Mikor a mindenség elsőt álmodott,
mikor a legelső hajnal szerteszórta
színeit a csodára ébredt egek alján,
mikor lett, ami van, ami él azóta –
ezerfelé repült kacagásból,
sohase érzett vágyak ébredésén:
akkor született meg a dal
s a nagy Mindenen végig ujjongott a nóta.
A dal: az Élet sok-sok szép meséje,
szelek szárnyán szület mindig újra,
futó patakok habja csacsogta,
háborgó tengerek ölén,
susogó lomb közt, fészek alján,
csendről álmodó nagy éjszakákon,
mindig-mindig új nóta támadt
és bearanyozta, végigsírta, kacagta
minden útját az egész világnak.
Mikor az ember sírt
és fájt, mert a falat kenyér lett az úr,
és elvette azt is, elirigyelte a sorsa –
pacsirta hangján, tücsök muzsikáján
akkor is dalolt az ég, a kék azúr
s a síró ember szívében halkan,
ezerhúrú kis aranyhegedűn
mosolyra derült az örök bálvány:
a gond, a jaj, az átkos Élet.
Dalolt az ember – Ezerfelé szórta a könnyet.
És mikor az első csók született,
mikor az első csillag lehullott,
mikor az első gyermekkacagás
gügyögőn, halkan a csendbe múlott
mikor az ember először leborult,
mert felkelt a nap és zengett az erdő –
akkor...
pacsirtadaltól, tücsök-muzsikától,
virágok kelyhén kacagva fürdő,
harmatcseppen táncot lejtő
ezernyi-ezer napsugártól
- akkor tanulta az ember az igazi dalt.
Az idők minden útját vele rótta
Ott volt a bölcsője felett
és végig az életén: a nóta.
Dalba szökött az első bohó ispiláng,
dal szárnyán imádság szállt az égre –
dal melengette a szerelmet, csókot,
dalban esküdött a Haza szent nevére.
Temploma küszöbén, harcai mezején,
virágos nászán, álmai útján
a ravataláig elkísérte.
A dal... a dal a szebbik életünk,
tündérvilág, hol még a Lélek a király.
A dal... a dal a legnagyobb titok,
altat, korbácsol, simogat, ébreszt,
az oltáránál minden perc megáll,
hogy testvér legyen egy pillanatra
a szürke, robotos élet,
meg a fáradt jobbágy: az ember
és lásson nagyot és akarjon szépet
és keressen gyöngyöt, kincset-érőt,
amit kósza dalok mélyére rejtett
minden szép örök uzsorása: a lélek.
Így éli a dal az ember életét.
Így osztja meg, ami szép, ami fáj.
Vele borul térdre, vele sír, vele táncol
és minden csodáért száz újat kínál.
Ha hiszünk, felemel az égig,
ha sírunk, sír velünk
és visszajár emlékekért,
ha emlékezünk.
Mint vadvirág nyílik utak mentén,
bármerre járunk, találkozunk vele.
Ha várunk valakit, álmot hoz elénk.
És mikor csördül a bilincs
és ökölbe szorul millió magyar keze,
dallal indulunk el akkor is.
A délibáb hazája megremeg
és visszaüzen a Kárpátok bérce,
hogy vajúdnak már az új évezredek.
Az ajkunkon nóta harsan,
A szívünkben kigyullad a régi tűz.
Megdobban a föld...
titkot súg az erdő,
Duna-Tisza völgyén visszhangzik a dal:
„Hív... vár a régi határ
és minden nótát visszavár.
Mert él még... él...
hisz dalol a magyar.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése