A rétek szagára már csak a könyvébe préselt vadvirágok
emlékeztették. Ott múltak el fölötte a napok a nehéz levegőjű mosókonyhákban,
melyeknek ablakait ködösre izzadta a gőz. Könyökig vájkált a forró szappanos
lében, lúggal maratta a kezét és etette fával, szénnel a kemencét, hogy csak
úgy piroslott az oldala. Reggel pálinkázott, mint a ráncos képű öreg mosónék,
este a tagjait fájdította. A pálinka meg a lefekvés közé eső időben tornászott,
hajladozott a teknő mellett, kétségbeesett dühvel gyúrta, tépázta a ruhát,
talán így akarta levezetni a lelkébe rekedt fájdalmat. Húsz egynéhány éves volt
már, oly mélyről kotorta elő az emlékeit, mint a kályha mellett mesélő
ezüsthajú nagymamák.
Csak a borús napok vágtak a hangulatához, mikor tintaszín
felhőkaraván vándorolt az égen, a derű nem kellett, a derű fájt, a napsugarak
szúrtak, mint az éles tűk és fölfakasztották a szundikáló múltat. Már nem várt,
nem álmodott, szinte jó volt ez a taposómalom, ahol kedvére robotolhatott, hol
az áthatlan, tompító gőzfallal védte az emlékektől, nem adott magára, lompos
lett, elszélesedett. pedig ha olykor vasárnap komótos léptekkel elriszált a
templomtér ákácai alatt, el-elköhintették magukat a legények, srófoltak egyet a
bajszukon és ravaszul csippentettek a szemükkel. Mert hát így, kimosdottan,
nagyon gusztusos volt a mosóné; húsos, dús melle kidagasztotta a szaténblúzt,
szemöldei félholdja oly feketén ívesedett a gömbös szemgolyók fölött, mintha
korommal javította volna oda. De ő nem szívelte ezeket az éhes tekinteteket;
még mindig a régi férfi volt belerajzolva
a lelkébe, a citromszín nyápic ifiúr, akit úgy gyűlölt, hogy meg tudta
volna fojtani és úgy szeretett, hogy a lábát csókolta volna. Hányszor akarta
már kitépni a lelkéből, mint ártalmas gazt a virágos kertből! De nem lehetett.
Nem lehetett. Nagyon mély gyökeret eresztett. És kétszeresen is megvolt. Ott
volt mellette a kicsinyített mása: a gyerek.
A gyerek.
Akit elvettek, elloptak tőle, akinek kis száját letépték a
melléről. Ellopták tőle a gyerekét... Hányszor kiáltotta be a kastélyba
torkaszakadtából: „Tolvaj! tolvaj!” És mit nyert vele? Elkergették a
cselédekkel.
Hogy is volt?
A gyereket elvették, őt kiebrudalták, pénzzel vakították. Ó,
nagyon kedvesek voltak: segítettek batyuba kötni a vackait és udvariasan
kitárták előtte a kaput, hogy mennél gyorsabban becsaphassák. És ő ment, mert
vérében volt az engedelmesség. De hányszor visszanézett, nagy ég! A nyaka is
belefájdult.
Ó, mennyit ólálkodott azóta a park vasdárdái körül! Órákig
el tudta nézni a kiskocsit, amint tologatták a gondozott utakon... pedig össze
volt húzva a függönye. Hányszor elmaradt a napszámból, mikor a gyerek tipegni,
gőgicsélni kezdett, jár a baba jár... Mit nem adott volna, ha egyszer kedvére
összecsókolhatja! Hány éjszakát töltött álmatlanul, mikor a szemüveges doktor
könnyű csézája az oroszlános kapu elé gurult.
Aztán már nem bírt magával, pesztonkának akart szegődni a
teste gyümölcse, a gyereke mellé. De nem fogadták föl. Pénzt kínáltak, sok
pénzt, legyezőt formáltak a bankókból, úgy tolták az orra alá, hogy pusztuljon
onnét, takarodjék a pokolba, akárhova, csak el, el a gyerek közeléből.
Aztán egy kis szőke asszony költözött be a kastélyba, talpig
csipkébe, virágos hintóba és ettől a naptól ő vezette a gyereket kézen fogva.
Ez most az anyja, ez csókolja (vagy üti), ez köti elébe a szalvétát, hogy le ne
csöppentse a ruháját, ez ad rá tisztát, ha maszatosra kente magát. Ez öleli és
a gyerek is ezt öleli, ezt az idegent!... Hogy lehet ezt kibírni? Hogy bírhat
el ennyit egy gyönge szív? Hát mért raknak két vállra ennyi, ennyi terhet?
Össze kell roskadni, el kell dőlni belé...
- - - - - - - - - -
A gyerek nőtt, fejlődött, mint a fa, amelyre vigyáz a
kertész. Már iskolatáska púposodott a hátán, matrózblúz ölelgette a kis
derekát, tengerészsipka pántlikája csiklandozta a fülét. A nap megpirította,
barna volt az arca, mint egy kiszítt tajtékpipa.
- Lelkem, kis lelkem! – sóhajtozott a mosóné fájdalmas
gyönyörrel, valahányszor meglátta. – Egész az apja!
És most eleven-élénken előtte állt a férfi, az isten, akkor
cingár siheder még és a fűszeres nyár eleji éjszaka: a parkban álmodtak az
orgonák és a csillagok szemet hunytak, hogy ne lássák, amint belopakodik a kis
kamrába, amelyben lázban várta valaki. Mint valami álom! Ha nem lenne itt az
élő bizonyíték, a gyerek talán el se hinné, hogy igaz volt. De itt van, nyílik,
mint egy rózsa és ni, gyűrűt kapott a szívem, gyűrű fénylik a kicsi ujján.
Igen, bejött a kamarába, egy nyaláb orgonát azért a pallóra... Egymás szájából
ették a cukrot, az ezüstpapírjából golyókat gyúrtak, dobálóztak vele...
A mosóné követte a fiát, mint az árnyék. Elkísérte az
iskolába, csöngetéskor várt rá a kapuban. És beszélgetett vele gondolatban:
- Hogy aludtál szentem? Jól fölmondtad a leckét?
És melléje szegődött, súrolta a testével, megérintette a
ruhája szövetét.
Ha a doktoréknál, bérlőéknél szép almát kapott tízóraira,
eltette a köténye zsebjébe és kifényesítette a blúza ujján. Neki akarta adni,
neki, a fiának, de nem volt hozzá mersze. Mikor így kísérgette az utcán, a
büszkeség szinte szétvetette a mellét, ki szerette volna kiáltani a világba:
„Ez a gyerek az én gyerekem!... Mennyit szenvedtem, amíg kihordtam!... De az
enyém; az én gyerekem...”
Egyszer már nagyon kikívánkozott belőle a szó, megérintette
a gyerek karját:
- Pubika!...
A gyerek fölnézett és ő lázasan beszélni kezdett; elharapta,
lenyelte a szavakat, mindent egyszerre akart elmondani, mindent, ami évek alatt
felgyülekezett benne.
- Pubika, szép drága szentem... nézzen egy kicsit rám,
nevessen egy kicsit rám, adja ide a kicsi kezét... Pubika, szép drága, tudja ki
vagyok én. ugye nem ismer, mi, mondja?... Én vagyok a maga... a maga...
Itt elakadt. Az utolsó nagy, gyönyörű szó nem fért ki a
torkán. És kis szünet után így fejezte be:
- Én vagyok a maga dadája...
A gyerek lenézőn, hitetlenkedve nézett rajta végig:
- Maga? Egy ilyen vöröskezű? Menjen innét!
Az anya megnézte a kezét, mintha kíváncsi lett volna,
tényleg vörösre, odatartotta a szeme elé és rásírt a vörös kezére és... és
mégis boldog volt.
(Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 3. sz. /1920.febr.8./ -
epa.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése