Magyarország megvételéről

 

Szittyiából kiindulnak,

Hogy e földre kijövének,

Istentől kisértetének,

Erdélységben letelepedének.

 

Ott jól tőnek ő magokkal

Hét sereget, nagyot szerzének;

Hét kapitányokat emelének,

Mindeniknek várat szerzének.

 

Mind egyenesek ő dolgokban,

Hatalmasok viadalokban,

Nincs félelmök országokban,

Csak lakoznak bátorságokban.

 

Nagy erejök, mint Sámsonnak;

Bátor szivök, mint oroszlánnak,

Mindent rontnak, ha indulnak,

Rettenetesek sokaságokkal…

 

Az egyik közöttök jelesb vala,

Kinek neve Árpád vala,

Mindeniknél gazdagb vala:

Azért köztök kapitány vala.

 

Mikor azt hallották volna,

Hogy a Duna jó víz volna,

Lakó földe nagy jó volna,

Egy követet választának,

 

Követ juta Duna mellé,

Földét, füvét megszemlélé,

Duna vizét is megkémlé,

Ő magának jónak itélé.

 

Herczeg akkor a földön lengyel vala,

Ki mind ez országot birja vala,

Lakó helye Veszprém vala,

E föld népe mind német vala.

 

Engem küldtek téged látnom,

Országodat mind megjárnom,

Lakó helyedet megtudakoznom,

Néped törvényét tanulnom.

 

Herzeg azt igen örülé,

A követet megvendéglé.

Ő magának jónak itélé,

Mert azokat köznépnek vélé.

 

Követ onnan elsiete,

Egy palaczkot kerestete,

Duna vizében bele tölte,

Földet, füvet hamar kerestete.

 

Azt Erdélybe el bevivé,

Árpád előtt mind letevé;

Árpád látá, jó neven vevé,

Kapitányoknak mind hirré tevé,

 

Egy fejér lovat hozatának,

Féket, nyerget aranyost hozának,

A herczeghez bocsátának,

Hogy ilyen szóval neki szólnának:

 

E szép lóval azok tisztelének,

Kik Szittyiából kijövének,

Nagyságodtól földet kérének,

Országodban letelepedének.

 

A szép lónak örültében,

Herczeg mondá a követnek:

Annyit adok én földemben,

Mint kivánnak ők, nagy bőséggel.

 

Követek vagynak nagy örömben,

Mert járának jó véggel,

Elbucsuzának nagy tisztességgel,

Besietének Erdély földében.

 

Követek beszélnek kapitányokkal,

Kapitányok tanácsoznak,

Hogyha e földre juthatnának,

A herczeggel megvínának.

 

Hamar mind felkészülének,

Hármat, követet, választának,

A herczeghez bocsátának,

Hogy ilyen szóval neki szólnának:

 

Földedet adtad fejér lovan,

És füvedet aranyos féken,

Duna vizét aranyos nyergen,

Akkort való nagy szükségedben.

 

Herczeg hallá, mosolyodék,

Azzal semmit sem godola,

A követnek akkoron szólala,

Haragjában azt mondja vala:

 

Ha a szép lovat azért küldték,

Egy sulyokkal majd agyon verjék,

Nyergét vessék a Dunába,

És a féket a fűben elrekentsék.

 

Követek azt mondák a herczegnek:

Nem kell tenni kegyelmednek,

Azzal a magyarok károsok sem lesznek,

Inkább lesznek nyereségesek.

 

Mert ebek lóval mind meghíznak,

Nyerge leszen halászoknak,

A fékével kaszások osztoznak,

Azért te utánad ők sok jót mondanak.

 

Herczeg ottan megfélemlék,

Seregekkel gyülekezék. –

Árpád juta magyar néppel,

Kelem földén a Dunán átkelének.

 

Százhalomnál megszállának,

A herczeggel megvivának.

Isten vala magyar néppel,

Ott járának nagy nyereséggel.

 

A herczeg ott megvereték,

Csak egyedül futnia esék,

Abban egyéb nem lehete,

A Dunába bészöktete.

 

Árpád vala nagy örömben,

Mert az ország lőn kezében,

Ő megszálla fenn egy hegyben,

Székesfejérvárhoz lőn ő közelben.

 

Ott ez ország nékiök adaték,

Magyarországnak nevezteték,

Némettől mert megvevék,

Fegyverekkel övékké tevék.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája