Hollós Korvin Lajos (1905-1971): Jegyzetek Éváról

I.
Oly tiszta vagy, mint szálló hang
hólepte tér felett.
Oly idegen e földön, int
ki tegnap érkezett.
Oly jó vagy, mint nagy bűn után
a feloldó bocsánat.
Oly szép, mint háború után
első békés vasárnap.

II.
Ajkad hűvös, piros narancsgerezd
és mint a szűzi mag,
úgy bujik ki alóla, ha nevetsz,
csodálkozó fogad.

III.
Végzetem lennél? Vagy maga a Kezdet?
Fuss tőlem, vád leszek, mord gyötrelem!
Minden kudarc majd reád emlékeztet
és elfeledtet minden győzelem.

IV.
Ha elmegyek, veled vagyok valóban,
álom vagyok a könnyű altatóban,
mit beveszel;párnáid puhasága,
a sötétség, mely ráborul szobádra,
s a lágy hullám, mely egy szebb partra dob,
mind én vagyok.

V.
Én nem tudtam, hogy egyszer jössz el
és eltűnsz, mint egy látomás,
s gyászomhoz társat nem lelek, mert
e látomást nem látta más,
s hogy bukott angyalként magamban
vergődöm majd a sárban itt…
Aranyport hagytak ujjaimon
tündöklő lepkeszrányaid.

Forrás: Új idők 53. évf. 8. sz. 1947. fer. 22.

Hollós Korvin Lajos (1905-1971): Sóhajok hídja

 
Te tiszta víz, Te illatos olaj,
Te szép kenyér, s Te szép kenyéren vaj,
Te puha párna, mindig hű Haza,
Te imáimra Isten válasza,
Te piciny asszony, nekem legnagyobb,
kinek halottan is fiad vagyok,
minek a szó, ha már nem hallgatod,
mivégre írok, ha nem olvasod?…

II. FIAM

Vadonban embernemjárta bozót,
ily szép vagy, amíg nem érted a szót.
Szűz, mint a Mount Everest s oly ködös,
Fényes és szabad, mint az üstökös.

III. NÉPEM

Ne csak a házak, de az emberek,
agy s lélek is újjáépüljenek.
Tanító! Költő! Ne csak a hidak, -
építsed újjá kortársaidat!

Forrás: Új idők 52. évf. 21. sz. 1946. jún. 1.

Hollós Korvin Lajos (1905-1971): Nem tehetsz másként…

 
Az értelemnek törj utat,
a mélybe szállj le, vidd a szót!
Amerre csak az éj mutat,
örökkön várnak hírhozót.

A jóról szólj, ami lehet,
ha van, ki tud és jót tanít.
Hinni kell, hogy a süketek
mindig hallgatnak valakit.

A gúnyt, a kételyt meg se halld,
magad is süket légy, csak így
győzöd hittel, hogy egyre valld,
amit az értelem tanít.

Sorsod nem-értett kárhozat,
ha végül mindent egybevetsz,
hiába volt az áldozat
és mégis – másként nem tehetsz.

Forrás: Új idők 52. évf. 3. sz. 1946. jan. 19.

Hollós Korvin Lajos: Nyíregyháza

Nyügös, nehéz csönd horkol és dagad,

csupa ég, csupa fény s mégis fülledt, makacs,

kemény sötétség terped;

mint tetvek tapadnak

a suta, lomha, ellenséges percek.

Megkurtult homlokok, alvadt, sótlan szavak,

- ezek húsz esztendeje alszanak;

a toronyban megállt az óra,

oszlásnak indult

e kérgesbőrű város-csipkerózsa.

Por, por. Uton, tetőn, tüdőn,

szemek szögében, mindent belepőn

süllyed-emelkedik a levegőben,

por-gyászfátylat visz

innen a nap magával lemenőben.

Megnőtt kopár falu, fonnyadt, fanyar,

álmos, inséges, alföldi és magyar…

Fürtös zsidók, penészes talmud-lelkek…

Néhány színes rongy…

Csak alszanak itt s párzanak, legelnek.

És néha ölnek, (ujságból tudom

s idéztem jövet a vasúton)

csalnak, csempésznek – közel a határ

s mondják: a sorompó

mind megkisérti, aki arra jár.

Üres könyvesbolt, - ki s mit vágyna tudni?

Kör, egylet: kártya, politika, kugli,

körötte alélt csüggedés, nyomor;

haldoklóra hull

a sürü, álmos, nyiregyházi por.

Filléres gyorsvonat hozott ide

e filléres város fáradt ölibe,

s mint megdobott madár a bokorba: este

úgy bújok meg

a fülke sarkába s futok vissza Pestre.

 Forrás: Válasz 4. évf. 4. sz. 1937.

Hollós Lajos (1905-1971): Téli dal

Pihék, pihék, ti szép pihék,

havas hegy, halk fehér vidék!

Helyet váltottak a színek:

a föld világít, mint az ég,

s az ég, akár a föld, sötét.

Hideg habszőnyeg: néma hó.

Üveggé dermedt méla tó,

tükrén korcsolyázik a hold,

a téli hold, a vén bohó.

Mint fény, oly tisztán száll a szó.

A Jánoshegy cukorsüveg,

habtorta a Margitsziget,

jeges-bólé a vén Duna,

menyasszonyfátyol a Liget,

így ül ünnepet a Hideg.

Hajamra is hullt pár pihe,

talán az Isten ejti le,

mert hiába jön majd a nyár,

nem olvasztja el semmi se…

nem tünteti el semmi se…

Forrás: Új Idők XLIII. évf. 50. sz. 1937. december 12.

Kardos László: Zivatar - Hollós Korvin Lajos novellái - könyvismertetés

Ez a könyv jobbára olyan történetekből áll, amelyeknek mozgatói osztály- vagy fajproblémák. Még pedig nem a kollektív faj vagy osztály átfogó kérdései, hanem a kornak e durva malomkövei közt őrlődő egyes ember kínjai. A legjelentősebb darabok - A Textofilgyár, A sztrájk, Zivatar - még szorosabban megvonható körben mozognak: hőseik tanult emberek, akik azonban, osztályukból alábukva vagy menekülve, proletár-sorba jutottak, munkásmozgalmakba sodródtak. Ilyen figurák nem ritkák az utolsó két évtized irodalmában, de Hollós Korvin Lajos közép-európai életünknek egy újabb szakaszában nyúlt a témához és új szemet is nyitott rá. Számára már kifakult vagy éppen semmibe foszlott az az "intellektuális" ábránd, amely húsz-huszonöt évvel ezelőtt ejtette meg műveltebb és fogékonyabb fiataljainkat, - ködében a gyári dolgozókat öntudatos, elszánt, némán és tragikusan menetelő, egy- és újlelkű, komor-szép tömegnek láttuk, amely az emberibb jövőt hordozza nehéz izmaiban. Hollós Korvin már nem lát ily regényesen. Az ő proletárjai ép oly esendő, marakodó, gyáva és ingerült emberek, amilyeneknek például a kispolgárokat festegette a naturalista regényírás. Itt-ott mintha a csalódott intellektuel rúgna vissza a munkásság felé ezekben az éles, illuziótlan rajzokban... Az írói bátorság nagyon sokirányú és sokfajta lehet, egyik változata az a mód is, ahogy e novellák írója a gyári robotosok és a közéjük hullott, melléjük szegődött úrféle kényes és álarcos kapcsolatait feszegeti. Ilyen hangsúllyal és ilyen csupaszon tudtommal még nem igen mutatták meg ezt a kapcsolatot. És az írónak nemcsak osztálygőgök, osztálygyanúk és osztálybabonák számára van szeme és mersze, - a fajok határpöreiről is tud újat, érdekeset mondani. Egyik novellájában azt az idegekben alvó, titkos iszonyt éri "tetten", amely a magyar földről Párizsba emigrált zsidó férfit lepi meg, amikor néger kedvesét öleli. Ez a leány a Sorbonne doktora, a férfi meg éppen az emigrációban éli meg csontig-velőig a faji előítéletek igaztalanságát, - és mégis...

A novellák egyébként egy önmagán már túlmutató naturalizmus jegyében íródtak. A szürke vagy rút apróságok lelkiismeretes lejegyzése, a méltó és méltatlan részletek egyként pontos rajza, mindenféle eufémizálás szándékos kerülése, lelki törések, belső foltok passziózó kidolgozása, - mindez a letűnt, de némely eredményeiben halhatatlan iskola nyomait mutatja. De Hollós Korvin ezen felül is ad valamit. Csaknem minden novellája fölött ott lebeg egy aprócska fénypont, amely magasabbra mutat az ábrázolt életdarab szintjénél s egy pillanatra az egész naturát fölemeli, átszellemíti. Átfutó álmok, látomások, tünékeny irreális mozzanatok teszik egyszer-egyszer lebegővé a novellák nehéz, valóságízű anyagát. Talán ettől van, hogy az egész kötet némiképp lírai jellemű s egy-egy pontján - nem a jellemzőbbeken - a Gelléri Andor Endre novelláit is eszünkbe juttatja.

Az író szereti a mennél plasztikusabb, mennél drámaibb, megjelenítőbb szavakat, képeket. Mondatain a kifejezés mohósága érzik, az expresszív fordulatok fiatalos kedvtelése, bizonyos szókultusz. Ebben sok érték van. De abban is lesz, ha stílusa idővel meghiggad és veszít valamicskét harsány, bő színeiből.

(Forrás: Nyugat 1941. 4.sz.)

Hollós Korvin Lajos: A költő sorsa

 

 

Ez mind csak szó, sziszegő kacamajka

a tarka zsákban, hol játék a hit

s a gondolat is játékká csinosul,

puha szőnyeggé lesz a szenvedés

talpat-hasító tüskés mezeje,

a bölcselet cifra kendőt kerít

s kelleti magát az ablakon át,

tükrös kertekben tévelyg az igazság,

a szó veszti megváltó erejét,

hogy bizsergést, vagy kacagást fakasszon,

mint egyszemélyben rima és bohóc.

 

Mi is vagy költő? Oráculumot

nem várnak tőled, nem is adhatnál:

profán próféta vagy, hasított nyelvű;

papnál hívőbb s egyben hitetlenebb vagy;

a filozófiáról lemaradtál:

az élet értelmét nem gyermeki

rímek s nem ereinkben lüktető

ős-ember-állati ritmusok fejtik;

s ahányszor beleszóltál államok,

népek, fajok és osztályok sorsába,

mindig kegyetlenül szájadra vertek,

ha csak nem voltál kancsal, költőlárva

mögé elbútt talpnyaló udvaronc,

vagy párt-agitátor, ki mint a pincér,

azt írja, mit diktál az úr: a párt.

Így hát mi vagy? deák? bolond? csavargó,

akit riaszt a munka s énekes -

koldus lesz inkább? Vagy komédiás,

ki ráérő nép tetszelgő színésze?

Tanító nem! Ma prózában tanítnak:

háznak, gépnek, méregnek és fegyvernek

szerkesztő titkát nem rímekben írják.

A szórakozást ponyván s ponyva alatt

- betűben s élőszóban - föllelik

a kevesek, kik még vágynak ilyenre

s nem érik be a korcsmamuzsikával.

Hát hol, mi vagy? Élő anachronizmus,

kit magában kinevet és lesajnál

az értetlen világ, de képmutatva

úgy tesz - ma még! - mintha tisztelné munkád.

Ugyan ha! Mert hisz néhány gúnykacaj

már bátrabban is felharsog az utcán,

ha tógád szemre hunyva elvonulsz,

s egy-két farizeus már kétkedően

magyarázgatja, hogy: "minek a bölcs

igéknek rímes-ritmikus ruha?

ha meg szép szókat sziporkáztat bűvész

mulattatásra, minek kelljen abba

értelmi, bölcs esszencia?

s mesét meg képet igazabban mondsz el,

ha nem köti szavadat formakorlát,

mivégre h át a költő napjainkban?"

 

Úgy, úgy szapuljátok csak, hisz úgyis

éhen pusztul már, semelyik elől

nem veszi el a könnyes kenyeret.

Hajdan is alamizsnán élt, ha jó urak

jól tartották - s akkor is azért,

hogy díszük legyen, aminek faját,

jelentőségét s lényegét maguk sem

értették többnyire, avagy cigánynak nézték,

ki konyhán evett a többi cseléddel.

 

De lakodalmas idők voltak napjaink

mellett ama barbár évszázadok,

hiszen ma hogyha mestersége nincs más,

csupán csak ez, hát éhkoppon marad

s nadrágjából az inge is kilóg,

és mint bélpoklost, úgy űzik ki szolgák

s titkárok a zsöllyés előszobákból:

 a Polgár már régen Kegyelmes Úr lett 

s nem érdekli, mi egykor harcikürtje

volt osztályának s most legfeljebb hogyha

gyermekszobába illő trombitácska

lehetne; hiszen már osztálya sem

aggasztja, hol van már attól e nagy,

naggyá fújódott, individuum,

kinek e néhány költő-mandarin,

kikkel körülbelül egyszerre hal meg,

éppen elég egy életre s halálra.

 

Nos mondd Költő, bátortalan e névre,

mit nem írhatsz ki hivatás gyanánt

kapudra sem, mert röhögne mind, aki

arra jár (s e népröhej milyen

letagadhatatlan, vaskos bizonyság

élhetetlenséged mellett!) mondd tehát,

mivégre vagy, mi lesz veled, hová mégy?

Mi leszel holnap? Frakkos verklis-e,

vagy pántlikás kortes a fórumon? 

 

Hollós Korvin Lajos: Riasztó

 

 

Alszik az éjjeli őr, csuklóján pislog a lámpa,

ő is aludna.

Nincs ki vigyáz békénkre, barmunkra s feleségünk

és mimagunkra.

 

Nesztelenül, tőrrel markában surran a tolvaj,

éj a ruhája.

Cinkos fellegek ökle takarja a hold arcát, mint

gáz-hadilárva.

 

Verd föl az alvókat, füttyents, kongasd a harangot,

fújjad a lángot!

Ellopják szavainkat, a házat, a friss levegőt; védd,

védd a világot!