Ferenczy
Teréz minden versei? Micsoda cím ez ehhez a vékonyka kötethez? Harmincegynéhány
vers mindössze s talán a végtelenségig szorgos filológiai kutatás sem tudja
majdan félszázig növelni a költőnő verseinek számát.
Pedig
ennyi a termés. S ha rácsodálkozhatunk a cím s a tartalom oly kiáltó
ellentétére, joggal kérdezhetjük: ki ő? Ki ez a Ferenczy Teréz, akinek nevét ma
alig néhány irodalom-búvár, megszállott nógrádi lokálpatrióta és néhány
szécsényi lakos őrzi? Verseit még ennél is kevesebben ismerik, elvétve
fordulnak elő ma ezek, jobbára csak az unikumokat kereső irodalomtörténeti
antológiákban, monográfiákban.
Majthényi
Flóra alig három évtizeddel a költőnő halála után, 1880-ban már így sóhajtott
fel: „Szegény Terézt alig emlegeti már valaki.” Újabb száz esztendő múltán már
senki sem sóhajt fel…
De
vajon miért csodálkozott Majthényi Flóra? Hiszen Ferenczy Terézt már életében
sem emlegették. Igazi hírnevét – magyar költősors – csak a tragikus vég okozta
döbbenet alapozta meg, rövid időre. De hát ki is figyelt volna fel erre a halk
hangocskára? A reformküzdelmek heves hírlapi összecsapásai, majd az ezeket
felváltó fegyverzörej s végül a mindent elborító kényszerített csend
mellékszereplővé tették a költőnőt. Igazából csak halála évében. 1853-tól
kezdett megjelenni a lapokban s valódi szenzációt – de azt is milyen rövidet –
csak fájdalmas halálhíre okozott.
Utóélete
néhány közhelytől volt hangos: merész képzelet, tengermély érzés, édesen fájó
hangulat, mi sokat mondó nyelv, folytonos komorság, folytonos lélekvergődés,
élt, szenvedett, szeretett, csalódott, meghalt – s vég nélkül sorolták a kor
divatos jelzőit, amelyek alkalmazhatók bárhol, bármikor, bárkire.
Vajda
János 1857-ben – nem mentes némi romantikus felhangoktól – megpróbálja Ferenczy
Terézt a valódi helyzetében bemutatni. „… elméje az emberiség, a társadalom,
sőt a világ rendjérőli elmélkedés atlási terhével is foglalkozott”, majd a
férfi költőkkel helyezi őt egy sorba.
Lehet
ma mosolyogni ezen a férfi-nő minősítésen, de végül is a XIX. század ötvenes
éveiig a magyar lírában nemigen tündököltek a költőnők. A klasszikus nevek
ismertek ugyan: Petróczy Kata Szidónia, Ujfalvy Krisztina, Dukai Takács Judit,
Iduna Szász Károlyné s mellettük Ferenczy Teréz. Hogy miért e párhuzamba
állítás a minőség fokmérője? Erre az irodalomtörténet megadta már a választ, de
végső soron olyan olvasói közfelfogás volt, amely alól senki nem vonhatta ki
magát.
Pedig
Ferenczy Teréz versei nemcsak azzal vonzották magukra a figyelmet, hogy költőnő
írta azokat. Élete kész rejtély. Születési dátumát és helyét mindmáig nem
tudtuk hitelesen igazolni; fiatalkori családi tragédiái árnyként vetődtek
életére; tragikus szerelmeiről legendák keletkeztek: szobrász unokabátyját
Ferenczy Istvánt isteníti, pedig valójában soha nem is találkoztak; apja sorsa
mostohán alakult, s mindenek felett ott a vég, a rettenetes pisztolylövés 1853.
május 22-én.
Irodalomtörténet-írásunk
– elsősorban a szűkebb pátriáé, Nógrádé – máig adós Ferenczy Teréz életének
hiteles feldolgozásával. A századelő bizonytalan következtetéseit, Halmi
Piroska és dr. Ágner Lajos tétova adatait nem is cáfolta, nem is bizonyította a
kutatás. Pedig hát ezek az irodalmi aprószentek, ahogy a helyi kutató írta többek
között róla is, éppúgy a magyar irodalomtörténet egészébe tartoznak, mint a
nagy, örökké élő messiások.
S
noha a mi ismereteink sem teljesek, mindenképpen kell szólni még ha röviden is,
dátumokról, eseményekről, hogy az olvasó még értőbben, elmélyültebben hatolhasson
be egy tragikus lélek rejtelmes megnyilatkozásaiba.
Születési
dátumát senki sem tudta pontosan. Itt, most először tudjuk leírni hitelesen,
hogy 1823. december 27-én született Rimaszombaton. Mizsák Endre Szécsényből
elszármazott kutató jött rá, hol kell keresni ezeket az adatokat. Meg is
találta a rimaszombati katolikus plébánia 1771-1850 közötti éveket összefogó
anyagkönyvében a 259. oldalon, az 1823-as és 63. sorszámánál. Apja Ferenczy
Sámuel, anyja Ballay Teréz, a keresztszülők Leuner Ferdinánd és Gergei Terézia.
Ferenczy
Sámuel nemes és nevezetes család sarja. Első unokatestvére Ferenczy Istvánnak,
a híres magyar szobrászművésznek. Teréz születése után nem sokkal Szécsénybe
költöztek s ettől kezdve Ferenczy Teréz soha nem hagyta el a kis mezővárost.
Szécsény
járási központ, jelentős kereskedelmi kisugárzású, fontos utak
kereszteződésében fekvő település. A Forgách grófok szép barokk palotája
kimagaslik a jobbágyházak, a céhmesterek, kereskedők házai közül. Az uradalom
alkalmazottaihoz tartozott Ferenczy Sámuel is. Előbb könyvkötő volt,majd a
Forgách grófok alkalmazták; a szeszfőzde vezetőjeként szolgálta évtizedekig a
kastély urait. Az eladósodott Forgáchoktól Pulszky Ferenc vette meg a birtokot
és a kastélyt is 1846-ban.
Teréz
ekkor már felnőtt leány. A feljegyzések szerint mindig is érzelmes, túlfűtött
lelkivilágú alkat volt. nem a túlzásba vitt vallási miszticizmus ez, hanem
olyan érzelmi telítődés, ami a kor életérzésének, a romantikának s az ennek
eszközrendszerével alkotó irodalomnak köszönhető. Állítólag az édesanyja volt
az, aki olvasmányai kiválasztásával erősítette lánya ilyen jellegű hajlamát.
Anyja korai halála után egyedül maradván lelkében e gondolatok tovább
kavarogtak, örvénylettek s egyúttal segítették is költői érlelődését.
S
ebből az érzésvilágból nem hiányzott a plátói, viszonzatlan és beteljesületlen
szerelem érzete sem. nincsenek írásos bizonyítékaink, de verseinek finom
utalásai igazolják ezek megtörténtét:így szerepel egy bizonyos Kovács Bazil
szerzetes a szécsényi kolostorból, de ugyanígy említhető Csere János, aki
Pulszky titkára volt és sokáig hitegette a lányt. Szenvedéseit csak fokozta,
hogy rajongásig szeretett papnövendék bátyja 1849-ben elesett a magyar
szabadságért küzdvén.
Túl
sok volt ez számára. Alapvetően melankolikus, bánatra hajó lelkét e csapások –
amelyekhez kétségtelenül a nemzet bukása is hozzájárult – végképp összetörték.
Mindig is érezte, hívta a véget. Egyetlen megjelent prózai írása az 1844-ben a
Pesti Divatlapban kiadott „Esküszegő” váteszi módon látja meg saját szerelmi
tragédiáját. Az sem véletlen, hogy a végzetes pisztolylövésre berohanó
családtagok íróasztalán Czakó Zsigmond arcképét találják. Azét a Czakóét, aki a
40-es években vadromantikus drámákkal tört be a magyar színpadokra s ugyanilyen
volt az élete is. 1847-ben pisztolylövéssel végzett magával. E kapcsolat jelen
van s mutatja a közvetlen hatást „Néhány sor kórágyon írt naplómból 1853. május
1-én” című írásában. (Május 13-án jelent meg a Divatcsarnokban.) A kis
elmélkedés elé egy Czakó idézetet választott. Ugyanakkor ő maga is egyértelműen
utal közeli halálára; „… várom én is minden percben a halál angyalát, amely
átvezet azon a hídon, mely a szegény halandót Istennel összeköti”.
Persze
elég, ha verseit végigolvassuk. Egyéni tragédia, a nemzet kétségbeejtő pusztulása,
mostani tragikus helyzete, a reménytelenség érzete – nálánál nagyobb emléket is
homályba borítottak, nálánál erősebb kezek is fegyvert fordítottak önnön szívük
ellen.
Versei
zömmel datálatlanok. Időrendjük talán vitatható ebben a kötetben, de logikusan
mutatják azt az érzelmi vergődést, amin Ferenczy Teréz keresztül ment. Alig van
a versek között nyugodt, tiszta, kiegyensúlyozott hangú alkotás. Dráma minden
sorban, a halál minden versben. Legyen az epigrammaszerű rövid emlékezés, vagy
balladai igényű történeti tárgyú vers.
Talán
tudta, de biztosan érezte, hogy tehetsége révén nem minden napos szerep jutna
neki a magyar valóságban. S fojtogatta az a szorító érzés, hogy nem tudja
megmutatni; nő-mivoltja nem akadálya annak, hogy a férfiakkal rokon szintű
költői teljesítményt nyújtson. (Hol vannak még a magyar szüfrazsettek?) Érezte
és látta, milyen költői sors, szerep jutott neki osztályrészül s ezt nem tudván
(mert nem lehetett) teljesíteni, zárta le rövid életét.
S
hogy milyen a poézise? Ez a kis kötet a megítéltetés tárgya. Kétségtelen, hogy
egyenetlen a teljesítménye, mert tehetség és lehetőség döccenősen szabatott
meg. Akkor tud a legszabadabban szárnyalni, amikor önmagát adja, amikor az
egyszerűség, a tisztán formált költői nyelv a sajátjaként szólal meg. Verseinek
többsége messze a korátlag fölé emeli őt. Eltörpül mellette első támogatója, a
palóc műdalokkal virtuskodó Lisznyai és megannyi epigon társa. E kötetnyi verse
száz év óta az első teljességre törekvő bemutatása költészetének. Most kell a
verseknek ítéletet kérni: mi az, ami közülük ott kell, hogy legyen a magyar
irodalom örök kincsesházában.
Ferenczy
Teréz 160 éve született és 130 éve, 1853. május 22-én lőtte szíven magát.
Lovrich István szécsényi körorvos tárgyszerűen rögzítette a tényeket: „Megtekintvén
a test kül színét, az sápadt, inkább sovány test alkatású, mint egy 22 éves
vala – a bal 7-ik és 8-ik oldal bordák közt mint egy ezüst huszas nagyságú,
kerekded fekete, perkelt szélű, szaggatott, lövés által okozott seb látszott, mely
a mely üregeibe mélyen hatolt… A szívburok, úgy maga a szív is sértetlen
maradt.”
Praznovszky
Mihály
Forrás:
Ferenczy Teréz: Minden versei – Nógrádi irodalmi ritkaságok 1. - Salgótarján, 1983.
