Gyermek voltam, de jól emlékezem
A viharra, melly akkor dühöngött.
Most is látom az iszonyu tusát,
Melly megrázá az egész földgömböt.
Apám, anyám gyakran mondogatták,
Hogy ők illyen zivatart nem értek,
Mintha minden összebeszélt volna,
Föllázadott az egész természet.
Egy szellővel kezdődött a nagy harcz,
Bár fellegnek nem látszott még nyoma;
A fuvalom enyhületet hozott,
Fü, fa éledt, a merre vonula.
Hüvös csókját jól esett éreznünk,
A fojtó lég meggyilkolt volna már;
De mielőtt felüdültünk tőle,
Egyszerre csak beborult a határ.
Tiz felől is tódultak a felhők,
Örömünknek vége szakadt hamar;
Félelmesen, feketén közelgett
A világot megrenditő vihar!
A természet komor arczot öltött,
De nem rettent jövetelére meg:
A fák bátran fölütötték fejök,
Ők a harcztól sohasem féltenek.
Szokatlan láz terjedt el mindenütt
Még a fü is daczolni készüle,
A folyamból kiléptek a habok,
Zugott a szél ébresztő éneke.
A jelenet előttem lesz soká,
A szobából nem eresztett anyám;
Ő reszketett, én az ablak mellől
Az egészet meredten bámulám.
Egy hirtelen tovatünő sugár,
Utána egy rettentő dördület,
A lehelet visszaszorult belénk ...
A vészes harcz körülünk kezdve lett!
A dördülést uj dörej követte,
Az itélet napja jött el, hivők;
Élet, halál viadala volt ez,
A minőt még nem láttak az idők.
A mennykövek jobbra balra hulltak,
De a harcz csak daczosabban zajgott;
A fa, mellyet kicsavart a roham,
Ott a földön folytatá a harczot.
Rettentő volt a bőszült küzdelem,
A pokol is fölijedett rája,
A sötétség valamennyi réme
Megjelent ez iszonyu csatára.
Azt hinném, hogy álom volt az egész,
De szememben nehéz könyü ragyog;
Nyomor, inség, kétségbeesés volt,
Mit e vihar maga után hagyott;
Mikor elmult, mint egyébkor szokott,
Nem tünt se nap se szivárvány elő;
Komor, sötét maradott a látkör,
Esett, esett sokáig az eső!
(Forrás: epa-oszk - Vasárnapi Újság, 1859. júl.24., 30.
szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése