Tompa Mihály (1817-1868): A félkezű koldus

 
Tiszteld atyádat és anyádat!
Ez az Isten parancsolatja;
Szived is a háládatosság
Erre inti, erre nógatja.
Ez intést én hiven megőrzöm;

Hogy jól legyen dolgom e földön!
Hogy szép időt érj, a midőn már
Hajad mint az ezüst fehérlik,
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mindvégig,
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!
***
Jól emlékeznek még a Duna mellékén
Egy vén emberre, ki koldulásból élvén:
Volt a jámbornak egy különös szokása,
Hogy az alamizsna, meg nem maradt nála,
Hanem azon módon, a mint kezébe jött:
Széllyel osztotta azt a gyermekek között,
Mindenik fülébe ezt sugván csendesen:
Tiszteljed atyádat, anyádat gyermekem!

De mindezt mivelni hogy mi okbul szokta?
Vagy régen jutott-e, s mikép koldusbotra?
Hogy hivják, merre van lakja szülőfölde?
Azt sohasem birták kivenni belőle.
A keze felől is tudakozták váltig,
- Mivel a jobb karja el volt esve vállig, -

Volt-e felesége? Gyermeke is él tán…?
Hanem ő mindenre fejét rázta némán,
Az unszolásoknak így véget vetettek,
Látván. Hogy elméje hibás az öregnek.

Egyszer csak elmaradt; - elmaradt végképen,
Jobb helyet keresvén a sirnak ölében,
Holott nyugodalmat találnak, valakik
Oda menvén, lesznek az ítélet-napig.
És végórájában az esze megtére,
Mint a borongós nap kitisztul estére;
Megnyugodt, kibékült a halálos ágyon…
És hogy sirjába is a hit karján szálljon.
Papot kért, - s nyavaljás élte történetit
Akkor fedezte fel, - mely itt következik.

Vagyonos Pál, mert így hitták az öreget,
Akkor mintegy harmincz esztendős lehetett,
Hogy özvegyen maradt s két gyermeke árván,
Feleséget s anyát korán sirba zárván.
Dolgos, takarékos, szelid volt az asszony,
Ki inkább türt, mintsen perpatvart támasszon,
Pál nehéz erkölcsét szépen tartá féken,
- Szelidséggel a nő mindig többre mégyen! -
Két fiát nevelte hasznos erkölcsökben,
Buzgalma, hüsége semmiben nem csökken;
S ugyan virágzott is Vagyonos Pál háza,
Hejh, mert a jó asszony nagy Isten áldása!

De bezzeg, mihelyt a jó asszony sirba ment:
Felfordul egész ház, megváltozott a rend;
Kikre, mint két szeme fényére vigyázott:
Leve a két fiú rendetlen és vásott.
Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel,
Ki nem édes anyja szárnya alatt nő fel,
Midőn az anyai szeretet melege,
Szépet, jót ki nem fejt benne jó eleve;
Mikor kézről kézre megy a szegény árva,
Vagy hideg rokonhoz, vagy idegen házba.

Öreg édesanyja, darab idő óta
Ott volt ugyan Pálnál; de bár ne lett volna!
Mert Pál nem jól bánván az édes anyjával:
Gyermekinek adott rossz példát az által.
Oh ti szülék szülék! Bizony nem tudjátok,
Milly szörnyü büntetés készül lassan rátok:
Vén apák s anyákkal bánván méltatlanúl…
Hisz a gonosz példán gyermeketek tanúl,
S midőn megvénhesztek, a roszat idővel
Vissza adja nektek, vissza hét tetővel!
Igy terjed a gonosz, a firól fira menvén:
Sok házat megemészt, mint az eleven szén,
Bekap oda a bün, szétvonás, irigység,
A lakóknak éltét hogy megkeseritsék;
Testvér testvér ellen gyülölködő Kain,
S romlás a ház lelki és testi javain.

Igy állott a dolog a Vagyonos-háznál,
Fájdalom a roszban nagyon elmerült Pál;
Ott lehet felőle család és gazdaság,
Rosz czimborák s bor közt vesztegeti magát;
De e mellett az volt a legnagyobb büne,
Öreg édes anyját hogy meg nem becsülte;
Bel kapczáskodott, korholta ok nélkül,
Sovány falatját is kapta szegény kéztül.
Sokat szerzett, mégis szüköt látott sokban,
Tépett a ruhája a szive még jobban!
Saját édes fia kit szült a világra:
Hosszú életet is a fejéhez vágta;
Nem volt az a csúfság, becstelen nevezet,
Gúny, átok, szidalom a mit nem szenvedett,
Mindezt úgy szórták rá fiának ajkai:
Hogy még a földnek is nehéz volt tartani.
Mig nem végezetre, már miért miért nem?
De felbőszült reá irtózatosképen,
S édes anyját, ki volt a hetvenen felül
Összetörve verte, gazul kegyetlenül.
Gyermekei látták az apának tettét,
de már elfásulva, mindazt fel sem vették,
Az öreg pedig sirt hosszú éjszakákon:
Jövel jövel hamar és csendes halálom!

Igy multak a napok, így multak az évek,
A Pál gyermekei immár megnövének;
Megnőttek az igaz, de a derék testben
Maradt szív és lélek bután és üresen:
Mit is tanultak vón az olyan apátúl:
A ki szült az anyja, életére átkúl?
És a miképen fogy a jó erkölcs Pálnál
Akkép fogy a vagyon, és a ház alábbszáll.

Történt pedig egyszer, hogy rosz két gebéjén.
- A kenyérnek való fogyatékán lévén,
A malomba ment Pál, s nyulván az ing róla,
Két fej kendert is vitt, hogy majd megbakólja;
Szorgos volt a malom, addig hát míg őrne:
Levitte a két fej kendert a törőbe,
És mihelyt a zsilip meg vala bocsátva;
Kezdődött a bakók nehéz pufogása.
Hanem a kenderen egyet avagy kettőt
Alig forditott Pál, hogy jaj szóval eldőlt,
És midőn egy őrlős a földről felhúzta:
A jobb keze szörnyen össze vala zúzva.
Meglehet hogy megél, - mondák – s kiheveri,
De e kézzel anyját többé meg nem veri!
Igaz is! Az orvos lemetszette váltig,
s élet-halál között vitték Pált hazáig.
Azután sokáig nyomta Pál az ágyat,
Ápolgatásába minden bele fáradt;
A fiak, mintha nem történt volna semmi:
Épen nem látszottak a szivökre venni,
Csak egy el nem fáradt, hanem éjjel nappal
A beteg körül volt szives indulattal,
Az anya! A kinél elfelejtve vagyon
Annyi méltatlanság, gúnynév és szidalom;
Kinek a csonka kéz láttán szive vérzett,
Mely kéztől szenvedett kínos vereséget;
Oh anyai hüség! Anyai szeretet!
A melynek nagy voltát megmérni nem lehet!

E közben Pál lassan lábadozni kezdett;
De az orvosságtól a mely gyógyit testet:
Nem nyert könyülést a tusakodó lélek,
Hányták, vetették azt sok visszás érzések.
Gyakran lehunyt szemmel fekszik, de van ébren,
Forgatván ő dolgát fáradt elméjében,
Előtte áll gondos szelid felesége,
Mintha szemrehányó képpel reá nézne;
Helytelen fiai, megvert édes anyja,
A ki őt még most is hiven ápolgatja,
Azután az Isten méltó büntetése:
Mikor rázuhant a bakó a kezére…
Ekkép eszébe jut és vádolja minden,
S nincs a mi lelkére vigasztalást hintsen!

És a mint felgyógyul, anyja halva fekszik…
Mintha élete ska azért nyult vón eddig,
Hogy felápolja az érdemetlen fiat,
Azután meghaljon a sok búbaj miatt.
Mindez Pált leverte, megrázta erősen,
Testben rongált, hitben félénk és erőtlen
Nem vala támasza, s lelkének is tápja…
Hát még, hát még a mi később jött reája!!

Elmúlik az idő…! Az öreg Pál még él,
De alábbvaló az utolsó cselédnél,
Nincsen becsületben, de szitok gyalázata
Éri aggott fején az őszült hajszálat.
A kegyetlen kölcsönt, saját gyermekei
Visszafizetik most hét tetővel neki!
Ki rosszat cselekszik, oly fát ültet, melynek
Ágai számára büntetést teremnek.

Történt egyszer, a mint készen volt az ebéd:
Az öreg ember nyult a tálba legelébb,
De a kisebb fiú elrántá a tálat,
S megütvén a kezét, durván reá támadt:
’Várjon kend sorára! No…! Ilyet ki látott?
Csak henyél s megfalná mégis a világot!
Mi haszna vén koldus! Még az is köszönet:
Ha kenyérhajat kap ott az ajtó megett…!’
Ezt látván mivelni saját édes fiát:
Szegény vén emberrel felfordult a világ:
S végkép összebomlott meggyengült elméje,
Fiának e szörnyü szavára tettére.
Felkelt az asztaltól, - kirohant hirtelen…
S nem látta őt többé a háznál senki sem.
Más távol vidéken bolyongván szerteszét,
Koldulással ette halálig kenyerét.

Szomorú esetét ekkép elbeszélvén:
Kibékült, megnyugodt a halálnak révén;
S ujra visszaesvén bús állapotjába
Mintha akkor is még az utczákon járna,
A koldus-éneket végig mondá halkal…
S szétosztá fillérét azon nagy szavakkal,
Mellyeket ha követ világ-életében:
Nyomorult életét nem végi ekképen.
***
Hogy szép időt éri, a midőn már
Hajad, mint az ezüst fehérlik;
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mind végig:
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!

Forrás: Magyar nép könyvtára I. füzet. Szerkeszti Friebeisz István. Írták Dr. Arányi, Brassay, Bernáth Gáspár, Csengery, Degré, Erdélyi János, Érkövy, Fáy András, Tompa. Pest, 1854.