Bán Aladár (1871-1960): Otthon

Ez idegen, nagy világból
Oda visz a lelkem távol,
Hol zöldelő halmok tövén
Nádtetős ház borúl fölém.
Oda szállok ti hozzátok,
árnyékos fák, vad virágok,
Felejteni bús sorsomat,
Tengernyi sok bánatomat…

Itt vagyok a nyájas házba’,
Hol jó anyám sirdogálva
Irja nekem a levelet, -
Rája mennyi könnye pereg!
Csöndes a ház, mint a sirbolt;
Hej, ezelőtt be máskép volt;
Telistele boldogsággal,
Verőfénnyel, napsugárral…

Most éldegél elhagyottan
Vigasztalan, bús napokban,
Elpusztult a háza tája,
Szemefénye, boldogsága.
Beteges is, kedve oda;
Nem tér meg már többé soha
Szive édes könnyűsége,
Árvák hite, reménysége.

Beh szeretnék itt maradni
Gyógyítgatni, vigasztalni,
Leborúlni kebelére,
Fölnevelő lágy kezére,
S ezer csókkal halmozni el,
Megáztatni könnyeimmel
A kezet, mely  éltem védte…
Áldja meg az Isten érte!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 49. szám, 1898. dec. 4.

Wekerle Sándor: Ha bort iszom… (Anakreon görög eredetijéből)

Ha bort iszom, szívem, lelkem
Úgy fellángol, majd elégek,
Felhevülve a múzsáknak
Dicsdalokat énekelek.

Ha bort iszom, mint a szellő
Tovaszállt terhes bánatom,
Minden mondom, keservemet
Mély sírba temetve látom.

Ha bort iszom, Bachus a bú
Lánczait mind feloldozza;
Újra virít, illatozik
Ifjúkorom szép tavasza.

Ha bort iszom, mámoros főm
Haván illatos babérok
Szép koszorúba fűződnek,
S én vidám éltemről dallok.

Ha bort iszom, istenekkel
Fényes égben mulatozom,
Testem, lelkem földi részét
Eláztatja a billikom.

S ha még ezután is iszom,
Egyre nő a boldogságom:
Elalszom és hogy így haljak,
Mindenfelett ezt kívánom.
(1867.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 47. szám, nov. 20.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Novemberben

 

Künt járok az őszi határon;
Rojtos, fehér köd ül a tájon,
Mint szemfedél halotti ágyon!

Halott a nyári szép természet;
S az ő sorsában az enyészet
Példázza, érzem, az enyémet!

Az őszi nap bágyadt világa
Úgy rezg be csak e félhomályba,
Mint a gyertya libegő lángja.

S holott virasztok csendben, gyászban:
E nagy ravatalos szobában
Olyan nyomasztó némaság van!

Óh, hogy elmulás minden itten!
Ki a halálban mást is hittem,
Ne hagyj el engem, uram Isten!

S már-már e gyászos környezetben,
Jobbik magammal küzdelemben,
Fölzokogó kétség kél bennem…

Mikor e zord, halott határon
- Óh, bűvölet! Óh édes álom! -
Új élet mosolygását látom!

Friss őszi vetés virulását,
Egy új kikelet tanúságát,
a jó Isten örök jóságát!

… Óh, legyen áldott a vetője,
Adj, Uram Istenem, jövőre:
Arany valóságot belőle!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 45. szám, 1898. nov. 6.

Coppée, Francois (1842-1908): Két sír

 

India korbácsa a zsarnok Timur-Lenk,
Ki látta kardjától reszketni az ellent,
Mint reszket a juhnyáj oroszlán szavára:
Timur a sirokat tisztelte, imádta.
Míg hada öldösvén a legyőzött népet,
Romboló haraggal mindent semmivé tett,
S a véres fejeket fölrakva halomba,
Nagy diadalívet épített ujongva:
Őt föl nem hevíté a győzelmi mámor.
Csöndesen elvonult zajgó táborából,
Fölpattant gyöngyhímes, aranyos nyeregbe,
S félelmes sötéten magába mélyedve
A temetőbe tért s ott leszállt lováról.
És győzelemittas seregétől távol
Nézte a sírokat hosszasan bolyongva;
Olykor megállt szótlan, kábult félálomba’
S ha aranybetűkkel márványlapra vésve
Költő, hős vagy imám neve tűnt szemébe,
Bölcsé, kinek lelke ellát a jövőbe:
Égő homlokával leborult a földre.

Egy nap, ostrom után Ramazán hónapba’,
Kulcsait Tus város hódolva átadta,
Timur parancsára e helyet kimélték,
Mert a nagy Firdusi ott élte le éltét.
E költő hamvait megtekintni vágyván,
Még a bevonulás tivornyázó napján
A világverő hős ment a temetőbe,
S parancsolá: s írt nyissák föl előtte.

A költ nyugágya virággal volt tele.

Timur tudni vágyott: mi lesz egykor vele,
Rettegett harczossal, ha majd sírba szálla?
S mikor visszafordult sziklás hazájába,
Betért a templomba, melynek szentélyében
China eltiprója, nagy Dsinghiskhán pihen.
Oszlopos, büszke sír; paizs, sisak rajta,
Timur áhitattal, ősz fejét lehajtva,
Állt a márvány előtt, mely elődét földte,
Eltakarta szemét félve, undorodva.

Vérrel volt tele a zsarnok koporsója.

Ford.: Bogdánfy Lajos

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 44. szám, 1898. okt. 30.

Paál Árpád (1880-1944): Beh szép…

 

Beh szép az álmok tarka-barka képe,
Mit a szív festett jövő ködébe!…
Minden, mit csak a gyermek-bárnd áhít,
S félénk vágyaknak gondolatja szül,
Feltárja enne ragyogó világit;
Titkos remény ebben megtestestül;
A búbánat szelid örömmé válik;
A föld, a sár itt mennyé nemesül…
Óh, szép az álmok tarka-barka képe.
Tavaszmez hajnal pirjában égve!…

egyszer szétoszlik, int a füst, a pára…
Óh, ez a lelkek csalfa délibábja!
A mit a szív felépíteni fáradt,
Mind, mind az üres semmiségbe vész;
futó szellő az csak, s hiú káprázat,
Mirt fellobbant képzelet, meg ész…
Keservesebben semmi meg nem rázhat:
Előbb minden… s most nincsen semmi kész,
Széthullt, mint a füst, a pára,
S a lélek fáj, a szív zokog utána…

Én is beteg valék e kín alatt,
Mikor álmom szivemből kiszakadt…
Pedig nem az az álom rendelése,
Hogy azt kövesse kétségbeesés;
Az álom: eszme, czél, s nem semmi végre,
Mit az erő megtestesíthet, és
Akkor nem lusta kín az ábránd vége,
Hanem munkára, kedvre ébredés!
Tartsd azt az álmot Istenküldte súl,
S izzadj, törődj: a jóslat megvalósúl!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.

Az Achilleion – Erzsébet királyné korfui kastélya

 

    Emlékeztek-e Ceres istenasszonyra, a görög mítosz nagy bujdosójára, ki leánya elvesztése miatt határtalan bánatában sírva és keseregve vándorol örökkön örökké…? Így bolyongott messze földeken ami imádott, immár megdicsőült Nagyasszonyunk is, szívében az egyre vérző fájdalommal, hogy a természet, a halhatatlan pompájú természet ölén találjon ideig-óráig tartó enyhülést. Elmerült a költők költőjének, Homérosznak tanulmányozásában és szelleme a magasztos  poézis szárnyán a magasba röppenve, megszabadulhatott valameddig a jelenlét lenyűgöző boldogtalanságától. A természetnek és Homérosznak szeretete indította Erzsébet királyasszonyt, hogy Korfu szigetén azt a hírneves kastélyt, az Achilleiont emeltesse, mely úgy tűnik föl a távol sejtelmes szívű embere előtt, akárcsak Csipkerózsának mesebeli várkastélya.
    Korfu maga igazi paradicsom. Üde délszaki levegő lengedez a szigeten, millióra menő olajfa díszlik szerte-szét, narancs, citrom és fügefa-ligetek illatoznak. Népe, e festői viseletű szláv-görög-olasz vegyülék, valami csodálatos gondtalansággal, földjét alig mívelve éldegél, apró tanyáik, falvaik elszórva feküsznek a fák közt, melyek közein itt-ott kicsillámlik a tenger kékséges vize…
    A sziget fővárosától délre, Gasturi falu közelében, a 150 méter magas Monde-Dece emelkedésen épült a Homérosz déli, ifjú hőséről, Achilleuszról elnevezett Achilleion. Tervének részleteit Nagyasszonyunk állapította meg saját műízlése szerint és így építette föl aztán Carito Raffaello nápolyi műépítő l1889-1891 között. A kastélynak klasszikus szépségét az adja meg, hogy trójai, mykenei és különösen pompeji műépítészeti emlékeket  használtatott hozzá mintákul a királyné.
    Ha az Achilleionhoz akarunk jutni, a korfui kikötőben szállunk bárkára, mely déli irányban folyton a partok mellett halad…
    Elhagyva Garitra és Chalkiopulos öbleit, egy, a tengerszélig erdős hegyoldal alá érünk,mely felett az ormon, sűrűségbe rejtve áll a királyi lak.
    A kastély homlokzata három emeletű; éjszakra néző hátulsó oldalának felső emelete a Braila-villához tartozó kertnek százados fáktól árnyékolt felső teraszára nyílik, honnan mind szélesebb teraszokban szelíden hajlik alá a hegyoldal. A kastély homlokzata az országútra néz, mely Korfuból Gasturin át a kastély területe alatt Benizze felé visz. Magas fehér falkerítés és olajfalombok rejtik el a kastélyt a kíváncsiak elől.
    Gasturi felől kerülünk a kastély elé s amint a gyönyörű parkba belépünk, elsőben Hester Ernő szoborműve: A haldokló Akhilles tűnik szemünkre, melyről a kastély nevét kapta. A szobormű mellett két oldalt árnyas utak visznek feljebb. A lombok között itt-ott egy-egy fehér márványból faragott erdei mympha, vagy bronzból öntött táncoló Faun alakja tűnik elő. Feljebb egy félkörű lépcsőzethez érkezünk, mely alatt mesterséges cseppkő-barlang mélyed be a hegyoldalba óriási páfrányoktól sűrűn benőtt bejárattal.
    A barlang hátsó falán tükrök vannak elhelyezve, melyek szürkés-zöld fényt vetnek a barlang üregéből csobogva előtörtető forrás vizére.
    A lépcsőn fölmenve, az alsó peristyl teraszára érünk, hol rózsák s nárciszok közt pihenve találjuk Hermest, a nápolyi múzeum híres Herkulanum bronzának másolatát. Innen néhány lépcső a felső peristyl teraszára visz, melyet oszlopos könyöklő szegélyez. A feljárat két oldalán levő talapzaton egy-egy támadni készülő ökölbirkózó alak van sötét bronzból.
    Most följutunk a felső peristylre.
    A peristyl egy fölött, oszlopos folyosó, illetőleg oszlopcsarnok,mely az épület körül derékszög alatt megtörve, egy rövidebb s egy hosszabb szárnyban végződik. Az oszlopok, melyek a tetőzetet tartják, közepükön fölül kéveoszlopok, míg az alsó részük sima henger és cinóber vörös színezésű; az oszlopfők pedig gazdagon aranyozottak és színesek. Kitűnő háttét ad ez oszlopokhoz a sötétvörös színű pompeji fal nagy freskó-medaillonjaival, melyekbe Apolló, Daphne, a vak Homeros, Aesopus, Theseus és Ariadne alakjai festvék. A falnál egymástól meghatározott távolságra mellszobrok állanak s majd mind a klasszikus világ bölcseit, szónokait, művészeit ábrázolják.
    Költői műkincsei az Achilleionnak a nagy márványmúzsák és Apolló alakja, melyek az egyes oszlopok előtt állanak. Majdnem valamennyi Rómából származó ókori műremek. Valaha a Borghese hercegek tulajdonában voltak.
    A peristylról egyetlen lépcső visz a Múzsa-ligetbe, hol a százados ciprusok, magnóliák, olajfák közt egy szökőkút van a vizet frecskendő delfinnel; egy fekete szatír is ott leskelődik a víz körül, hátán a Dionysos fiát tartva.
    A díszkertnek egyik újabban készült ékessége a Rudolf trónörökös emléklére állított művészi oszlop, melynek előoldalán a boldogult trónörökös domború mellképe van. A fiát vesztett királyné ez emlék állításával enyhítette itt anyai szívének mély bánatát.
    Az előcsarnok bejáratával szemben van a lépcsőcsarnok. Szatírok és karyatidák tartják a párkányzatot és a lépcsőszakokat.
    Az üvegtetőn át fölülről beözönlő napfény jól világítja meg a lépcsőcsarnok nagy falfestményét, melynek tárgya: Akhiller diadalmenete Hektor holttestével Trója falai körül.
    A lépcső följáratának két oldalán óriási bronz- és porcelán-vázák vannak hatalmas legyezőpálmákkal, a háttért pedig fal nagyságú tükrök ékesítik. Kevés bútorzat, de klasszikus előkelőség és gazdagság mindenütt. Az aranyozott fehér asztalon albumok vannak a királyné utazásaiból való fényképekkel. A csarnokot szintén utazásokon gyűjtött műtárgyak díszítik.
    A termeket mindenütt nemes pompa jellemzi; a bútorok Caponetti tanár rajzai után mind művészileg készültek.
    A termekből a királyné egy kedvenc helyére kalauzolják fel az utast.
    A tenger felé, a meredek lejtő fölött egy kerek ernyő van kifeszítve, színes, antik díszítéssel mintázott szövetből. Az ernyőt tartó vasrudakra aeol-hárfák vannak erősítve. Az ernyő alatt félkör alakú márványpad s ez előtt szintén márványasztal áll.
    Az innen nyíló kilátás szépsége minden képzeletet meghalad. Távol az ezer színt játszó tenger túlsó partján Albánia hegyei kéklenek; éjszak felé vakító napfényben Akrokeraunia csúcsai ragyognak; délre Korfuval szemben Buchraton tűnik föl. Ide látszanak a távolból Janina, az istenekkel társalgó Pindus-hegy csúcsai és a dodonai tölgyek; közelből pedig a környék fehér falvacskái, odább Khalkiopulus öble, a phäak kikötő, a holtak szigete stb. mint Böcklin képén is látjuk.
    A kastélyhoz egészen közel van a királyné számára épített szép fehér móló, melynek végét egy hatalmas, a hullámokból felugró kő-delfin díszíti.
    Elfogódott szívvel veszünk búcsút e csodás kilátástól. Visszafelé indulunk.
    Kanyargó utakon, kaktuszok, agavék, babérfák s myrtusbokrok között visz utunk. Egyszerre csak egy oszlopon nyugvó kupola tűnt elénk; a Heine emléke. A kupola alatt fáradtan ül karosszékében a Dalok könyvé-nek költője. Fejét mellére hajtva, könnyes szemekkel néz ki a végtelen tengerre… A dán szobrász, Hassebriis Lajos műve, ki maga is oly lelkes bámulója Heiné-nek, mint a királyné, aki költőjének ezt a remek emléket állíttatta.
    A talapzatra Heiné-nek ez az örökszép dala van vésve:

E bús, magányos könycsepp
Szememből mért fakad,
Mely mint a tűnt időknek
Emléke, itt maradt?

Sok ragyogó testvére,
Sok fényes társa volt,
De búmmal s örömemmel
Már mind, mind szertefolyt.

Ködként megsemmisültek
A kék kis csillagok,
A melyek ragyogása
Örömet s bút adott.

Elhalt, mikép a szellő
Szívem szerelme is…
Te régi árva könycsepp,
Szétfolyhatsz már te is!*

(* Zoltán Vilmos fordítása.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.

Dr. Pekry Károly (Pekár 1869-1911): Ének és könyörgés

Zúgnak a harangok
Nagy Magyarországba’,
Beborúlt az ország
Nagy fekete gyászba.

Ránk nehezült a sors
Iszonyú haragja,
Oda országunknak
szerető jó anyja.

Gyászba borúlt orczánk,
Szomorú a lelkünk,
Leesett koronánk,
Királynénk’ vesztettük.

Meghalt a nagyasszony
Idegen országban,
Hol vigaszt keresett
Szíve bánatában.

Hol vigaszt keresett
Szive hét sebére,
Őrült gyilok érte
S elfolyt martyrvére.

Hét sebét úgy hordta,
Oh de e nyolczadik
Megváltotta lelke
Örök fájdalmait.

Meghalt a nagyasszony
Idegen országban,
El is temették már
Idegen országban.

Zúgnak a harangok
Nagy Magyarországba’,
Beborúlt az ország
Nagy fekete gyászba.

Ránk borúlt a bánat,
Mint az őszi esső,
Felsóhajt lelkünkben,
Mint az őszi erdő:

„Vidd el őszi szellő,
Vidd el idegenbe,
Vidd el ah omályos
Halotti terembe.

„Súgd el ottan neki,
Halkan a fülébe:
’Nagy Magyarországnak
Letörött reménye.’

„Súgd meg a bánatot,
Érte omló könnyet,
Szerető sírását
Édes magyar földnek!

„S könyörögj azután,
Könyörgj Hozzája,
Nagy Magyarországnak
Siralmas szavára:

’Oh mennyei asszony,
Megtartónk, Pátrónánk,
tE égi királyné,
Nézz irgalmasan ránk.

’Légy kegyes oltalmunk
Ezután is mindig,
Ha ellenünk a sors
Ármnyhadat indít.

’Könyörögj érettünk
Lelked szerelmével,
Szegény magyarokról
Ne feledkezzél el.

’Ne feledkezzél el
Nagy Magyaországról,
Kinek lelke érted
Nagy sírással gyászol.

’Légy kegyes Megtartónk,
Ha üldöz a végzet,
Könyörögj érettünk,
Mi Szentünk, Erzsébet.

’Légy a magyar népnek,
Légy mennyei Őre,
Megtartó Angyala
Jövendő időkre.’

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.