A világirodalom első tragédiaköltője Athén
polgára volt, azé a városállamé, ahol Dionüszosz isten kultuszából a tragédia
műfaja is megszületett. Férfikorában harcolt a perzsa támadók ellen vívott nagy
csatákban Marathónnál és Szalamisznál, majd megérte városának a perzsa háborúk
utáni évtizedekben bekövetkezett fénykorát. Már életében nagy elismerés övezte,
ránk azonban közel száz tragédiájából csupán hét maradt fenn. Öregkorában
Szicíliába utazott, ott is halt meg.
Athénban minden évben Dionüszosz ünnepén
„tragikus verseny” keretében három költő mutathatta be darabjait. Mindegyik
három tragédiát (egy ún. trilógiát) és egy vidám hangulatú szatírjátékot vitt
színre. A bemutatókra az Akropolisz tövében lévő szabadtéri
Dionüszosz-színházban került sor, ahol az isten szent ligete volt. A színház
maradványai ma is láthatók.
A színház közepén lévő kör alakú térség a kar
helye. Ezt mintegy a kör háromnegyedében a nézők ülőhelyei vették körül, egyedrészét
pedig egy épület (palota vagy templom) homlokzatát ábrázoló díszlet zárta le,
melyen kapuk voltak.
Aiszkhülosz Oreszteiája, az egyetlen ránk maradt
görög tragikus trilógia. Három önálló, de tartalmilag egymáshoz kapcsolódó
tragédiából áll, ezek az Agamemnón, az Áldozatvivők és az Eumeniszek. (A
trilógiához csatlakozó szatírjáték elveszett.) A költő a három drámában a
mitikus argoszi uralkodóház, a Pelopidák mondakörének egy részét dolgozta fel.
A királyi nemzetséget ősük szentségtörő vétke miatt szörnyű átok sújtja:
gyilkos kézzel törnek egymás életére. Az első darab a Trója földúlása után
diadallal hazatérő Agamemnón király pusztulását mutatja be. A második arról
szól, fia hogyan állt érte bosszút a gyilkosokon, kiknek egyike saját anyja
volt. A vérbosszú láncolata a harmadik darabban szakad meg: köszönhető ez az
athéni állam jogrendjének, amelynek megteremtője maga Athéna istennő.
Az Oreszteia (mint a klasszikus görög drámák
mind) versben íródott. A szöveg nagy részének versformája a hatos jambus,
vagyis minden sor hat jambusból áll (a jambus egy rövid és egy hosszú szótagból
összetevődő versláb). Különböznek ettől a kardalok: ezek versszakokra
tagolódnak, amelyek sokféle, bonyolult felépítést mutatnak, s többnyire
párosával felelnek meg egymásnak.
A trilógia bemutatója Kr. e. 458-ban volt
Athénban, s a versenyen az első díjat nyerte el. Legújabb magyar fordítását
Devecseri Gábornak köszönhetjük.
A leláncolt Prométheusz cselekményét egyedülálló
módon csakis istenek cselekedetei alkotják. A darab hátterében a görög
mitológia egyik jellegzetes motívuma áll: az egymást követő istennemzedékek
harca a világ uralmának megszerzéséért. Ahogy Uranoszt fia, Kronosz győzi le,
ugyanígy Kronosz uralmának is fia, Zeusz vet véget, hiába tesz még mindent az
apa, hogy gyermekét már születésekor ártalmatlanná tegye. A tragédia
szereplőinek viselkedését és szembenállását ugyanakkor nem pusztán csak a
nemzedéki hovatartozásuk határozza meg. Prométheusz a titánok egyike, azaz
Kronosz generációjához tartozik, de minthogy előre ismeri a jövőt, Zeuszt
segíti tanácsával a titánok elleni harcban. A világ újrarendezésében azonban
már nem hajlandó engedelmesen együttműködni, és szembefordul Zeusszal. Zeusz
megbünteti ugyan, de hamarosan kiderül, hogy saját bukását csak úgy tudja
elkerülni, ha ismét igénybe veszi majd Prométheusz bölcsességét. A darab
konfliktusuknak azt a szakaszát ábrázolja, amikor Zeusz és Prométheusz egyaránt
elzárkózik az őt ért igazságtalanságra hivatkozva a kibéküléstől, de előre
vetődik annak a lehetősége is, hogy egymásrautaltságuk kompromisszumra fogja
őket késztetni.
Nagyon valószínű, hogy a csak töredékekből
ismert Megszabadított Prométheuszban ehhez a tragédiához kapcsolódva jött létre
ez a kompromisszum, és a szintén csak töredékesen fönnmaradt Tűzhozó
Prométheusszal együtt tartalmilag összefüggő trilógiát alkotott. Vannak azonban
olyanok is, akik elsősorban metrikai érvek alapján vitatják, hogy A leláncolt
Prométheusz valóban Aiszkhülosz műve lenne. Adatok hiányában bizonytalan az is,
hogy mikor íródott a darab; többnyire a Kr. e. 440-es évek derekára teszik.
A művet Trencsényi-Waldapfel Imre fordította
magyarra.
1900-ben G. U. Fauré, 1968-ban C. Orff írt
operát a tragédia alapján. Külön érdekesség, hogy a német zeneszerző az eredeti
görög szövegből állította össze a librettót.
*
ORESZTEIA
Agamemnón
Szereplők:
Őr,
Klütaimésztra,
Hírnök,
Agamemnón,
Kasszandra,
Aigiszthosz,
Az
argoszi vének kara.
A szín az Agamemnón
argoszi palotája előtti tér.
Éjjel van. A palota tetején őr virraszt. A
királyné, Klütaimésztra parancsára egy tűzjel feltűnését figyeli, amely majd
Trója elfoglalását jelenti. Egyszer csak ujjongásban tör ki: megpillantja a
jelzést. Elsiet, hogy értesítse a királynét.
A palota előtti térre argoszi vének egy
csoportja érkezik, a kar. Arról énekelnek, hogy már tíz éve annak, hogy
bosszúhadjáratra indult a két Atreusz-fi, Agamemnón és Menelaosz, mert a trójai
királyfi, Parisz – visszaélve a vendégjoggal – elszöktette Menelaosz feleségét,
Helenát.
Közben kilép a palotából a királyné, szolgái
áldozati tüzeket gyújtanak a szabadtéri oltárokon. A kar folytatja énekét
arról, hogyan indult el a sereg Trója alá. Zeusz jósjelet küldött, két
sasmadarat, s azok lecsaptak egy vemhes nyúlra, és felfalták. Kalkhasz, a sereg
jósa megfejtette a jelet: le fogják rombolni Tróját, s a város minden kincse a
győzteseké lesz. De a jós figyelmeztet arra is, hogy a vadak védője, Artemisz
istennő megharagudhat a vemhes nyúl pusztulása miatt. Rövid Zeusz-himnusz
következik, amely az istent mint legfőbb hatalmat magasztalja, aki a vétkest
szenvedésen át belátáshoz vezeti. Ezután újra a sereg indulását idézi föl a
kar: Auliszban az északi szél nem engedte kifutni a hajókat, végül Kalkhasz
tanácsára Agamemnón lányának, Iphigeneiának feláldozásával engesztelték ki
Artemiszt.
A színen újra megjelenik Klütaimésztra, s
kihirdeti, hogy Tróját bevették a görögök, ezért égnek örömtüzek az oltárokon.
Mivel a kar kételkedik a szavában, elmondja, hogyan érkezett a messzi Trójából
a hírhozó láng, majd arról beszél, hogy milyen más lett a sorsa a győztes
görögöknek és a legyőzött trójaiaknak. Csak nehogy valami bűnt kövessenek el a
hódítók! E kívánsággal zárja szavait a királyné, s bemegy a palotába.
Ismét kardal következik: Zeusz megtorol minden
bűnt és jogtalanságot; Parisz vétke pusztulást hozott városára. De sok görög
hős is ott veszett, s ezért gyűlölet ébred az Atreusz-fiak ellen. De vajon nem
elhamarkodott asszonyi viselkedés-e, hogy a királyné annyira bízik a tűzjelben?
Hírnök közeleg. Ünnepélyes szavakkal köszönti
szülőföldjét, ahonnan tíz éve távozott. Bejelenti, hogy Tróját elfoglalták, a
hazatérő Agamemnón és serege már a közelben van. Miközben a Trója alatt
elviselt szenvedésekről szól, kilép a palotából Klütaimésztra. A kétkedőkkel
szemben neki volt igaza, hangoztatja büszkén. Azután a hírnökhöz fordul, vele
üzen Agamemnónnak, siessen haza városába és hű feleségéhez, aki házőrző
kutyaként várja.
A királyné visszatér a palotába, a kar még
Menelaosz sorsa felől tudakozódik a hírnöktől. A válaszból kiderül, hogy csupán
Agamemnón érkezett meg hajójával, a többi hősről mit sem tudnak, talán nem is
élnek, miután vihar szórta szét a hazatérő hajóhadat.
A hírnök visszatér a sereghez, a színen csupán a
kar marad. A kardal Helena és Parisz bűnös nászáról szól, s azzal végződik, hogy
a bűn újabb bűnt szül, s az ilyen házban megszáll a büntetés istennője, Até,
Diké, az igazság istennője viszont a tiszta életűeknél lakik, szegényes
házikókban.
Harci szekerén, oldalán a Trójából rabnőjeként
magával hozott királylánnyal, Kasszandrával bevonul Agamemnón. A kar hódolattal
köszönti, de azzal végzi szavait, hogy a király majd megtudja, távolléte alatt
ki vigyázott jól a városra, s ki nem. Agamemnón először Argosz isteneinek mond
köszönetet, hogy megadták neki a hazatérést, majd a karhoz fordul: tudja jól,
hogy nem mindenki barát, aki annak mondja magát. Mindent meg fognak vitatni, s
ha kell, kivágják vagy kiégetik majd a kórt.
A palotából kilép Klütaimésztra. Előbb a
polgárokhoz szól: nem szégyenli bevallani, milyen szenvedés volt számára az
idő, míg férje távol volt. Majd túláradó magasztalással köszönti a királyt, s
megparancsolja a szolgálóknak, terítsenek bíborkelmét a lába alá, mielőtt lelép
a kocsiról. Agamemnón elhárítja a megtiszteltetést, de az asszony sürgetésére
végül enged. Megoldja saruját, s a bíborszőnyegen lépdelve bevonul a palotába.
Ekkor szólal meg Kasszandra. Félig önkívületben
látomásáról beszél: az Atridák palotája véres mészárszékként jelenik meg neki,
s látni véli azokat a szörnyűségeket, amelyek ott történtek és még történni
fognak. Később lehiggad, s elmondja a karnak, hogy jövendőmondó képességét
Apollónnak köszönheti, de mert megtagadta tőle szerelmét, az isten azzal
büntette, hogy senki sem hisz neki. Megjósolja, hogy Klütaimésztra megöli
Agamemnónt, majd őt is, de tette nem marad megtorlatlan. Végül önként bemegy a
palotába.
A színen ismét csak a kar marad. Miközben arról
énekelnek, milyen bizonytalan az ember sorsa, halálsikoly hallatszik a
palotából: a kar, vagyis az argoszi vének már be akarják törni a kaput, amikor
az föltárul, s megjelenik Klütaimésztra vérfoltos ruhában, mellette látszik
Agamemnón és Kasszandra holtteste. A királyné szinte kérkedik tettével: férje
rászolgált sorsára, mert föláldozta Iphigeneiát, s míg távol volt, ágyasokat
tartott, Kasszandrát még magával is hozta. A kar közben a megölt királyt
siratja.
Fegyveresek kíséretében megérkezik Aigiszthosz.
Ő is a Pelopidák nemzetségéhez tartozik, apja, Thüesztész Atreusz öccse volt. A
testvérek viszálykodtak a hatalomért, Atreusz elűzte a másikat, majd
visszahívta, de megölte két gyermekét, s azok húsát kínálta föl a lakomán.
Aigiszthosz most állt bosszút apjáért: a gyilkosságot ő tervelte ki. – Hiába
lép fel Aigiszthosz uralkodóként, a kar nem tesz féket a nyelvére: ócsárolja
gyávasága miatt, hiszen még a gyilkosságot sem merte maga végrehajtani. Majdnem
összecsapnak a vének és Aigiszthosz kísérői, de Klütaimésztra közbelép: legyen
már végre a vérontásnak.
*
ÁLDOZATVIVŐK
Szereplők:
Oresztész,
Püladész,
Élektra,
Dajka,
Klütaimésztra,
Aigiszthosz,
Szolga,
Argoszi
rabnők kara.
A szín
ugyanaz, mint az Agamemnón c. tragédiában.
Agamemnón fiát, Oresztészt anyja még a
gyilkosság előtt idegenbe küldte. Mintegy tíz év telt el a véres tett óta; a
gyermek közben fölserdült s hazatér, hogy megbosszulja apja halálát.
Első útja apja sírjához vezet. Egy hajfürtjét
halotti áldozatul a sírra teszi, de imájában megzavarják: gyászruhás nők
csoportja közeleg, köztük felismeri nővérét, Élektrát. Kísérőjével, Püladésszal
együtt elrejtőzik.
A palotából Klütaimésztra küldte ki lányát,
Élektrát és a rabnőket, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be megölt férje
sírján, mert az úrnőt az éjjel rémlátások gyötörték. A vonuló rabnők arról
énekelnek, hogy Diké, az igazság istennője minden bűnt megtorol. A sírnál a nők
elhatározzák, hogy nem engesztelni fogják a halottat, hanem bosszúállóért
fognak imádkozni. Élektra bemutatja az áldozatot, s azért fohászkodik, hogy
térjen haza Oresztész, s álljon bosszút apja haláláért. Végül a lány levág
hajából egy fürtöt, s a sírra helyezi. Ekkor pillantja meg az ott levő
hajfürtöt, s úgy véli, hogy talán az öccséé. Remény és kétség között hányódik,
amikor előlép Oresztész, s a testvérek egymásra ismernek. Oresztész elmondja,
hogy Apollón szigorú parancsára meg kell ölnie apja gyilkosait. Majd ő, Élektra
és a kar fölváltva hosszú imát mond a bosszú sikerültéért. Ezután Oresztész
beavatja tervébe Élektrát és a kart: phókiszi vándor képében bebocsátást kér a
palotába, s ott végez Aigiszthosszal.
Oresztész és Püladész a palota kapujához siet.
Egy szolgával kihívatják a ház úrnőjét, s Oresztész előadja neki, hogy
vándorok, s Phthiótiszból hoznak üzenetet: Oresztész meghalt. A királyné néhány
szóval felpanaszolja a ház balsorsát, majd egy szolgával a palota férfitermébe
kísérteti a vendégeket, ő maga pedig a női lakosztályba megy, hogy hazahívassa
a mezőről Aigiszthoszt.
A színen csak a rabnők kara marad; énekükben
azért fohászkodnak, hogy az istenek segítsék Oresztészt. A palotából sírva lép
ki Oresztész dajkája. Őt küldte a királyné Aigiszthoszért, hogy jöjjön
fegyvereseivel, és hallgassa meg maga is a hírt. A kar ráveszi a dajkát, hogy
az üzenetnek a fegyveres kíséretre vonatkozó részét ne adja át.
Rövid kardal után megérkezik Aigiszthosz. Belép
a palotába, s hamarosan halálkiáltása hallatszik. Egy szolga rohan ki a
palotából hangos jajgatással, s a női lakrész kapuján zörget. Klütaimésztra lép
ki: azonnal átlátja a helyzetet, s fegyvert keres, de feltárul a palota
főkapuja, kivont karddal Oresztész lép elő, benn látszik Aigiszthosz holtteste.
Klütaimésztra szívhez szóló szavakkal igyekszik
eltántorítani fiát a tettétől. Föltárja előtte keblét, emlékezteti rá, hogy az
anyja. Oresztész meginog egy pillanatra, de Püladész eszébe idézi Apollón
parancsát. Bevezeti anyját a palotába, hogy Aigiszthosz holtteste mellett vele
is végezzen.
A kar öröméneket zeng: győzött az igazság, és a
királyi ház megszabadult a betolakodóktól. Feltárul a palota kapuja,
Aigiszthosz és Klütaimésztra holtteste mellől előlép Oresztész, és mintegy a
város nyilvánossága előtt igazolja tettét. Delphoiba készül, Apollón
szentélyébe, akinek parancsát teljesítette. Ám egyszerre rémképek törnek rá, az
anyja kiontott véréből támadt bosszúistennők. Vad kétségbeesésben távozik.
*
EUMENISZEK
Szereplők:
Oresztész,
Apollón
papnője,
Apollón,
Athéna,
Klütaimésztra
szelleme,
Az
erinnüszök kara.
Az első
rész Delphoiban, Apollón temploma előtt játszódik,
a második
Athénban, az Akropoliszon.
Apollón papnője az isten delphoi templomába
igyekszik. Már belépne a szentélybe, de a küszöbön visszahőköl, mert szörnyű
látvány fogadja: a templom közepén egy vértől szennyezett ifjút lát, kezében
karddal és az oltalomkérők gyapjúval befont olajágával, körülötte pedig
undorító és félelmes nőalakok alszanak. Oresztész az, aki ide menekült anyjának
bosszúszellemei, erinnüszei elől, de azok még a templomba is követték. A papnő
döbbenten távozik. Most Oresztész mellett láthatóvá válik az isten, Apollón. Ő
bocsátott álmot az üldözőkre, s most további segítséget ígér Oresztésznek.
Athénba küldi őt; ott hoznak majd ítéletet tettéről. Az úton Apollón öccse,
Hermész isten vigyáz majd rá.
Oresztész és Hermész elindulnak, Apollón is
eltűnik. A templomban az alvó erinnüszök között megjelenik a megölt
Klütaimésztra szelleme. Dühödten ébresztgeti az erinnüszöket: alszanak,
ahelyett hogy a bűnöst kínoznák. A bosszúszellemek nehezen ébrednek mély
kábulatukból, közben visszatér Apollón, s megvető szavakkal kiutasítja őket
templomából. A kar szemére veti az istennek, hogy bűnöst, egy anyagyilkost
védelmez; Apollón szerint azonban nagyobb bűn a házastárs megölése.
Az athéni Akropoliszon, Athéna temploma előtt
áll az istennő szobra. Oresztész érkezik rohanva, és leborul a szobor elé.
Nyomában az őt üldöző erinnüszök. Miközben Oresztész Athéna oltalmáért esdekel,
körülfogják őt a bosszúszellemek, és a bűnöst kínzó varázsdalt énekelnek.
Megjelenik Athéna. Amikor a kar is és Oresztész
is arra kéri, hogy tegyen igazságot, bejelenti, hogy Athén legderekabb
polgáraiból esküdtbíróságot állít föl, s maga fog elnökölni a tárgyaláson.
Miközben a kar arról énekel, hogy megdől az ősi
törvény, ha az anyagyilkost fölmentik, Athéna vezetésével bevonul a bíróság.
Megjelenik Apollón is, hogy tanúskodjék Oresztész mellett. Athéna először a
vádnak adja meg a szót. Az erinnüszök szerint Oresztész tette
megbocsáthatatlan, mert vérrokonát, anyját ölte meg, Klütaimésztrának viszont
Agamemnón nem volt vérrokona. Oresztész érdekében a védőbeszédet Apollón isten
mondja el. Elmondja, hogyan ölte meg felesége alattomos merénylettel a
háborúból hazatérő hőst. Egyébként is a gyermeknek fontosabb az apja, mint az anyja.
Miután mind a két fél előadta érveit, Athéna elrendeli a szavazást, s egyben
bejelenti, hogy ő maga a felmentésre szavaz. Mivel a fölmentő és az
elmarasztaló szavazatok száma egyenlő, az istennő szavazat dönt: Oresztészt
fölmentik. Az erinnüszök, az ősi istenek így semmibe veszik őket, s azzal
fenyegetőznek, hogy megszégyenülésükért Athén városán fognak bosszút állni, de
Athéna kiengeszteli őket: lakhelyest és kultikus tiszteletet ígér nekik
Athénban. Az erinnüszök elfogadják az ajánlatot, s most már mint jóindulatú
védőszellemek (eumeniszek) áldást mondanak Athén földjére. Az egész város népe
fáklyásmenetben kíséri őket új lakhelyükre.
*
A LELÁNCOLT PROMÉTHEUSZ
Szereplők:
Az
Eró,
Héphaisztosz,
Prométheusz,
Az
Ókeaniszok kara,
Ókeanosz,
Io,
Hermész
Sziklás szkütha vidék. Az Erő, Zeusz frissen
szerzett uralmának feltétlen híve és könyörtelen kiszolgálója megmutatja
Héphaisztosznak, hogy hová láncolja Prométheuszt. Prométheusznak azért kell
bűnhődnie – mondja az Erő -, mert meglopta Zeuszt, és az embereknek adta a
tüzet. Héphaisztosz, az isteni kovács előre látja a Prométheuszra váró kínokat,
s maga is szenved, amint a bilincset elkészíti, de együttérzésénél erősebbnek
bizonyul Zeusz parancsa.
A leláncolt Prométheusz egyedül marad. Az
Aithérnak, a Földnek és a Napnak, a régi istennemzetségek tagjainak panaszolja
el, hogy milyen gyalázat érte isten létére: egy nála fiatalabb isten
láncoltatta le, és csupán azért, mert segített az embereken. Megérkezik a
tengeristen, Ókeanosz lányainak kara: az Ókeaniszok. Mélyen megrendíti őket a
szenvedi titán látványa. Zeusz nemrég született uralma szerintük sem más, mint
önkény; ráadásul Prométheuszhoz szoros rokoni szálak is fűzik őket, mert egyik
nővérük hozzá ment feleségül. A Zeusszal való szembefordulást azonban
vakmerőségnek érzik, bár pontosan még nem ismerik Prométheusz büntetésének az
okát. Prométheusz részletesen elmeséli tehát nekik, hogy hogyan szállt szembe
Kronosz fiával. Mindez azután történt, hogy bölcs tanácsával a titánok feletti
győzelemre segítette Zeuszt, és a világ új ura nemhogy nem juttatott semmit az
embereknek, hanem egyenesen ki akarta őket irtani a föld színéről. Prométheusz
megmentette a halandókat a végső pusztulástól, és beléjük plántálta a reményt
is, hogy senki se tudja, mikor fog meghalni. Végül a tűzzel is megajándékozta
őket, amellyel minden mesterséget megtanulhattak. Prométheusz bukása után is
vállalja mindazt, amit tett; az Ókeaniszok, bár nehezükre esik ezt kimondani,
tettét tévedésnek ítélik. Prométheusznak azt tanácsolják, hogy keresse Zeusz
bocsánatát.
Közvetítőnek Ókeanosz kínálja magát, aki szintén
Prométheusszal rokonszenvezik, de a zsarnokkal való szembeszegülést ő is
esztelenségnek és hibának tartja. Prométheusz nem kéri a segítségét. Tudja,
hogy ennek csak az lehet az eredménye, hogy Zeusz haragja Ókeanosz ellen is
fordulna; a sors által kiszabott szenvedésektől nem menekülhet meg. A tenger
istene szárnyas lován visszatér otthonába.
Prométheuszt a kar siratja, és sorsán eltűnődve
felidézi a régi istennemzedék letűnt dicsőségét, s fájdalmasan gondol egy másik
titán, a világot tartó Atlasz kínjaira. Prométheuszt azonban a szenvedések
inkább megerősítik vélt igazában, mintsem megtörnék. Öntudattal idézi föl a
karnak, hogyan emelte föl az embert azáltal, hogy értelmet adott neki, és
megtanította a mesterségekre. Megismertette őket a csillagképekkel, az írással
és a számokkal. Megmutatta nekik, hogyan kell a barmot igába fogni, a lovat
megszelídíteni. Tőle tanulták meg a hajózás, a gyógyítás mesterségét, a jóslás
tudományát. Rávezette őket az áldozat művészetére, és föltárta előttük a
bányászat mesterségét. Prométheusz azonban tisztán látja azt is, hogy
bölcsessége és cselei önmagán nem segíthetnek, és nem befolyásolhatják a Sors
istennőit, a moirákat és az erinnüszöket. Ez a belátás azonban erőt is ad neki,
mert tudja, hogy szenvedéseinek egyszer vége lesz, és a végzet Zeusz fölött is
uralkodik. Arra azonban még nem érkezett el az idő, hogy kimondja az anyjától,
Themisztől megtudott titkot: mi vethet véget Zeusz uralmának. Ez a tudása fogja
majd egyszer a szabadulást meghozni számára. A rejtélyes szavak kissé
megijesztik az Ókeaniszokat. Gyorsan leszögezik, hogy az ő szemükben Zeusz a
világ ura, és számukra a változások nélküli és hatalomtisztelő élet biztonsága
mindennél előbbre való. Prométheusz ráadásul túlbecsülte az embereket, az egy
napig élők erőtlen és tehetetlen faját. Tőlük nem remélhet hálát, és ők nem
képesek Zeusszal szembeszállni.
Prométheusz sorsával igazából csak olyan valaki
tud feltétlenül együtt érezni, akit magát is sújtja az istenek igazságtalan
dühe: Ió, Inakhosz leánya. Iót Héra változtatta tehénné, és űzeti bögöllyel
megállás nélküli bolyongásra, mert Zeusz belészeretett. Prométheusz Inakhosz
lányának jövendőbeli sorsát is ismeri, és amikor a csípésektől félőrületbe
hajszolt lány megkéri, belekezd a rá váró még súlyosabb szenvedések
elmesélésébe. Sorsuknak azonban nemcsak eredete és alakulása hasonló, hanem egy
távoli ponton egymásba is fonódik. Prométheusz megszabadítója Ió tizenharmadik
ízigleni leszármazottja lesz. Addig azonban Ióra még hosszú, kínkeserves
vándorlás vár. Zeusz csak Egyiptomban szabadítja meg majd a szenvedésektől,
aztán fiat fog szülni tőle, a sötét bőrű Epaphoszt. Öt nemzedékkel később
visszatér majd Argoszba ötven lányutóda, és ebből a nemzetségből fog
megszületni ama híres nyíllövő, aki Prométheuszt föloldozza.
Ió szörnyű szenvedései egészen más gondolatokat
ébresztenek az Ókeaniszokban, mint Prométheuszban. A kar megijed, és óva int a
hatalmasabb istenekhez fűződő szerelemtől. Prométheuszt Zeusz igazságtalansága
háborítja föl, és szinte előre örül Zeusz végzet rendelte bukásának. Kimondja
az anyjától ismert jóslat legfontosabb részletét: saját fia fog végezni vele.
Zeusz elküldi Hermészt Prométheuszhoz, hogy
megtudakolja, melyik házasságától reméli Prométheusz, hogy hatalma megtörik
majd. Prométheusz nyersen megtagadja a választ. Ő már két isten uralmának végét
is látta, nem fog behódolni az új isteneknek. Hermész hiába fenyegeti a
villámcsapások és a máját tépő saskeselyű rémképével, a kar is hiába próbálja
„önhittségéről” lebeszélni, Prométheusz megingathatatlan. Az Ókeaniszok
mellette maradnak ugyan, de hallatszik már a mennydörgés, és Prométheusz,
utolsó szavaival az Éghez és anyjához fordulva, villámtól sújtva a mélybe
zuhan.
Bolonyai Gábor és Kapitánffy István
(Forrás: 77 híres dráma
5-16. old. – Móra Könyvkiadó 1993.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése