Béres András: A hőmérő

Perlrott Csaba Vilmos (1880-1955): Mosás a patakban

Észrevétlenül akart besurranni az ajtón, de a pokoli hőségben a barakk minden deszkája nagyot reccsent egyetlen mozdulásra.

Az anyja föl se nézett a mosóteknő gázfelhői közül, így kérdezte, közömbösen:

- Meg is köszönted, remélem!?

Mari zavartan, szótlanul húzódott a sarokba, de ahogy meztelen lábával belerúgott az ivóvizes vödörbe, az asszony motollás karjai egyszerre kimeredtek, görhes hátát megnyújtóztatta, és nagy fáradt szemeiből kilobbant az anya rémlátó ösztöne.

- Eltörted?!

A lány esetlenül állt ott, görcsösen szorongatva a hőmérő piros tokját, a lyukas végével fölfelé..., mert éppen azon siklott ki, pontosan a nagy köre, éppen Kárászék előtt... mint valami fényes üveggyík, aztán szétfutott... sok-sok ezüst gömböcske... és eltűnt... semmivé lett, csak az üres cső maradt; gúnynak, gondnak, rettegésnek.

2.

Az asszony fáradtan sóhajtott. A karjával megdörzsölte a szemét. Csontos, sárga ujjairól csöpögött a szürke szappanlé, bele a teknőbe a szennyes rongyokra, a padlóra... fullasztó némaságba.

- Én vagyok a hibás. Mi a fenének nekem a hőmérő? Nem segít az, úgysem. Kárászné is mondta. Nem hőmérő kell magának lelkem. Így mondta: lelkem... De azért csak odaadta. Csak vigyázzak rá, mert nem lehet kapni... Mi lesz most? Úgyis mindég sírnak – a sok perzsaszőnyeg között – ők krumplit esznek, csak a perzsa maradjon... ezek megesznek most minket...

Elkomorodott.

- Apád csak egy hónap múlva kap pénzt. Minden rongyot eladtam már...!

Aztán csak ismételgette.

- Minek is nekem a hőmérő? Nem tud mosni helyettem! Nem is leszek jobban tőle...        Marinak a torkát szorongatta ez a szó. Az ujjait tördelgette, úgy kereste a választ Kárásznénak, aki meg fogja enni őket, megbízhatatlan népségnek mondja majd... haszontalan cigányoknak.

Az asszony krákogva fogta a nehéz vödröt. Eres, ráncos nyaka megfeszült, féloldalra dűlve botorkált kifelé...

A lány most az ágya alá kapott a cipős doboz... ez egyetlen cipője... úgyis szorítja a lábát... nem merte bevallani soha... csak azt mondta, hogy most nyár van úgyis, kímélnie kell, ki tudja, mikor osztanak megint a menekülteknek.

Ne! A Kárászné nem fogja megenni őket...! Egye meg a perzsáját!...

És kisurrant a cipővel.

3.

Kacagott és remegett a keze, ahogy nagy lelkendezve kitette az asztalra: az új hőmérőt. És fulladozva – lelkendezve hadarta:

- A patikában kaptam egy újat. Mutogattam a törött hőmérőt... meg az új cipőmet. A kövér osztrák patikus csak nézte, bámult rám... Aztán a lábamra mutogatott... legyintettem, hogy: Nix! Mondtam. Mutter... és mutattam... a kezembe hajtottam a fejem...! Aztán megtörölgette a szemét... a hájas kezével... és szuszogta: mein Gott! mein Gott!... és kivett egy új hőmérőt a fiókból... a cipőt is visszatuszkolta... pedig azt mondták, hogy ez az asszony utálja a külföldieket... csak láttad volna, ahogy törölgette a szemét, és csóválta a fejét...

- Olyan kínos volt...!

Az asszony mosolygott csöndesen.

Nagyot néz majd Kárászné! Persze, hogy azt fogja mondani: az övé békebeli volt, ez meg csak olyan háború utáni... nem igazi, nem olyan, mint az ő perzsája... azt fogja hinni, hogy loptuk... loptuk.

Erre már kacagni kellett.

Nem is mondjuk meg neki, legyen boldog – hogy szegények lettünk – és loptunk, loptunk....! Nem tudja úgysem elhinni. Nem tudja... nem tudja...!

Magához ölelte a lányát. Ezt a nagy szeplős kamaszt. Simogatta a kócos fejét, sárga, csontos vállait, ahogy kimeredtek a vállpántok alól...

Aztán mosolygott tovább... könnyen, vígan.

Beleszépült a fogatlan szája, hogy maga elé dudogta: mein Gott! mein Gott!