról, a mely vele történt, az első jóról, a melyet irigyeltek
tőle, nem is álmodott soha.
(Forrás: Ambrus Zoltán: Törpék és óriások -
http://mek.niif.hu/05100/05103/05103.htm#1)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése