A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Blake William 1757-1827. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Blake William 1757-1827. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. máj. 8.

William Blake: A pokol közmondásai (1790)



Vetéskor okulj, aratáskor oktass, télidőben örvendezz.
Hajtsad szekeredet és ekédet a holtak csontjain át.
A Mértéktelenség útja vezet a Bölcsesség palotájába.
Az Okosság gazdag és csúf vénlány, akinek a Tehetségtelenség udvarol.
Aki óhajt és nem cselekszik. dögvényt áraszt.
Az elvágott féreg megbocsát az ekének.
Aki a vizet szereti, dobjátok a folyóba.
Az ostoba nem ugyanazt a fát látja, mint a bölcs.
Akinek az arca nem ad fényességet: soha se lesz csillag.
Az Örökkévalóság szerelmes az Idő gyermekeibe.
A munkás méhnek nincsen ideje búbánatra.
A Bolondság perceit kiméri az óra, de nincs óra,mely a Bölcsesség perceit megmérje.
Csak az a táplálék egészséges, amelyet háló és tőr nélkül szereztünk.
Számot, súlyt s mértéket inséges esztendőben vegyünk elő.
Ameddig a madár a maga szárnyán száll, nem mondhatod „tulságos” magasnak a röptét.
Holttest nem áll bosszút, ha megbántják.
A legfenségesebb cselekedet: másvalakit magad eleibe tenni
Ha a bolond következetes maradna a bolondságban: bölcs lenne.
Ostobaság a gyávaság ruhája.
Szégyen a gőg ruhája.
Börtönök a Törvény köveiből épültek, bordélyok a Vallás tégláiból.
A páva gőgje Isten dicsősége.
A bak bujasága az Isten jósága.
Az oroszlán dühe Isten bölcsessége.
Az asszony meztelensége az Isten munkája.
A bánat telje nevet, az öröm telje sír.
Az oroszlánok ordítása, farkasok üvöltése, a viharzó tenger tombolása és a romboló Kard túlságosan nagy darabjai a Végtelenségnek: sehogyse férnek az ember szemébe.
A róka a csapdát okolja: nem magát.
Gyönyör ejt teherbe, de a fájdalom szül.
Hordja a férfi az oroszlán bőrét, asszony a juh gyapját.
Madárnak fészek, póknak háló, embernek barátság.
Amit ma bebizonyítanak: hajdan csak képzelték.
A ciszterna tartalmaz: a forrás túlárad.
Egyetlen gondolat betölti a végtelenséget.
Légy mindig kész kimondani a gondolatodat: és minden aljas ember kerülni fog.
Minden, amit el lehet hinni. egy kép az igazságról.
A sas sohsem vesztegette annyira idejét, mint mikor leereszkedett, hogy a varjútól tanuljon.
A róka gondoskodik magáról: de az oroszlánról az Isten gondoskodik.
Az, aki eltűrte, hogy fölé kerekedj: jól ismer
Ahogy az eke megindul a szóra: úgy hallgat az Isten az imára.
A dühös tigris bölcsebb, mint a betanított ló.
Álló víztől mérget várhatsz.
Nem tudhatod mi elég, míg nem ismered azt, ami több az elégnél.
Ostoba ember szemrehányására jól ügyelj. királyi kitüntetéssel ér föl az!
A bátorságban gyenge: erős az ügyességben.
Az almafa nem kérdi a vackot, hogy hogyan kell nőni, sem az oroszlán a lovat, hogy hogyan keresse prédáját.
Ha mások nem lettek volna bolondok: mi lennénk.
Az édes gyönyör lelkét be nem mocskolhatod.
Ha sast látsz, a Geniusnak egy darabját látod: emeld föl fejedet4
Mint ahogy a hernyó a legszebb szirmokra rakja tojásait: úgy rakja a pap átkait a legszebb örömökre.
Egy kis virágot megteremteni: korszakok munkája.
Átkozd a láncokat! Áldjad az Oldásokat!
Legjobb bor a legrégibb, legjobb víz a legfrissebb.
Imák nem szántanak! Magasztalások nem aratnak! Örömök nem nevetnek! Bánatok nem sírnak!
A fej Fenség, a szív Páthosz, a genitáliák Szépség, a kéz és láb Arány.
Ami levegő a madárnak, vagy a tenger a halnak. az a megvetés a megvetésre méltónak.
A Bőség – Szépség.
Ha az oroszlán a rókától venne tanácsot: akkor ügyes lenne.
Javítás teszi az utat simává, de rögös út és javítgatás nélkül a Genius útja.
Inkább ölj meg egy csecsemőt a bölcsőjében, minthogy teljesítetlen vágyakat föltáplálj.
Ahol nincsen ember, meddő a Természet.
igazságot nem lehet mondani úgy, hogy megértsék és mégse higgyék el.
Elég! vagy nagyon is sok.
(Budapest)

Fordította: Babits Mihály (1918.) 
Forrás: Széphalom, (3). pp. 80-81. (1929)

2011. dec. 3.

William Blake: A reggelhez


Ó, szent szűz, hófehérben! tárd az ég
Arany kapuját, és suhanj, suhanj;
Ébressz mennyei hajnalt, keltsd kelet
Kamráin a fényt, és hozd el a mézes
Harmatot, megcsillantva nappalunkat.
Sugárzó reggel, köszöntsd a napot,
E korán kelő vadászt, ó, jelenj meg
Koturnusodban dombhajlatainkon.

(Ford.: Tandori Dezső)

William Blake: Az esti csillaghoz (1783)



Ó, szőke haju angyala az estnek,
Most, míg a nap megűl a hegyeken, gyújtsd
Lángra szerelmi fáklyád, és sugárzó
Koronáddal mosolyogj ágyainkra!
Mosolyogj szerelmeinkre, s míg az ég
Kék függönyét elhúzod, hintsd ezüst
Harmattal a virágokat, ha jókor
Álomra hajtják édes szemüket.
A tóban ringasd el a szeleket,
Ints csendet parázsló szemeddel, és
Ezüsttel mosd el a homályt. Hamar, jaj,
Hamar itthagysz; aztán a farkas ordít
S az oroszlán szeme izzik a fák közt:
Nyájaink gyapja szentelt harmatodtól
Csillog; ó, nézd s vedd oltalmadba őket.

(Ford.: Somlyó György)

William Blake: A télhez (1783)


"Ó, Tél! rekeszd el gyémánt ajtaid:
Észak tiéd: ott ástad mélyre odvas,
Sötét lakásod. Ne rázd meg tetőid
S ne zúzd szét oszlopaid vas-kocsiddal."

Nem hallgat rám s a tátott-száju mélység
Felett elvágtat, acél viharát
Kirántva; már felnézni sem merek,
Mert ő az úr széles világ fölött.

De nézd az őrült szörnyet! csontjain
A bőr feszül s a nyögő szirtre hág:
Csenddé hervaszt mindent, lerongyolódik
Kezén a föld s elfagy a zsenge élet.

Sziklákon trónol, s hasztalan kiáltoz
A tengerész, szegény! kire vihar tör,
Míg elmosolyodik az ég s a bőgő
Szörnyet Hekla-hegyi odvába visszaűzi.

(Ford.: Somlyó György)

2011. nov. 17.

Blake, William: Az őszhöz (1783)


Ó, gyümölcsterhes és szőlők levétől
Vérfoltos Ősz, ne menj még, ülj le árnyas
Tetőm alatt; itt jó, ha megpihensz,
S hangold vidám sipomhoz hangod, ó, hadd
Libbenjenek az év leányai!
Virágok és gyümölcs dalát dalold.

"A kis bimbó a napra tárja kelyhét
És szerelem fut remegő erében,
Száz virág ring a reggel homlokán és
Dúsan virul az este fényes arcán,
Mígnem a füstös Nyár dalába fog
S fejére tollas felhő hint virágot.

Gyümölcs-illatban fürdenek a légi
Szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben
Kóborol vagy a fákra ül s dalol."
Így énekelt, ülvén, az édes Ősz,
Majd megborzongva felkelt és a dombok
Fölött eltűnt, itthagyva drága terhét.

(Somlyó György)
(Forrás: William Blake versei)

Blake, William: A nyárhoz (1783.)


Ó, ki virulva kelsz át völgyeinken,
Nyár, zabolázd meg büszke méneid,
Enyhítsd cimpáik lángoló tüzét!
Gyakran veréd fel arany sátrad itt
S aludtál tölgyeink között, s mi néztük
Rózsás tagjaid s virágzó hajad.

Sűrű árnyak alatt hangod gyakorta
Hallott, hogy tüzes kocsiján a dél
Elvágtatott a menny mélyén; pihenj meg
Forrásainknál, s mohos völgyeinkben,
Kristályfolyók partján dobd el selyem
Palástod és vesd magad a habokba:
A völgyek kevély pompádban szeretnek.

Ezüst-lantú bárdjaink híresek,
Ifjaink bátrabbak, mint Dél szülötte,
És lányaink szebbek víg táncaikban:
Van ének itt és bűvösszavú hangszer
S édes visszhang s víz, tiszta, mint az ég,
S a tikkadt főkön babérkoszorú.

(Somlyó György)
(Forrás: William Blake versei)

Blake, William: A tavaszhoz (1793.)


Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!

A hegyek beszélik s a figyelő
Völgyek hallják; vágyó szemünk a te
Tündöklő sátrad lesi: gyere már
S tedd tájainkra szentelt lábodat.

Jöjj Kelet dombjairól, s szeleink
Hadd csókolják illatos köntösöd;
Lehelleted hív; szórd gyöngyeidet
Földünkre, melyet szerelmed emészt.

Óh, ékesítsék drága ujjaid;
Verje keblét csókod zápora; tedd
Arany koronád bús fejére, hisz
Szerény kontyát teérted tűzte fel!

(Szabó Lőrinc)
(Forrás: William Blake versei)