Paál Árpád (1880-1944): Beh szép…

 

Beh szép az álmok tarka-barka képe,
Mit a szív festett jövő ködébe!…
Minden, mit csak a gyermek-bárnd áhít,
S félénk vágyaknak gondolatja szül,
Feltárja enne ragyogó világit;
Titkos remény ebben megtestestül;
A búbánat szelid örömmé válik;
A föld, a sár itt mennyé nemesül…
Óh, szép az álmok tarka-barka képe.
Tavaszmez hajnal pirjában égve!…

egyszer szétoszlik, int a füst, a pára…
Óh, ez a lelkek csalfa délibábja!
A mit a szív felépíteni fáradt,
Mind, mind az üres semmiségbe vész;
futó szellő az csak, s hiú káprázat,
Mirt fellobbant képzelet, meg ész…
Keservesebben semmi meg nem rázhat:
Előbb minden… s most nincsen semmi kész,
Széthullt, mint a füst, a pára,
S a lélek fáj, a szív zokog utána…

Én is beteg valék e kín alatt,
Mikor álmom szivemből kiszakadt…
Pedig nem az az álom rendelése,
Hogy azt kövesse kétségbeesés;
Az álom: eszme, czél, s nem semmi végre,
Mit az erő megtestesíthet, és
Akkor nem lusta kín az ábránd vége,
Hanem munkára, kedvre ébredés!
Tartsd azt az álmot Istenküldte súl,
S izzadj, törődj: a jóslat megvalósúl!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.