Mikor már nem volt Magyarország,
csak bánat volt és gyász meg szégyen,
megcsúfolták pribékek négyen,
s fejfára írták már a sorsát:
ökölbe lázadt pár marok,
s fölálltak rongyos magyarok.
Ruhájuk rongy volt, tépett zászlók
halálcafatja, végső rongya.
Hajuk bozontos, dúlt kalongya,
a gyomrok - hajh - nagyböjtöt gyászlók.
De ősi vasból a karok.
Így mentek, rongyos magyarok.
Így mentek ők, szegénylegények,
így mentek, istenes betyárok.
Sátruk az ég, ágyuk az árok,
s a szájukon kegyetlen ének.
Rengett a nyugati sarok,
hogy mentek, rongyos magyarok.
Ruhájuk rongy volt, késük csorba.
A szájukon kegyetlen ének.
De merre mentek, bús legények,
hullott az osztrák, hullott sorba.
Sebhedtje holtig nyavalyog,
úgy verték rongyos magyarok.
Vacogtak mind a bécsi tornyok,
futott-repült a gőgös Prága,
hidegláz állt a félvilágba,
nyüzsögtek rémült márkik, lordok,
mint hangyaboly ha zavarog,
miattuk, rongyos magyarok.
S bár Sors kapitány rájukmordult
s el kellett dobni kést meg flintát,
mert így végezték hitvány tinták,
örök hír lett e gyáva korbul:
volt még becsület, volt marok,
voltak még rongyos magyarok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése