Anyám!... Aki szeretett!
Az a zokogás, mely akkor tört ki
belőlem, mikor először hagytam el a szülői házat. Tíz éves voltam!
Az első csalódás, mely akkor ért,
mikor az iskola helyett kereskedésbe küldtek.
Az a nyomor, melyet szellemileg s
anyagilag éreztem, s éltem át Pesten 17-18 éves koromban.
A munka. – Dolgoztam teljes életemben. Voltam szabóinas,
boltos-inas, levélhordó, pesti kereskedő segéd; aztán újra tanuló, legátus,
supplikáns, színész, színlaphordó, cédula-ragasztó, titkár, rendező – és örökké
író – titokban.
A „pityergő domb” Sárospatak
mellett. Mikor 1864. február 8-án ott álltam, kegyetlen fagyasztó szélben; csorgó
könnyem pelyhedző bajuszomra hullt s ráfagyott.
Akkor indultam el a nagyvilágba;
igazán nem tudom, hogy hová s miért? – Pénz nélkül, minden nélkül, csak szívem
volt tele.
A karácsony-éjszaka, melyet a
Szatmár és Mátészalka közötti úton egyedül, kutyák s farkasok társaságában
töltöttem.
Nem ettek meg, - megérezték, hogy
éhesebb vagyok náluk!
Soha annál borzasztóbb éjszakát!
Azon zsidó irgalmas szíve, aki
bőrig ázott ruhámat levetteté velem, padlásán heverő záloggubát adott meztelen
testemre s lefektetett a tolonc priccsére, dolgoztatott velem másfél napig,
peres iratainak másoltatásán, - adott reggel, délben egy porció pálinkát, s
mellé egy-egy penészes zsemlét, s ráadásul kikergetett, mint egy csavargót.
Az voltam; mert senki sem ismert
s ha tán tulajdon apámat kérdik, rám bizonyít ő is!
Egy halott, akit nem láttam, aki
az én nevemmel halt meg; - akit áldva említek örökké; úgy hívták, hogy:
anyám!... Soha jobb anyát nem hordott a föld!
Egy kálvinista pap, aki nyomorom
tetőfokán hajlékának utolsó zugát is megtagadta tőlem!... Magamban
megbocsátottam neki régen!
Egy másik kálvinista pap nyomban
reá, aki egy karéjka kenyeret adott az éhezőnek.
Ennek káplánja, ki utolsó 20
krajcárját nekem adta, és kért, hogy ne vegyem alamizsnaképpen, hanem kölcsön!
13 krajcár, melyet a kemény zápor
mosott fel Kis-Vác homokos utcáján, s mely az öngyilkosságtól mentett meg
engemet.
Ekkor fogadta vissza lelkem
magába a megtagadt istent!
Az a koldus cigányasszony, kit
gyermekével megvendégeltem a talált 13 krajcárból, s azt mondta, hogy „fizesse
meg az isten!”
A hit magában semmi, puszta
fogalom; az üldözöttnek mindenek.
Egy asszony, kire ifjúkorom első
ábrándos szerelmét pazarlám. – Szerettem, mint mindenki szeret 20 éves korában
- - szépen, nemesen, míg végre kiábrándított ő maga.
És mégis első szerelmem a rútra
is fényt kíván önteni s bármennyire tudja, hogy érdemtelen reá, szívemben van
egy titkos ér, mely megbocsátja gonosz játékait!
Egy érzés, mely a szerelem
paradicsomát pokollá tette: a gyanú.
Egy vád, melynek nincs neve, -
melyet megbocsátani nem lehet; csak feledni!
Az a velőt hasogató kín, mely a
becsületbe markol a becstelenség körmével, amely kín, ha rögtön cselekszik,
csak ölni képes; ha pedig túléli, a szívbe a halál magját vetik, mely csírázik,
nő, de az életkedv fogy, fogy... s virága: a halál!
Egy vén koldus, akivel együtt
lakmároztam! Utaztam ínség s nyomor között, a balszerencse egy útszéli félig
elpusztult korcsmába kényszerített, hol egy szegény zsidó korcmáros
hetedmagával tengett – a semmin! s vendégei mi voltunk: egy vén koldus és én! –
Három krajcár volt összes vagyonom. – Leültem a hosszú asztal alsó végére, - a
felsőnél vendégtársam iddogált egy meszely borocskát, s falatozni készült, - én
egy pohár pálinkát kértem két krajcárért. – Néma hallgatásban telt el egy jó
idő, míg végre a vendégtárs megszólalt:
- Mi baja az úrnak?”
- Semmi! – válaszoltam röviden.
- Nagyon szomorkodik!
- Nem én!
- Ha nem veszi rossznéven, -
látom, hogy magamfajta szegény, győjjék, egye meg ezt a kis szalonnát; van ám
kenyér elég!
- Köszönöm!
- Soh’se köszönje, én
összekoldultam, egye meg az úr.
És a szalonnát nem kellett
megsózni, könnyeimtől keserű lett nagyon!
Egy vén ember, aki sír, ha nem
lát -, szid és átkoz, ha előtte vagyok!... Egy apa, aki szeret és gyűlöl, mert
én vagyok legrosszabb gyermeke!
*) E hihetetlennek látszó, s
mégis való életrajzi töredéket a „Petőfi Társaság Lapja” után közöljük. Szerk.
(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése