Nem láttatok még karácsonykor kisfiúkat, akik utcaszerte koldulgatnak a dermesztő hidegben? Szinte nyárias a ruhájuk, nyakukba egy ócska condra van kanyarítva és ott futkároznak a lábatok előtt, kívülről betanult, rimánkodó szavakat rebegve. Ti is fáztok és siettek jó meleg szobátokba; ezért mérgesen néztek a kolduscsemetékre, amint előttetek lábatlankodnak. Sajnálatra méltók a szegény kicsikék nagyon… Ilyen fiúcskáról akarok én most beszélni; nem éppen olyanról, akit kéregetni küldenek, mert ő még igen kicsiny, hat esztendős, vagy még fiatalabb; de olyanról, akit egy év, két év múlva bizonyosan már elküldöttek volna.
Kora reggel volt. Nyirkos, hideg pincelyukban ébredt föl Kabátkája vékony volt, didergett,majd megvette a hideg; lekuporodott a zugolyban és unalmában azzal töltötte az időt, hogy nézte, mint rebben ki fehéren lehelete a szájából… Azonban nagyon éhes volt… az órák pedig teltek, egyre teltek… ő pedig váltig oda-odament a vacokhoz, hol beteg édesanyja feküdt; vékony volt a szalmája, mint a pép, vánkos helyett pedig valami rongycsomó volt a feje alatt. Minő sors vezette e helyre? Valószínűleg valami más városból jött ide fiával és itt hirtelen megbetegedett… Ünnep van a küszöbön, ezért távoztak el a pincelakás többi lakói; csak amott, a másik kuckóban nyög köszvényétől kínozva egy nyolcvan éves asszony: ezelőtt valahol gyermekeket gondozott,most pedig magában haldoklik; nyögött és dörmögött és szidta a gyereket, úgy, hogy az közelébe nem mert jönni. Szomját még csak olthatta a házaktájából, de ennivalót sehol sem talált, még száraz kenyérhéjat sem; azért hát váltig odalépett az anyja vackához, hogy keltegesse őt. Az esthomályban úgy félt; az alkony már régóta leszállt; nekik nem volt még mécsesük sem. Megsimogatta édesanyja arcát és csudálkozott, hogy meg se mozdul és hideg volt, mint a fal. Mily hideg van itt! Gondolta magában, miközben keze a halott vállán nyugodott: mert hát meghalt szép csöndesen az asszony… aztán, hogy fölmelegítse, ráfújt a maga ujjacskáira és mikor sapkáját megtalálta a maga vackon, tapogatózva, halkan kiosont a pincéből. Már korábban is kiment volna, de félt a lépcsőn attól a nagy kutyától, mely egész nap ugatott a szomszéd ajtaja mellett. Most már a kutya nem volt ott. A kicsike tehát az utcára rohant.
Nagy Isten, micsoda egy város! Ilyet még nem látott életében. Mily sötét volt az éj ama faluban, honnan ő jött, az egész utcasoron csak egy lámpa égett! Ott az alacsony faviskók ajtait elzárják, alkonyatkor már nem jár senki sem künn, mindenki behúzódik házába, csak a kutyák sereglenek össze – lehetnek százan, vagy talán ezren – hogy ugassanak és üvöltsenek éjhosszat. De ott oly meleg volt és adtak neki ennivalót! Itt pedig… Úristen! Csak egy falat kenyere volna, hogy csillapíthatná éhét! Mily zsibongás, mily lárma van itt szerteszéjjel! A nagy világosság, a sok ember, ló meg kocsi! A sebesen vágtató paripák orrlyukaiból csak úgy gomolyog a fehér pára, patkóik a puha havon át kopognak a kövön. És hogy tolakodik az a sok nép és… Úristen! Hogy szeretne enni, ha csak egy árva falatot is! És hirtelen ujjacskáiba is belenyillott a fájás.
Most megint egy utca jő, oh, mily széles! Itt szent, hogy legázolják egymást az emberek. Hogyan zajonganak, futnak, kocsiznak… és a fény, az a nagy fény! Mi ez? Oh, micsoda nagy üveg! Az üveg mögött egy szoba! És a szobában egy fa, mely fölér egészen a tetőzetig – egy karácsonyfa, telisded-teli aranyos papírkákkal és almákkal! A karácsonyfa körül bábuk és pici lovak feküsznek. A szobában gyermekek szaladgálnak, tiszták és takarosak… és nevetnek, játszanak, isznak és esznek. Ott egy lány táncol egy fiúval, mégpedig milyen szép lány! Muzsikálnak is, keresztülhallatszik az ablakon.
A szegény gyerek mindezt látja, ámul-bámul és nevet neki. Most azonban lába ujjai kezdenek fájni, kezecskéi pedig egészen megvörösödnek, ujjait már nem bírja hajlítani és fájnak, ha mozdítja őket. Ekkor a fiú keserves sírásra fakad és továbbszalad. Egy másik ablakon át másik szobát lát, melyet karácsonyfák ékesítenek, asztalok vannak benne, az asztalokon pedig mindenféle lepény: mandolás lepény, vörös, sárga lepény; nagy cicomás dáma ül ottan… mindenkinek, aki jő, lepényt adnak és az ajtó szakadatlanul tárul-zárul, annyi sok uraság jő be az utcáról! A kicsike az ajtóhoz lopózik, kinyitja, bemegy a szobába. Huh4 hogyan rárivalkodnak, hogyan intenek neki, hogy takarodjék. A dámák közül az egyik gyorsan odalép hozzá, egy krajcárt nyom a tenyerébe és kitárja előtte az utcára az ajtót. Hogy megijed a kicsike! A krajcár leesik a földre; ő pedig nem hajlíthatja meg gémberedett ujjacskáit, hogy megtartsa. Tovább szalad gyorsan – maga sem tudja, hová. Csak szalad, szalad és kezecskéit melengeti.
De ni-ni, mi az?Az emberek megállanak és tolakodnak, egy kirakatban három kis bábú van kiállítva, vörös és zöld köntösben, egészen úgy, mintha élnének. Egy öreg emberke széken ül és karját mozgatja, mintha bőgőn játszanék; két másik, mellette áll és apró hegedűn táncoltatja a vonót, fejecskéikkel taktusra biccentgetnek, egymásra néznek, ajkaik mozognak, beszélnek, igazán beszélnek, csak az üveg miatt nem hallani: a kicsike azt hiszi eleintén, hogy élnek, mikor azonban földerül előtte, hogy csak bábuk, nevetni kezd. Mióta él, nem látott még ilyen bábukat. Félig-meddig síróra áll a szája, de mikor a bábukra tekint, újból nevetősre válik a kedve.
Egyszerre csak úgy rémlik neki, hogy valaki hátulról megrántja kabátját és íme, egyszerre csak egy nagy, gonosz siheder áll mellette, ki fejére üt, ledobja sapkáját és gáncsot vet neki lábával. Földre zuhan. Az emberek kiabálnak. Ő ekkor megretten, fölugrik és fut, fut – maga sem tudja, hová – egy idegen udvarra és ott elrejtőzködik a fölhalmozott farakásba. Itt sötét van, gondolja, itt nem akadnak rám. Összekuporodik, alig vévén lélegzetet aggodalmában… és egyszerre csak úgy megkönnyebbül, oly csodamódra megkönnyebbül.Kezei és lábai nem fájnak már, meleg hatja át testét, oly meleg, mintha kályha mellett ülne. És most még egyszer összerázkódik… elaludt. Mily jó itt aludni… itt fog egy darabig aludni és aztán ismét visszamegy a bábukhoz. És amint álmában fölmerülnek előtte a bábuk, mosolyog a kisfiú… szakasztott, mintha élnének… s míg a bábuk hegedülnek, úgy tetszik neki, mintha édesanyja altatónótát énekelne fölötte.
- Alszom, anyácskám. Oh, oly jó itt aludni.
- Jöjj velem a karácsonyfához, fiacskám – szól most egy szelíd hang. – A kicsike azt hiszi, anyja szólítja, de nem – nem ő az. Valaki föléje hajlik és átöleli a sötétben. És micsoda fény ragyog előtte! Oh, milyen karácsonyfa! De nem, az nem karácsonyfa. Sohasem látott még ilyen fát. Minden csillog-villog, tündöklik és körös-körül csupa bábu. De nem, ezek fiúcskák és lánykák, talpig fehérben, akik hozzá repülnek, megcsókolják, magukkal viszik és ő is repül… Édesanyja reá néz és nyájasan mosolyog. Anyám! Anyám! Oh, mily jó itt, anyám! A gyermekek pedig újra megcsókolják, ő meg azokról a kirakat mögötti bábukról beszél nekik.
- Kik vagytok ti, fiúk? Kik vagytok ti, lányok? - kérdi mosolyogva, enyelegve tőlük.
- Ez Krisztus karácsonyfája – felelnek ők neki. – Ezen a napon Krisztus mindig karácsonyfát állít föl ama gyermekek számára, kiknek a földön nincs fájuk.
És a kicsike hallja, hogy ezen fiúk és lányok szinte olyan gyermekek voltak, mint ő. Némelyek meghalnak a hidegtől, mások az éhségtől némelyek ütés-veréstől, mások, mert olyan betegségekben sem ápolták őket, melyekből a legcsekélyebb segély mellett fölgyógyultak volna. Most valamennyien itt vannak, valamennyien angyalok, mind Krisztusnál, aki elébük tárja képeit és megáldja őket meg szegény anyáikat… És az anyák oldalt állanak, megismerik fiaikat és lányaikat, hozzájuk futnak repesve, megcsókolják őket, letörlik könnyeiket és kérik őket, hogy ne sírjanak, mert hisz itt oly jó…
Reggel a háziszolgák egy megfagyott kis gyermekhullát találtak a fa mögött.
Kora reggel volt. Nyirkos, hideg pincelyukban ébredt föl Kabátkája vékony volt, didergett,majd megvette a hideg; lekuporodott a zugolyban és unalmában azzal töltötte az időt, hogy nézte, mint rebben ki fehéren lehelete a szájából… Azonban nagyon éhes volt… az órák pedig teltek, egyre teltek… ő pedig váltig oda-odament a vacokhoz, hol beteg édesanyja feküdt; vékony volt a szalmája, mint a pép, vánkos helyett pedig valami rongycsomó volt a feje alatt. Minő sors vezette e helyre? Valószínűleg valami más városból jött ide fiával és itt hirtelen megbetegedett… Ünnep van a küszöbön, ezért távoztak el a pincelakás többi lakói; csak amott, a másik kuckóban nyög köszvényétől kínozva egy nyolcvan éves asszony: ezelőtt valahol gyermekeket gondozott,most pedig magában haldoklik; nyögött és dörmögött és szidta a gyereket, úgy, hogy az közelébe nem mert jönni. Szomját még csak olthatta a házaktájából, de ennivalót sehol sem talált, még száraz kenyérhéjat sem; azért hát váltig odalépett az anyja vackához, hogy keltegesse őt. Az esthomályban úgy félt; az alkony már régóta leszállt; nekik nem volt még mécsesük sem. Megsimogatta édesanyja arcát és csudálkozott, hogy meg se mozdul és hideg volt, mint a fal. Mily hideg van itt! Gondolta magában, miközben keze a halott vállán nyugodott: mert hát meghalt szép csöndesen az asszony… aztán, hogy fölmelegítse, ráfújt a maga ujjacskáira és mikor sapkáját megtalálta a maga vackon, tapogatózva, halkan kiosont a pincéből. Már korábban is kiment volna, de félt a lépcsőn attól a nagy kutyától, mely egész nap ugatott a szomszéd ajtaja mellett. Most már a kutya nem volt ott. A kicsike tehát az utcára rohant.
Nagy Isten, micsoda egy város! Ilyet még nem látott életében. Mily sötét volt az éj ama faluban, honnan ő jött, az egész utcasoron csak egy lámpa égett! Ott az alacsony faviskók ajtait elzárják, alkonyatkor már nem jár senki sem künn, mindenki behúzódik házába, csak a kutyák sereglenek össze – lehetnek százan, vagy talán ezren – hogy ugassanak és üvöltsenek éjhosszat. De ott oly meleg volt és adtak neki ennivalót! Itt pedig… Úristen! Csak egy falat kenyere volna, hogy csillapíthatná éhét! Mily zsibongás, mily lárma van itt szerteszéjjel! A nagy világosság, a sok ember, ló meg kocsi! A sebesen vágtató paripák orrlyukaiból csak úgy gomolyog a fehér pára, patkóik a puha havon át kopognak a kövön. És hogy tolakodik az a sok nép és… Úristen! Hogy szeretne enni, ha csak egy árva falatot is! És hirtelen ujjacskáiba is belenyillott a fájás.
Most megint egy utca jő, oh, mily széles! Itt szent, hogy legázolják egymást az emberek. Hogyan zajonganak, futnak, kocsiznak… és a fény, az a nagy fény! Mi ez? Oh, micsoda nagy üveg! Az üveg mögött egy szoba! És a szobában egy fa, mely fölér egészen a tetőzetig – egy karácsonyfa, telisded-teli aranyos papírkákkal és almákkal! A karácsonyfa körül bábuk és pici lovak feküsznek. A szobában gyermekek szaladgálnak, tiszták és takarosak… és nevetnek, játszanak, isznak és esznek. Ott egy lány táncol egy fiúval, mégpedig milyen szép lány! Muzsikálnak is, keresztülhallatszik az ablakon.
A szegény gyerek mindezt látja, ámul-bámul és nevet neki. Most azonban lába ujjai kezdenek fájni, kezecskéi pedig egészen megvörösödnek, ujjait már nem bírja hajlítani és fájnak, ha mozdítja őket. Ekkor a fiú keserves sírásra fakad és továbbszalad. Egy másik ablakon át másik szobát lát, melyet karácsonyfák ékesítenek, asztalok vannak benne, az asztalokon pedig mindenféle lepény: mandolás lepény, vörös, sárga lepény; nagy cicomás dáma ül ottan… mindenkinek, aki jő, lepényt adnak és az ajtó szakadatlanul tárul-zárul, annyi sok uraság jő be az utcáról! A kicsike az ajtóhoz lopózik, kinyitja, bemegy a szobába. Huh4 hogyan rárivalkodnak, hogyan intenek neki, hogy takarodjék. A dámák közül az egyik gyorsan odalép hozzá, egy krajcárt nyom a tenyerébe és kitárja előtte az utcára az ajtót. Hogy megijed a kicsike! A krajcár leesik a földre; ő pedig nem hajlíthatja meg gémberedett ujjacskáit, hogy megtartsa. Tovább szalad gyorsan – maga sem tudja, hová. Csak szalad, szalad és kezecskéit melengeti.
De ni-ni, mi az?Az emberek megállanak és tolakodnak, egy kirakatban három kis bábú van kiállítva, vörös és zöld köntösben, egészen úgy, mintha élnének. Egy öreg emberke széken ül és karját mozgatja, mintha bőgőn játszanék; két másik, mellette áll és apró hegedűn táncoltatja a vonót, fejecskéikkel taktusra biccentgetnek, egymásra néznek, ajkaik mozognak, beszélnek, igazán beszélnek, csak az üveg miatt nem hallani: a kicsike azt hiszi eleintén, hogy élnek, mikor azonban földerül előtte, hogy csak bábuk, nevetni kezd. Mióta él, nem látott még ilyen bábukat. Félig-meddig síróra áll a szája, de mikor a bábukra tekint, újból nevetősre válik a kedve.
Egyszerre csak úgy rémlik neki, hogy valaki hátulról megrántja kabátját és íme, egyszerre csak egy nagy, gonosz siheder áll mellette, ki fejére üt, ledobja sapkáját és gáncsot vet neki lábával. Földre zuhan. Az emberek kiabálnak. Ő ekkor megretten, fölugrik és fut, fut – maga sem tudja, hová – egy idegen udvarra és ott elrejtőzködik a fölhalmozott farakásba. Itt sötét van, gondolja, itt nem akadnak rám. Összekuporodik, alig vévén lélegzetet aggodalmában… és egyszerre csak úgy megkönnyebbül, oly csodamódra megkönnyebbül.Kezei és lábai nem fájnak már, meleg hatja át testét, oly meleg, mintha kályha mellett ülne. És most még egyszer összerázkódik… elaludt. Mily jó itt aludni… itt fog egy darabig aludni és aztán ismét visszamegy a bábukhoz. És amint álmában fölmerülnek előtte a bábuk, mosolyog a kisfiú… szakasztott, mintha élnének… s míg a bábuk hegedülnek, úgy tetszik neki, mintha édesanyja altatónótát énekelne fölötte.
- Alszom, anyácskám. Oh, oly jó itt aludni.
- Jöjj velem a karácsonyfához, fiacskám – szól most egy szelíd hang. – A kicsike azt hiszi, anyja szólítja, de nem – nem ő az. Valaki föléje hajlik és átöleli a sötétben. És micsoda fény ragyog előtte! Oh, milyen karácsonyfa! De nem, az nem karácsonyfa. Sohasem látott még ilyen fát. Minden csillog-villog, tündöklik és körös-körül csupa bábu. De nem, ezek fiúcskák és lánykák, talpig fehérben, akik hozzá repülnek, megcsókolják, magukkal viszik és ő is repül… Édesanyja reá néz és nyájasan mosolyog. Anyám! Anyám! Oh, mily jó itt, anyám! A gyermekek pedig újra megcsókolják, ő meg azokról a kirakat mögötti bábukról beszél nekik.
- Kik vagytok ti, fiúk? Kik vagytok ti, lányok? - kérdi mosolyogva, enyelegve tőlük.
- Ez Krisztus karácsonyfája – felelnek ők neki. – Ezen a napon Krisztus mindig karácsonyfát állít föl ama gyermekek számára, kiknek a földön nincs fájuk.
És a kicsike hallja, hogy ezen fiúk és lányok szinte olyan gyermekek voltak, mint ő. Némelyek meghalnak a hidegtől, mások az éhségtől némelyek ütés-veréstől, mások, mert olyan betegségekben sem ápolták őket, melyekből a legcsekélyebb segély mellett fölgyógyultak volna. Most valamennyien itt vannak, valamennyien angyalok, mind Krisztusnál, aki elébük tárja képeit és megáldja őket meg szegény anyáikat… És az anyák oldalt állanak, megismerik fiaikat és lányaikat, hozzájuk futnak repesve, megcsókolják őket, letörlik könnyeiket és kérik őket, hogy ne sírjanak, mert hisz itt oly jó…
Reggel a háziszolgák egy megfagyott kis gyermekhullát találtak a fa mögött.
Oroszból – ár.
(* Érdemes a legnagyobb orosz regényíró ezen megható rajzát összehasonlítani Jókai hasonló tárgyú híres elbeszélésével. (Apját leütötte a hajókötél stb.)
Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 52. szám, 1898. dec. 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése