Egy öreg bácsika házról házra jár, ajkán Isten nevével
koldul. Rekkenő melegben, hidegben, esőben, sárban, reggeltől kora délutánig
járja az emeleteket, kopogtat, csenget az ajtókon. Tekintetéből hiányzik az
alázat önsanyargató mélysége. Minden ajtó előtt imádkozik, tudja, hogy a
mögötte élők holnapra hagyatkozva készületlenül merülnek álomba és késve
ébrednek. Ismeri az Istennel kötött titkos megállapodásaikat, amelyhez
hozzátartozik a kalapjába dobott pénzdarab is. Kívülről, messziről nézi az
életet, egy kicsit felülről is, míg az ő életét csak kevesen látják. Irtóznak
tőle, a tisztátalantól, pedig naponként mosdik és ruháikat hordja. Nem
kérdezik, nem faggatják soha. Félnek a mélyről jövő szótól, hasonló jövőtől, a
sors kendőzetlen arcától.
Koldus. Hetven éves, negyven éve könyörületből él.
Valamikor, harminc éves koráig vásárokra járt, színes levelezőlapokat,
levélpapírost árult. Időnként, egy-egy nagyobb bevásárlásra Budapestre utazott.
Egy villamos-szerencsétlenségnél megsérült. Hónapokig ápolták a klinikán, de
látását csak a körvonalak felismeréséig nyerte vissza. Fekete szemüveget kapott
és egy krajcárt, lakás, jövő nélkül botorkált az utcán. A körút és a Baross
utca sarkán valaki tíz fillért nyomott a markába s amíg a villamostársaság
igazgatóságáig jutott, hogy kártérítési ügyét rendezze, egy kisebb zsebre való
kétfillérest szedett össze. A vállalat ügyésze egyességet ajánlott. Ő igent
intett. Aláírt egy fehér nyomtatványt és száz koronát kapott kézhez. A többi
sohse látta, pedig ötszázban állapodtak meg.
Leült a Duna-partra, közel a vízhez, hogy érezze, hallja a
hullámok hívó csobbanását, melyben élete, százezrek vágya ringott tova. Életek
eredményét, célját és értelmét kereste, szerepét. S az öngyilkosság peremén a
koldus sorsot választotta. A maga életéhez mérte másokét; ráébredt, hogy
milliók és milliók élnek koldulásból más és más név, cégér alatt. Birtokot,
vállalatot, képviselőséget, rangot, kitüntetést koldulnak össze. Szerelmet,
állást, elismerést, nevet, csak úgy, mint látszat-becsületet. Ő csak két
fillért kér. Egy krajcárt. S ezért lelép a porondról. Negyven esztendő után is
ott van, ahonnan elindult, ugyanabban a pincelakásban. Koldus. Ha a házmester a
nevét említi, összerezzen.
Más ember koldul itt, más ember élt valamikor és valahol
Pápán. Azt a kisfiút keresgéli, kutatja emlékezetében, aki édesanyja kezét
fogva kandi szemmel bámul egy vásári fényképész lencséjébe. Tekintetében egy
elvarázsolt királyfi tündérmeséje, kezében mézeskalács. Ez minden, ami a
múltból megmaradt. Van valami megnyugtató abban, hogy csak felhőnyi távolságból
látja az életet. Hiszen valamikor megelégedett a felhők, a csillagok földről
látott alakjával is, azt hitte, az a valóság.
Íme, mióta megbékélt, lépésről lépésre, ízről ízre érzi,
hogy magános útjain nincs egyedül, valaki segíti, vezeti őt. Néha ott jár nála
s biztosítja örök barátságáról. Eljön, megjelenik köztünk, csak hívni kell. Oly
egyszerű, csak azt kell tenni, amit ő tenne, azt kell gondolni, amit ő mondott.
A temető csöndje mondja ezt, ahol a délutánjait tölti. Ott
lel önmagára, ott érzi a soha meg nem kapott szeretetet, a jó szó kárpótló
simogatását, a méltóságát, a rangját, sok-sok kisgyermek között a sajátját.
Együtt élő lélekkel ül a szabadsághősök sírjánál, közönsége a felejthetetlen
színésznek, olvasója a halhatatlan írónak.
És megbékélten nyújtja kezét a pásztornak és elindul az
ismeretlen messzeségű akol felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése