Magas dombon állok, setét erdő mellett,
Setét erdőben pár gerle bug, beszélget.
Sohajtozik benne az alkonyi szellő
Ide oda járva:
Miért nincs egy hive; egy igaz barátja;
Miért olly elhagyott; ollyna nagyon árva?
Lábaimnál hajlong buzakalásztenger,
Zajló hullámokat, zengő habokat ver...
Egy kis barna madár, daloló pacsirta
Csap le a tükrére...
Megförödik benne, s lassan felszáll ismét,
S csendesebb lesz hangja, mennél feljebb ére.
Bucsuzik fenn a nap könyező szemekkel,
Fáj neki az nagyon, hogy most mennie kell,
Hogy itt kell már hagyni e virágzó főldet,
S végső pillantása
Epedezve áttör a lombos nagy fák közt,
Áttör, hogy még egyszer ezt a tájat lássa.
Két szemem most róla a falura téved,
Mellyből kihalt a zaj, elszállott az élet...
S nem is kell keresnem, rögtön megtalálom
A kedves kis házat...
Ott van ajtajában szeretet jó anyám,
Az utczára pillant, tán engem vigyázgat?
Nézek, nézek hosszan s egyszer csak zaj támad,
Hazaterelik a pásztorok a nyájat.
Cseng, bong a nagy kolomp a vezérnek nyakán,
S beleszól hangjába
A kondás vagy csordás hangos kiáltása,
S egyegy juhászlegény siró furulyája.
Lelépek a dombról, s haza felé tartok,
Messze elkerülnek engem most a gondok,
Messze elkerülnek, s azok helyett majdnem
Minden nyomon, lépten
Mezei virágok csókolják a lábam,
Én lehajlok értök, s bokrétába tépem.
Már a völgyben vagyok, a faluhoz közel,
Egy szomoru bus hang füleimbe nyögdel,
Nem pacsirta-dal az, nem bus madár-ének.
Nyugszanak már azok...
A kis haranglábnak fülmiléje zokog. –
Én értem a hangját, s mélyen rá hallgatok...
(Forrás: epa-oszk - Vasárnapi Újság, 1859. júl.10., 28.
szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése