Petőfi önképzése

 

    Ha a francia diák karácsonyi értesítőjébe szekunda talál pottyanni, megvan a kifogása még akkor is, ha a „tanárok kegyetlenségét” nem fogadja el az édesapja okul; ott van az utolsó mentség: - Hiszen Zola sem tett érettségit és mégis mi lett belőle!
    A magyar fiú pedig, ha hasonló kellemetlen állapotba jut, hogy, hogy nem, Petőfire szokott hivatkozni és jobb ügyhöz méltó buzgósággal hozza haragvó apjának tudomására, hogy Petőfi Sándor nem, hogy latinból bukott meg – mint őkegyelme –, hanem soha semmit sem tanult és ki is csapták. Az pedig már csak Petőfi volt!
    Csodálatos dolog! Alig van félszáz éve, hogy az újkor Tyrtaeusát a földön utoljára látta emberi szem s íme, mintha középkori hős volna, mondai bizonytalanság övezi. Születése ködbe vész, halála fellegbe borul. Így közhit az is, hogy nem tanult; a könyveknek és a tanárokban ellensége volt.
    Ez a hiedelem valótlan, de meg tudjuk magyarázni, hogyan jött létre. A költőnek féket nem ismerő természetéhez az illett volna, hogy teljes erejével iparkodjék lerázni az iskola nyűgét. Az, aki él-hal a pusztáért, szűknek találja a tanterem négy falát. Ez azonban Petőfinél nem így történt. A tudásért csak úgy rajongott, mint a szabadságért, szorgalmas és iparkodó volt, azután meg a tanulásnál is elősegítette Isten-adta lángesze.
    Megbukás helyett jeleseket kapott, kicsapás helyett az első helyre ültették. Ez jellemzi iskolai pályájának első korszakát.
    Mindamellett tanuló élete tagadhatatlanul dúlt, zavaros volt. A kiskőrösi tanító oktatása után Félegyházán, majd Kecskeméten látjuk. Azután Szabadszálláson és nemsokára Sár-Szt.-Lőrincen tűnik fel. Innen Pestre került, ahonnan Aszódra jutott, míg végre a selmeci líceum zárja be ezt az időszakot. Ezután szünet áll be. Petőfi atyjával meghasonlik, két ízben színész, majd katona lesz, de tanulópályájának még nincs vége. Pápára iratkozik be s itt fejezi be tanulmányait.
    Eredeti szorgalma később megcsappant. Fő jellemvonása az, hogy csak azt tanulja, amihez kedve van. Tanuló korában ébredt fel benne rendületlen fajszeretete és némileg ennek tulajdonítható az, hogy egy alkalommal a magyar történetből őt egy pánszláv tanár, Lichard, ki nem is tudott magyarul, elbuktatta.
    Azt, amit ezen zavaros diákéletben elmulasztott rendszeres tanulással megszerezni, helyrepótolta saját mívelése; a maga erején tanult legtöbbet. Hogy mennyit tehet az akarat s mennyire mehet az ember a maga lábán: annak a Petőfi ifjúkora remek példája.
    Önművelését az aszódi algimnáziumban kezdte. Erre legalkalmasabb eszköz az olvasás volt. Egy iskolatársával félrevonulva Ovidiust olvassa eredetiben. Végigolvassa a kis iskolai könyvtárt s beleszeret Horatiusba.
    Amikor aztán Selmecre kerül (1838. augusztus), akkor az önképzésre még nagyobb tér nyílik. Feltárul előtte a selmeci önképzőkör ajtaja s fellép első költői dicsőségének színhelyére.
    A magyar ifjúság, amelynek lelkéhez hozzánőtt az önképzőkör fogalma, azt hiszem szívesen vet egy-két pillantást arra a kpre, melyen az előtérben Petőfi Sándor áll, a „milieut” pedig a „nemes magyar társaság” alkotja.
    Ennek szervezete fő vonásaiban majdnem olyan volt, mint a mai önképzőköröké. Volt kélt szakosztálya: kezdőké meg rendeseké s Petőfit már kezdetben nem kis dicsőség érte azzal, hogy első éves rétor létére rendes tagnak vették be. A selmeci önképzőkörnek buzgó és kiváló tehetségű tagja volt ő mindaddig, míg az intézetet el nem hagyta. Szavalattal lépett fel, de ezzel nem nagy hatást ért el. De egy hét múlva „A hűtelenhez irányzott eszmeszüleményét” már emlékkönyvbe írta a kör.
    Ez a legelső költeménye Petőfinek, mely fennmaradt.

„Isten veled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, óh negédes
Csalfa Emma, isten veled hát.
Majd, ha egykor értem, szinte árva
Eljösz, éjszaknak havát bejárva
Megleled, hű muzsafid porát.

Ez az utolsó versszak elegendő annak észrevevésére, hogy Petőfiben még ekkor nem tudott a természetesség varázsmagva felülkerekedni a németes érzelgés gyomjai felett. A következő év februárjában ismerte meg a kör a már eltávozott Petőfinek, illetve Petrovicsnak egy újabb költeményét: „A költő keservét”. A kör elnöke, Szeberényi Lajos ezt sokkal különbnek találta, mint az előbbit s igazán nagy kár, hogy elveszett.
    Selmeci önképzőköri szerepléséhez még egy sikerült bírálat és hasonló szavalat emléke fűződik.
    Minthogy Petőfinek éppen mint önképzőköri tagnak képét rajzoljuk meg, rá kell mutatnunk arra az érdekes vonásra, amely közös a mostani önképzőkörök ifjú tagjaival.
    Roppantul szerette volna valamely dolgozatát nyomtatásban látni. Erre azonban még sokáig kellett várnia. Vajon gondolt volna-e ő akkor arra, hogy idő múlván az ő költeményeinek kötete, a magyar nemzet lírai bibliájává lészen?
    Bolyongása és szerencsétlen katonáskodása után Pápára kerül rövid időre tanulni. Eljárogat a képzőtársaság gyűlésére, azonban nem működik, ezt az elvet hangoztat:
- Előbb oly költeményt kell írnom, mellyel becsületet vallok.
    Erre azonban Pápán ezúttal nem került a sor. Petőfi elhagyta az intézetet és a vakáción keresztül Tolnában színészkedett, de a társaság feloszlott s őt nemsokára Pozsonyban, majd megint Pápán találjuk.
    Pozsonyban különös módon szerepelt az önképzőkörben. Petőfi írt egy barátja (Kemény János részére két kis verset, amelyeket az fel is olvasott a gyűlésen és a saját neve alatt emlékkönyvbe írta. Jele annak, hogy a deákvér nemigen akadt fenn az ilyen csínyeken.
    Hanem hasonlítsuk is össze ezen versek egyikét az „Erdő szélén” címűt, a „Hűtelenhez” című verssel.

Erdő szélén puszta csárda,
Hejh, miért sietsz, oda sárga!
Fordulj vissza szép paripám,
Nincs benne már kedves babám.

Csárda, csárda, gonosz csárda
Sülyedj fenékig a sárba
Befogadtad a rossz legényt,
Megölte kincsemet, szegényt.

Ezekben már lassacskán kibontakoz8ik Petőfi hatalmas egyénisége.
    Második pápai tartózkodása alatt (1841. októbertől, 1842 augusztus végéig) önmívelésében sokat haladt. Francia és angol költőket olvas német fordításban (később annyira elsajátítja az angol nyelvet, hogy Shakespeare „Coriolanus”-ának fordításával ajándékozza meg a magyar irodalmat.
    Tüzetesen foglalkozik a történelemmel. Megismerkedik egyéb német költő között a magyar földön született Lenaunak és a magyar nemzet lelkes barátjának, Heine-nek költeményeivel.
    A képzőtársaságban még nagyobb tevékenységet fejtett ki, mint Selmecen. Méltán fordulhatunk érdeklődéssel ezen társaság felé, amelynek egy időben voltak tagjai Petőfi és Jókai.
    Ebben az önképzőkörben – kuriózumból megemlítjük, hogy hat pengő krajcár volt a beíratási díj –, otthon érezte magát Petőfi. Az első gyűléstől kezdve, amelyen három versét olvasta fel, az évzáró ünnepig, amelyen ötszörösen vesz részt – csaknem állandóan működik nem csökkenő lelkesedéssel.
    Legnagyobb hatása költeményeinek volt. A felolvasottak nagy részét bevették az emlékkönyvbe. Ennek az emlékkönyvnek köszönhető hogy ismerhetjük Petőfi lángeszének első hajtásait. Legelső a pápai emlékkönyvben a „Tűnődés” című, melyben még nem tud szabadulni a német romanticizmus békóiból. Kiemeljük a „Lehel”-t, melyben magyar tárgyhoz fordul, de azt némi idegenszerűséggel dolgozza fel. Kedves románc „A tolvaj huszár”. A point-je Heine modorú. Nyalka huszárok jönnek a faluba. Az anya inti leányát, hogy vigyázzon, mert hosszú a vitézek keze. Reggel aztán, amikor elmennek, alány sírva panaszolja el anyjának:

„Jó anyácskám meglopának,
Egy elvitte szívemet.”

Az emlékkönyvbe írt költemények közt van négy műfordítás is.
    A Pápán töltött esztendő meghozta régi kívánságának teljesedését. Végre egy költeménye nyomtatásban jelent meg. Bajza május 22-én az Athenaeumban közölte Petőfi kedves kis költeményét: „A borozó”-t. A fiatal költő nagyra volt vele s ez még jobban növelte önképzőköri tevékenységét.
    Bírálni kevésbé szeretett; ebben a tekintetben következetes maradt önmagához. Petrovics Sándor épp úgy nem ismerte el a kritika létjogát, mint később Petőfi Sándor. És ha nem szerette, hogy mások kritizálják őt, ő is idegenkedett a bírálttól; így választott bíráló létére mindössze kétszer bírált.
    Szavalni szeretett; a költeményeket, egykori jegyzőkönyvek tanúsága szerint színésziesen adta elő. Ez nem tetszett a tagtársaknak s erős megrovásban részesítették.
    Petőfi aztán a visszavágásnak eredeti módját találta ki. Néhány gyűléssel később, miután előre kijelölték őt szavalónak, felállott a szószékre, bejelentette, hogy Vörösmarty „Szózat”-át szavalja”labdacsul azoknak, kiknek a színészi szavalástól gyomruk elromlott”. Ezután előadta a költeményt úgy, ahogy még azt a jó pápai deákok nem hallották.    
Érzelgős volt a hangja, tótos a kiejtése, a hangjával, meg a gesztusaival ellenfeleinek szavalatát akarta nevetségessé tenni,ami sikerült is és a hatáson nem rontott semmit sem az, hogy a kör jegyzőkönyvileg megrótta.
    Ez volt az első és az utolsó eset, hogy ő ez önképzőkörrel tréfát űzött.
    Petőfi Sándor örök időkre példaképe marad a magyar tanulóifjúságnak. Időtlen-időkig honszerelmet tanul az ifjú attól, aki egész életében hazáját szolgálta, s aki életét hazájáért áldozta fel.
    De emellett azt se felejtsd el magyar diák, hogy Petőfit kell követned, ha az önképzőkörökben, ezekben az igazi diák-parlamentekben, eredményt akarsz elérni. Olyan nemes ambícióval, lankadatlan kitartással kell küzdened, s az önképzés ügyét oly komolyan kell szolgálnod, amint ő szolgálta.

Balkányi Kálmán

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 51. szám, 1898. dec. 18.