I.
Néz Romilda barna csarnokáról,
Mint korány az estve fellegén:
Bánatának vajha nyughatárul
Fényt derítne sorsa, gyász egén!
De hol a fény? Elborúlt a pálya,
Búsra vált vidító szelleme.
Férje hamvát űli sír homálya,
S éldeletlen ifju kelleme.
„Hah! mi végre hervatag virágom,
Hogy ha illetlen elvirúl?
Mit hazám? – van érzeményvilágom,
Hajh! de rajta kínok árja dúl?
Ám ne dúljon, itt kínom határa;
Hős Khagán a vár
alatt mulat!
Föl Khagánra, hős csaták fiára
Szállj nyilazva bátor indulat!”
Igy Romilda. Fölkiált Dalorra;
És parancsa hozza hű Dalort.
Föltekint ez a parancsolóra –
Képe mint a rémek éje zord.
A parancs ez: „a hadak
nyugosznak
Ott, falon kül a dicső Khagán,
Mondd: szerelme bájos asszonyodnak,
Vágya pontján, rajta függ magán.
Érte fáraszt, víva gerjedelmem,
És ver e szív, melynek nyugta nincs,
Viszonozza özvegyült szerelmem,
S boldogítsa milliónyi kincs.
Tetszik alkum? – és vitéz kebellel
Szívcserébe tiszta szívet ad?
Mondd: kezére fog kerülni csellel
E vivatlan vár is, általad!”
E szavakra reszketed Dalornak
Homlokára aggalom torúl,
S emlékére, a magyar latornak
Átokülte képe felborúl.
Búforralta köny remeg szemében
Fellegéből, melyet sorsa szőtt, -
S sejtelmének kétes éjjelében
Szívszakadva látja a jövőt. –
De bucsút vesz. Forr epéje, vére;
Fürte hólik a szögéj
felett –
S mert parancs a keble hű vezére:
Megy, miként a tiszta képzelet.
Megy. Bemondja vágyát asszonyának. –
Jő, s Khagánnak hozza cselszavát:
„Elgyürűz a szittyahős
arcának
S ég ölelni mint
menyasszonyát.”
II.
Halk a süket éj, birodalma sötét,
Ágyán a nap élete holt;
Tart rezge világot, homálya szemét,
A bűnteli csarnoki bolt.
Férgét oda ölve terül el a tölgy,
Óvd honod eséstül oh herczegi hölgy! –
Már agg Dalor a sivatag ködön át
Nagy búsan a hadhoz elért,
Átadta a kúlcsban imádta honát, -
Fájt lelke az ősi honért!
„Föl nászra legényim!” üvölti Khagán
S reng rajta szironnyal a dús kaczagány.
Megdöbben azonban az éjjeli vár.
S a robra felíjed az éj –
Egy szellem! – Előtte lecsattan a zár
Arczán borus érzete mély.
A rémfalak aggnak – oh mit hoz e vész!
S rólok düledezve lepattog a mész.
Repkedve körötte a bús denevér,
Fényén kisütötte szemét;
Elhűle Romilda szivében a vér:
Hajh! látta Gilulf tetemét.
„Mért nincs nyugodalmad üredbe megint
Férj! menj te nyugonni, az éjjeled int!”
De nem megy a szellem. – Emelve szavát
Dörg: „Istenem átka reád!
meglásd ki eladtad az ősi hazát
Kigyót terem új nyoszolyád
Vad kedvedet üzzed a gyilkos ölén:
Siromba nyúgonni viszont megyek én.”
Szól s eltünik. És ez utószavakon
Meghökken az álnok ara:
Majd a viharülte királyi lakon
Bevillan a reg sugara;
És oszlik a borzalom éje legott,
S azt véli Romilda: hogy álmodozott.
Ott a délibáb tünő vizében,
Nyalka ménen jő a nászsereg,
Mindeniknek melle vas; kezében
Mindeniknek ősgerely pereg.
Jő Berenda, szörnyű csatában
Jő Dorong is, medvebőr nyakában.
Kedv deríti a sereg vad arczát
Dalra peng, vidámra most a húr
Fendalolva hős vezére harczát,
Lelkesít a szende trubadúr!
Csak Khagán bős, a vezér, magában…
Nagy gond érik elborúlt agyában.
„Merre hősek ily vidor kaczajjal?”
„Eljegyeztük már az ősi várt;
S mi vagyunk, kiket tüzes sóhajjal
A menyasszony esketőre várt!”…
S míg Dalornak e szerint felelnek, -
Mind, fejenkint a kapun bekelnek.
S im Romilda bíboros ruhában,
Felrakatva minden ékszerét, -
Jő, az érkezett hadak sorában
Üdvözölni a had emberét. –
De Khagán magát, és indúlatja
E szavakban rémesen mutatja:
„Herczegasszony; vesd le nászi fényed,
Vőlegényed íme a halál;
Benne szenvedélyes érzeményed
Boldogítóbb enyhadót talál.
Számítottál egy új esketőre:
A halál is újabb fejkötőre. –
Itt van a pap!” – mond aczélt emelve,
„Most konoghat a vidám harang!”…
Döf… Romilda hull, utót lehelve –
S a vezér ajkán e szittyahang,
Megvetőleg dördül a halóra:
„Itt az áldás a
honárulóra!”
Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben.
2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése