Felettem ég a déli perzselő nap,
Köröttem mély csend, lélek sincs sehol.
A szemhatáron ég, föld egybeolvad,
És elmosódik, lassan összefoly.
Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!
El-elrepül fölötte egy madár,
És a magasban egyet-kettőt szólva
Alább ereszkedik és tovaszáll.
Ki-kicsillan a távol falu tornya
Szelíden kéklő lombsátor megett,
Ide hallatszik halkan, elmosódva
Amint kondítják hosszan a delet.
Toronyirányból tart felém egy ember,
Vállán kapája, - csendesen halad,
S míg szembe néz a néma végtelennel,
Tekintetében biztos öntudat.
A homloka sűrűn barázda-hintett,
Napbarnított, de büszke és merész
Arcán verejték ül, - de a tekintet
Az a szabad, nagy végtelenbe néz.
Járása lassú, mozdulata ritka,
Körötte, benne nyugalom honol,
Puszta nevelte, rónaság tanítja
S az a tanító fenséges, komoly.
S hogy elhalad a déli verőfényben,
Kalapot billent, - köszön csendesen.
Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem,
S egy gondolat fut által lelkemen.
Te vagy a nemzet, rónaság lakója,
Te vagy a múlt, ki jövendőnk marad;
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna,
Komoly, és méltóságos, hallgatag.
S amint ez ember ment a pusztán végig,
Népek nagy útján így mégy, nemzetem,
Haladsz, szemünknek láthatatlan célig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése