Tompa Mihály (1817-1868): Amnon és Támár

 
Dávid király, bölcs fejdelem
Uralkodék Izráelen.
Az Ur sok jóval látta őt,
Nemzetsége, - mint a olajfa
Mely Juda halmán nagyra nőtt, -
Sok messzenyúló ágat hajta.
Absolon s Amnon a fiak közt,
Végül Támár hugok vagyon;
Sáron rózsája, gyöngyvirága!
Ékes, szeplőtlen hajadon.

Amnon nem oly jó mint a mily derék,
Jámbor erkölccsel nem dicsekheték;
Iszákos volt s a búja gerjelem
Szivén sok férges gyümölcsöt terem, -
Védő angyal áll a munkáls megett,
Elüz sok vétket sok kisértetet.
De ha a vérhez, melyet hizlala,
A heverésnek átkos pamlaga,
- Melyen ezer kísértő gondolat,
Megannyi álnok ördög látogat, -
Ha a vérhez  még lángja ér a bornak!
Indulatid mély örvénybe sodornak.
Szeplőtlen szük és az ő huga Támár
És Amnon a szép leányzó után jár. - 

Támár pedig szól, a ki már van
A csábitásnak hálójában:
’Irtózik lelkem’ e gonosztól,
Ne kényszeríts hogy azt miveljem!
Oh Amnon, meg ne ronts! Tudod jól:
Nem így történik Izraelben!”

És Amnon mégis vissza nem lép,
Előtte mindig, mindig e kép!
Éjjel viraszt éped napestig,
Hogy belé szinte megbetegszik.
S midőn háló és annyi csel
Czéljához nem vivé közel:
Erőszakhoz nyúl a rosz bátya,
S ékes Támár meg van gyalázva!

De bánat s méltó büntetés
Jár a galádságnak nyomán;
Bor s szenvedélynek mámora
Elpárologván szaporán:
A mi Amnon lelkében támad,
Gyötrő undor és önutálat.
Szép Támárt jobban meggyülölte
Mint kivánná annak előtte,
’Oh ne vess el ha meggyaláztál!’
Mond busan a letört virágszál,
S ő ellökvén: „menj el!” mondá neki,
S szolgáival az útra vetteti.

Visel vala szép tarka szoknyát Támár,
Minőben csak fejdelmi származás jár;
S szép köntösét meghasogatván,
Fejére sirva hint hamut;
Lelkében fel van háborodva…
S Absólonhoz panaszra fut.
Ki hallja s szól hozzá ekképen:
Ne bánkodjál, légy csendességben!

S Amnon ellen a boszú érik
Absólon lelkében két évig;
Fel mégyen akkor Baál-Hásorba
Hol nyiratá ő juhait,
És ott nagy vendégségét rendel,
Testvéreit meghivja renddel,
És Amnon is jelen van itt.

Midőn pedig már vigadnának:
Absólon monda a szolgáknak,
Vigyázzatok, legyetek készen,
a mint Amnon jó kedvet vészen:
Verjétek, öljétek meg őt,
Hadd igya meg vérét a föld!
Ne féljetek, legetek bátrak…!
S a szolgák álmélkodva állnak.

A bortól immár ittas Amnon,
Kiált és tántorogva megy, -
S a szolgák közül monda egy:
Ideje most hogy ő meghaljon.
Jertek ne féljünk, legyünk bátrak!
- S a többiek habozva állnak.

A szolga mondd ismét: mit késtek?
Nem látjátok-e hogy ő részeg!?
Bátran! Kiált fel a lopó, ha lát
Ittas őr kezén pinczét kamarát.
Bátran! Mondd a rosz nyelv, mit úgy se véd:
Vegyük el a részeg becsületét.
Bátran! Lepjük meg! Hol száz nyavalya,
A dobzódó úgy is keres maga.
Bátran! Sug a bün, ez most szót fogad,
Vezessük, hol van inség, kárhozat!
Ne féljetek hát véle szembeszállni,
Azért hogy ő palástban jár a királyfi;
A józan szolga több a részeg urnál. -
Haljon meg ő a kit Absólon útál!

S úgy lőn. Elfonyt a búja Amnon vére,
Absólon elfutott Gessur földére;
S nagy a királynak búsulása gyásza:
Amnon megölve, Támár meggyalázva…
Nagy messze földön fut a harmadik. -

Amnon példáján intés adatik;
Nyomja szivébe mind ki hallja.
Egyik bűn a másiknak anyja.
A vétek kárhozatba von,
Éljetek tisztán, józanon!

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.