Endrődi Sándor (1850-1920): Csata után

Vége már a harczok viharának,
Csend borítja sivatag terét,
Véres földön tört kardok hevernek,
Ember-roncsok, holtak szerteszét.

Szétforgácsolt fegyverek szilánkján
Ott fekszik egy fiatal vitéz,
Mellette áll kedves paripája
S holt urára búslakodva néz.

Mért is nem forgattad meg szügyemben
Búcsujáúl hősi kardodat!
Mért nem, mért nem vesztem én helyetted,
A ki eddig hűn hordoztalak?!

Nem röpítlek diadalra többé,
Örömömben nem tombolhatok:
Annyi harcznak bátor daliája -
Csöndes lettél, árnyék vagy, halott!

A szabadság diadalmas kardját,
Jó uram, már nem villogtatod;
A hová te leszálltál, a harczi-zaj
Altatgató csenddé lágyul ott.

Hasztalanúl várom, hogy repüljünk
s felkeressük mátkád, kedvesed,
Míg az égen csillagok lobognak
És a földön álom szendereg.
Annyi búval, annyi fájdalommal
Néz urára, mintha mondaná:
„Egy élő lény virraszt csak fölötted,
Édes gazdám, az sem él soká.

Nem száguldunk a hír erdejében
Cserkoszorút, dicsőség után;
Arczod melyről tűzlélek sugárzott
Mindörökre bús lett s halovány.

Méla vágyban, édes epedésben
Mennyi drága s kínos óra múl
S nem jön egy se’, melyben megölelhesd,
S nem jön egy se’, melyben rád borúl.

Várni fog, oh várni fog bizonnyal,
És helyetted megy majd holt híred -
Mit tudom én, mi történik akkor,
Csak azt tudom? Én már nem leszek.

Hű paripád belepusztul bizton
Bánatába, melynek nincs szava;
És ki tudja, lesz-e ily hű, ily mély
A szeretett lányka bánata?!...”

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 51. szám, 1898. dec. 18.