Sárosy Gyula (1816-1861): Ingeborg, önszületésnapján (svéd nyelvből)

 

Midőn anyám keblén viselt még
Ezer reménnyel volt tele
S gondolva szive magzatára;
Örömtől duzzadt kebele.
Lehullt a fájdalom gyümölcse:
De a gyümölcsből hajh! Mi lett…
Szegény anyám, ha tudta volna…
Dehogy szült volna engemet!

Nem a világ volt e világon,
Mit én először láthaték:
Ha van sötétebb a sötétnél,
Az: egy behullt siromladék;
S hogy nincs apám szívem –, szememnek
Legelső látmánya lett…
Szegény anyám, ha tudta volna,
dehogy szült volna engemet!

Eltünt az ifjúkor fölöttem
Valósúlatlan álmival,
Az álmok gondra vetkeződtek
A tettre vágyott férfival.
És jött a vész – és elragadta
Magával izzó lelkemet…
Szegény anyám ha tudta volna…
Dehogy szült volna engemet!

Alacsony volt bár börtönajtóm,
Nem léptem abba szomorún -
Tudván: hogy az, ha meghajoltam,
Le nem korholja koszorúm.
Egy jobb hitt olvasóba fűzött
Könyemből minden gyöngyszemet…
Szegény anyám, ha tudta volna,
Dehogy szült volna engemet!

Dicső anyám! Mégis, ha látnád:
Mi bölcs tűrővé tett a hit!
Dicső anyám! Ha élvezhetnéd
Önérzetem fenálmait!
Ha tudnád, mily híven betöltém
E földön embertisztemet:
Nem tartanád te fájdalomnak -
Még egyszer szülni engemet!...

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Sárosy Gyula (1816-1861): Schódelné sírjánál

 
Könyek hulltanak és sohajok lángoltanak itten;
Míg a térdre rogyott fájdalom arcra borúlt!
Annyira föl van ez a sírdomb szentelve: hogy a szórt
Átkok is áldássá válnak e hantok alatt.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Sárosi Gyula (1816-1861): A tücsökhöz

Szegény tücsök, szegény kórász dalnok-társam!
Mutasd meg arcodat, legalább hadd lássam;
Ugy sem irtam még csak egy verset sem hozzád,
S ládd, most sem irnék, ha eszembe nem hoznád.
Csak már divatlapok lerajzoltak volna,
Alkalmi énekem még szebben is szólna;
De így látatlanból csupán az ösztönöz:
Hogy rá nótás nyelved méltó dalt rögtönöz.

Poéták koldusa, szegény kopott bogár!
Ki énekelsz akkor is, h a meződ kopár;
Ki fölkeresed a bujdosót a tanyán,
Hol elhagyá a jó barát, a hű leány;
Ki padlat alól, vagy a széles falon át
Átalhangicsálod a fogoly bánatát:
Ennyi érdemedre most egy vers nem szeszély -
Midőn kevesebbről is száz meg száz beszél.

Örök unalomnak örök troubadourja!
Kinek mindig föl van hangolva a húrja;
Ki minduntalan csak megtalálsz engemet,
S egyre üznéd tova makacs, rossz kedvemet;
Légy üdvözölve  i g y  bajtársod dalával:
Ha egykor változol tán emberré által,
Ne légy dalnok, de légy oly számitó kalmár,
Mint a minőnek van legjobb dolga ma már.

Ne légy dalnok, minő eddig én is valék,
Ki a költőiség eszméin szárnyalék;
S ne légy dalnok, a ki olyan szerelmesen,
Vagy úgy lelkesülve,nem tud megélni sem;
S ha ujból dalnokká kárhoztat végzeted:
Akkor legyek én meg tücsök tehelyetted;
S ha dalod  i l y  kapós leszen  v e l e d  együtt,
Amerre  v i s z n e k, így mulatlak mindenütt.

Úgyis féligmeddig már is tücsök vagyok,
S kilátásim, mint a tieid, oly nagyok:
Elkezdve a kora tavasztól az őszig,
Megdaloltam mindent, s mindenkit a csőszig;
Mig más gyüjtött, én nem kerestem  élelmet.
Éhenhalálra nem ismerve félelmet;
Mert azt mondják: meg nem halnak a dalnokok,
Pedig arra már az éhség elég nagy ok.

De neked ettől is van egy menedéked:
Földbe bújsz, s átalszod a téli szükséget;
S mi másik fő, hogy nem szakad ruházatod,
A dalt álmodban is vigan folytathatod.
Vagy behúzod magad kunyhókba, házakba,
Kritikus nem önt ki, s nem hoz gyalázatba;
Ha pedig a mező már megnépesedett:
Taps nélkül is éled az idyll-életet.

De énnekem nincsen egyéb menedékem,
S városban vagy falun az a reménységem:
Ha a publikummal elfogytak a dalok -
A télire (s pedig igazán) meghalok!
S akkor – jer csak hozzám (ha mégis kilöknek):
Ad szállást egy költő sirja két tücsöknek.
Csak azt tedd meg majd a nyáron át olykoron:
Mig szellemem kijár, dalolj a síromon.

No de ne féj, mert még ez is csak költészet;
S ki tudja, hogy it irt ránk a titkos végzet?
Ne félj tehát, mert ha kimék a mezőre,
Albumba jön képed, igérem előre;
Csak mulattass addig, s akkor (már ha lehet).
Hozzád korlátlanabb dalt irok e helyett!
Ilyen gyarló, lásd, a  k ö l t ő k  aratása…
Szegény tücsök, szegény magyar dalnok társa!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Sárossy Gyula (1816-1861): Romilda

 

I.

Néz Romilda barna csarnokáról,

Mint korány az estve fellegén:

Bánatának vajha nyughatárul

Fényt derítne sorsa, gyász egén!

De hol a fény? Elborúlt a pálya,

Búsra vált vidító szelleme.

Férje hamvát űli sír homálya,

S éldeletlen ifju kelleme.

 

„Hah! mi végre hervatag virágom,

Hogy ha illetlen elvirúl?

Mit hazám? – van érzeményvilágom,

Hajh! de rajta kínok árja dúl?

Ám ne dúljon, itt kínom határa;

Hős Khagán a vár alatt mulat!

Föl Khagánra, hős csaták fiára

Szállj nyilazva bátor indulat!”

 

Igy Romilda. Fölkiált Dalorra;

És parancsa hozza hű Dalort.

Föltekint ez a parancsolóra –

Képe mint a rémek éje zord.

A parancs ez: „a hadak nyugosznak

Ott, falon kül a dicső Khagán,

Mondd: szerelme bájos asszonyodnak,

Vágya pontján, rajta függ magán.

 

Érte fáraszt, víva gerjedelmem,

És ver e szív, melynek nyugta nincs,

Viszonozza özvegyült szerelmem,

S boldogítsa milliónyi kincs.

Tetszik alkum? – és vitéz kebellel

Szívcserébe tiszta szívet ad?

Mondd: kezére fog kerülni csellel

E vivatlan vár is, általad!”

 

E szavakra reszketed Dalornak

Homlokára aggalom torúl,

S emlékére, a magyar latornak

Átokülte képe felborúl.

Búforralta köny remeg szemében

Fellegéből, melyet sorsa szőtt, -

S sejtelmének kétes éjjelében

Szívszakadva látja a jövőt. –

 

De bucsút vesz. Forr epéje, vére;

Fürte  hólik a szögéj felett –

S mert parancs a keble hű vezére:

Megy, miként a tiszta képzelet.

Megy. Bemondja vágyát asszonyának. –

Jő, s Khagánnak hozza cselszavát:

„Elgyürűz a szittyahős arcának

S ég ölelni mint menyasszonyát.”

 

II.

Halk a süket éj, birodalma sötét,

Ágyán a nap élete holt;

Tart rezge világot, homálya szemét,

A bűnteli csarnoki bolt.

Férgét oda ölve terül el a tölgy,

Óvd honod eséstül oh herczegi hölgy! –

 

Már agg Dalor a sivatag ködön át

Nagy búsan a hadhoz elért,

Átadta a kúlcsban imádta honát, -

Fájt lelke az ősi honért!

„Föl nászra legényim!” üvölti Khagán

S reng rajta szironnyal a dús kaczagány.

 

Megdöbben azonban az éjjeli vár.

S a robra felíjed az éj –

Egy szellem! – Előtte lecsattan a zár

Arczán borus érzete mély.

A rémfalak aggnak – oh mit hoz e vész!

S rólok düledezve lepattog a mész.

 

Repkedve körötte a bús denevér,

Fényén kisütötte szemét;

Elhűle Romilda szivében a vér:

Hajh! látta Gilulf tetemét.

„Mért nincs nyugodalmad üredbe megint

Férj! menj te nyugonni, az éjjeled int!”

 

De nem megy a szellem. – Emelve szavát

Dörg: „Istenem átka reád!

meglásd ki eladtad az ősi hazát

Kigyót terem új nyoszolyád

Vad kedvedet üzzed a gyilkos ölén:

Siromba nyúgonni viszont megyek én.”

 

Szól s eltünik. És ez utószavakon

Meghökken az álnok ara:

Majd a viharülte királyi lakon

Bevillan a reg sugara;

És oszlik a borzalom éje legott,

S azt véli Romilda: hogy álmodozott.

 

Ott a délibáb tünő vizében,

Nyalka ménen jő a nászsereg,

Mindeniknek melle vas; kezében

Mindeniknek ősgerely pereg.

Jő Berenda, szörnyű csatában

Jő Dorong is, medvebőr nyakában.

 

Kedv deríti a sereg vad arczát

Dalra peng, vidámra most a húr

Fendalolva hős vezére harczát,

Lelkesít a szende trubadúr!

Csak Khagán bős, a vezér, magában…

Nagy gond érik elborúlt agyában.

 

„Merre hősek ily vidor kaczajjal?”

„Eljegyeztük már az ősi várt;

S mi vagyunk, kiket tüzes sóhajjal

A menyasszony esketőre várt!”…

S míg Dalornak e szerint felelnek, -

Mind, fejenkint a kapun bekelnek.

 

S im Romilda bíboros ruhában,

Felrakatva minden ékszerét, -

Jő, az érkezett hadak sorában

Üdvözölni a had emberét. –

De Khagán magát, és indúlatja

E szavakban rémesen mutatja:

 

„Herczegasszony; vesd le nászi fényed,

Vőlegényed íme a halál;

Benne szenvedélyes érzeményed

Boldogítóbb enyhadót talál.

Számítottál egy új esketőre:

A halál is újabb fejkötőre. –

 

Itt van a pap!” – mond aczélt emelve,

„Most konoghat a vidám harang!”…

Döf… Romilda hull, utót lehelve –

S a vezér ajkán e szittyahang,

Megvetőleg dördül a halóra:

„Itt az áldás a honárulóra!”

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Sárosi Gyula (1816-1861): Ponyvára került arany trombita

- Első magyar felelős ministerek –

Felment Kossuth Bécsbe az ország szinével,

S bűbájos nyelvének istenerejével

Egy jó pillanatban a királyt rábírta,

Hogy ez az uj törvényt önként aláirta.

Míg irt az izadtság csak ugy szakadt róla,

Azután felállott, és eképen szóla:

„Hívem Kossuth Lajos! te derék ember vagy,

S látom az eszed is, mint a hired olly nagy:

De talán egy dolgot elfelejtettetek:

Hát ministerekké mondd kiket tettetek?

Mert ha bölcs emberek, és nevöket bírom,

Mostan egy füst alatt azt is aláírom.”

„Ingyen sem felejténk semmit el királyom”,

Mond Kossuth, „a kormányt majd előszámlálom.

A ministerek is ki vannak már tűzve,

Im itt van a nevök koszorúba fűzve:

Batthyány Lajos lett ministerelnökké,

Mert a szabadságot pártolta örökké.

Helyén vagyon nála a sziv mint az elme,

Tetteit vezeti a haza szerelme.

A népért áldozni ő semmit nem átall,

Pedig sokat veszt az új szabadság által;

Ő a jobb érzésü nagy uraknak feje,

Dukál hát neki a kormány első helye.

A külső ügyeknek elaggott létére

Eszterházy herczeg jutott az élére.

A nagy világ sora tudva van előtte,

Mert egész életét külföldön töltötte;

S valamint a pisztoly otthon van a tokban,

Otthonos ő minden udvari titokban,

Minden jóval biztat a politikája…

Ha bajusza volna többet adnánk rája.

A belső bajoknak elintézésére

Szemere az, a kit Batthyány megkére.

Borsod nagy fijának aranyos a szája,

Arany dolgokat ir jól készült pennája.

Országismerőink – hiszen vannak, vannak,

De nyomába egy sem hághat Bertalannak;

A nép közt forogván érti hol a bibe,

Segithet a bajon emberűl, s izibe.

Nehéz munka nincsen e dolgos embernek,

S épen illyen kellett belügyministernek.

Vallás és oktatás bölcs sáfárt kivántak,

Tehát illy sáfárnak egy kis bárót szántak.

Az apró Eötvösnek nagy hirü a neve,

Mellyet ragyogóvá a könyvirás teve.

Jó vallásos ember, szelid mint muzsája;

Ezt a nagy tarisznyát azért bizták rája.

Van a talján földön egy tudós vitézünk,

Kire a reménység két szemével nézünk;

Radeczki jobb keze, a neve: Mészáros,

Esze kardja éles, tempója huszáros.

Nem nagy a választás még Magyarországban,

A kormányra termett tudós katonában.

Mert eddig a magyar szerencsének hitte,

Ha kapitányságig a dolgát felvitte.

Generális pedig csak úgy lett belőle,

Ha kóficzember volt, s nem tarthattak tőle.

Mészáros azonban, ki ha megütközött,

Mindig félisten volt a bajnokok között.

Annyi babért gyüjtött vitéz homlokára,

Hogy nem is ügyelve magyar fajtájára,

Bár a német tisztek szörnyen prüszkölének,

Megtette Radeczki főezredesének.

Mivel pedig tudós ember is Mészáros;

Ott meg, a hol most van, vitézsége káros,

S már csak nevére is kezd a magyar hízni:

Legjobbnak hitték a hadügyet rábízni.

Felségedtől pedig megvárja a haza

Hogy Mészárost nyomban parancsolja haza.

Minden rendes háznál kell lenni gazdának,

Hogy ne kellene hát gazda egy hazának;

De a gazdálkodás és kereskedelem,

Ha roszúl intézik, merő veszedelem.

Hogy tehát a magyar sok mindent termeszszen,

S szűk időben a nép éhen el ne vesszen.

S a kereskedésnek annyi csínja bínja

Ne legyen a kalmár tönkre-zúzó kínja,

Ezen két dolognak országos kormánya

Klauzál Gábornak a hű kezét kivánja.

Hogy embernyi ember ez a lelkes Gábor

Jól tudja Babarczi, s a pecsovics tábor,

Kik Csongrádmegyében becsületnek tarták,

Hogy őt a kortes nép szivéből kimarták.

Pedig már az előtt e dicső barátom

Két országgyülésen ember volt a gáton.

Ő legjobban érti az idő járását,

S a környülállások bölcs felszámitását.

Nem ösmeri más ugy az ország erejét

Mint ő, ki már ezen rég töri a fejét.

Minap is csak azért járt Angolországban,

Hogy okulást nyerjen ott a gazdaságban:

Aztán mivel híres gazda volt a bátyja

Sokat tanult tőle, most már hasznát látja.

Hogy utaink roszak vizen, és szárazon,

Eddig nem lehetett csudálkozni azon;

Mert a töltéseket csak a paraszt ásta,

Az úr meg nagy ingyen végig kocsikázta.

S hogy a víz elbírjon bárminő nagy bárkát,

Előbb szabályozni kell a folyok árkát.

Gróf Széchényi már ezt rég szivére vette,

S az ország több utját járhatóvá tette.

A Dunát és Tiszát addig szabályozta

Míg a gőzhajózást olly divatba hozta,

Hogy már több országgal van közlekedésünk,

S külföldön kapóssá lett minden termésünk.

Gróf Szécsényi tehát, a nemzet javára,

Utaink kormányát vállalta magára.

Az igazság fontja Deákot illeti,

Mert ő a mit teszen mindig latba veszi.

A vétekhez méri a büntetés fokát,

Egy igét sem ejt ki, hogy ne adná okát.

Esze, mellyel az ügy mélységét kutatja,

Nagy gondolatoknak összetartó csatja,

Kis ujjában van az országok törvénye;

Az út, mellyet követ, szabadság ösvénye.

Szavával lerázza bármelly szív lakatját,

Mert tenyerén hordja minden indulatját.

Járja be Felséged az egész világot,

S nem talál emberben annyi igazságot,

Mint a mennyi lakik ezen nagy Deákban,

Ki még soha macskát nem árult a zsákban.

Újjal mutat reá Magyarország népe:

Hogy ez az emberség talpig talált képe.

Az igazság dolgát méltán bizták rája;

Ötvenkét megyének volt táblabirája.

Végre Felségedtől bocsánatot kérek,

Ha mindezek folytán most magamra térek.

Hogy Kossuthnak hínak nem is kell mondanom

Hisz az én nevemet őrli minden malom.

Soká szabadkoztam – de bizony híjába,

Engem is bevontak a kormány sorába.

Elhagyott az erőm, mert sokat dolgoztam,

Míg egész pokollal a népért birkoztam.

Annyi szenvedésen mentem már keresztül,

Hogy belé fáradtam testestűl lelkestűl.

Most hát nyugalomra lett volna szükségem,

S ínyemre valóban nincs ministerségem.

De mert az a haza parancsol én velem,

Mellynek szerelmében hamvad el kebelem.

És átkot a magyar síromra ne hintsen,

Mellynek mindene van, csupán pénze nincsen. –

Mindezeket vevém szívem szerint latra,

Felkapaszkodtam a bérczes gondolatra,

Hogy Magyarországnak pénzügyét intézzem.

S a lelki jólétet testivel tetézzem.

Való, hogy szabadság szűl dicső nemzetet.

De szabad a nemzet pénz nélkűl nem lehet.

Kell, hogy legyen elég ezüstje, aranyja:

Ló elli a csikót, de abrak az anyja.

Én pedig remélem, hogy pénzünk lesz elég:

Becsületes népnek ád a jóságos ég.

S ha nem lesz az égben, akkor én királyom!

Körmömmel a pokol mélyéből kivájom.

De fogadom azt is, hogy aranyunk holmi

Idegen zsebekbe nem fog vándorolni;

S ha szükség lesz reá bankót is csinálok,

Lesz elég értéke, már azért jót állok.

Ezek lennének hát az uj ministerek;

Láthatja Felséged, mind magyar emberek,

Ha ehez Felséged akaratja járul.”

„Nekem nincs ellenök semmi kifogásom,

Vegyék” – mond a király – „atyai áldásom.

Soha ki nem adok olly parancsolatot,

Melly elébb általok alá nem iratott.

Mészárosért még ma elindúl a posta,

Úgy is vissza megyen, a ki hirül hozta.

Hogy a dolog jobban áll már Olaszhonban.

Magam pedig hólnap lenn termek Pozsonybn,

Ott lesz vélem minden királyi cselédem;

Magammal viszem a legnagyobb pecsétem,

S az uj törvényeket – legyetek békével –

Megszentesítem a királyok eskével.

Úgy is tett Ferdinánd a mint megigérte;

Mert alig hogy Pozsony városát elérte,

Felszállot királyi fényes trónusára,

S ekképen esküdött világ hallatára:

„Magyarok! ujjamat feltartom az égre

S esküszöm nektek az élő istenségre.

Esküszöm a mi szent előttem mindenre,

Esküszöm, s fogadom királyi hitemre:

Hogy ezen törvények, mellyeket hoztatok,

Miket aláirtam, s most felolvastatok,

Mellyekben ez úttal ismét kimondtatok,

Hogy Bécstől független legyen szép hazátok,

Annyival is inkább tetszésemre vannak,

Mert azok a népnek szabadságot adnak;

S mert nem enyim a föld, hanem a tiétek,

Mellynek a jobbágyot urává tevétek.

Én tehát azokat kedveseknek vallom,

Összesen, s egyenként, helyeslem, javallom.

S biztosítom a hü karokat rendeket,

Hogy szentűl megtartom e bölcs törvényeket:

S változhatatlan és erős akaratom,

Hogy azokat mindenkivel megtartatom.

Megtartom, s tartatom isten ugy segéljen!

A karok és rendek rá mondották: éljen!*

*) Ezen költészeti elbeszélés csak töredéke egy nagyobb költeménynek,melly Vas Gereben „Népbarát”-jában megjelent, és mellyben az egész forradalom története illy egyszerű és a nép előtt legkedvesebb modorban előadatik.

Forrás: Hangok a multból – A magyar nemzet nagy napjainak emlékeűl. Összeszedte és kiadta: Két magyar honfi. Lipcse, Keil Ernő és Társa 1851. – Batthyányi Lajos, az elárult haza vértanuja, a szent harczban az oltárrá lett vesztőhelyen Elesettek hű emlékezetének, hazafijui kegyelettel szentelik - A Kiadók.