Néném
megigazította nyakkendőmet, majd megcsókolt és könnyű kis táskámat lóbázgatva
elindultam. Girigári mester által remekelt, kérkedőre kikarcsúsított, kétsoros
ruhámban páváskodva lépegettem. Kiérkeztem az állomásra. A főnök úr megcsodálta
hattyúfehér bokrétámat. Közben berobogott a vegyes. Néhányan leszálltak, föl
egyedül én. Egy füttyentés. A mozdony meglódult és már a mezők közt vágtattunk.
Megyek a városba. Miért? Elmondom:
Gyerekkoromban
sokat őgyelegtem az Alszegen, ahol olyan szép, nagy kertek vannak. Kertünk
nekünk is volt, de abban legfeljebb pitypang nyílott, meg néhány szál zöldség
éktelenkedett. Nem úgy az Alszeg utcai kertekben. Azokban úri házak rejtőztek
és kék, piros, meg aranyszínű virágok nyíltak. Naphosszat bámultam ezeket a
kerteket. Néha már hajnalban ott ténferegtem. Ilyenkor cselédek söpörgették.
Gereblyézték az útjait. Nagykötényű kertészember nyeste, kötözte a bokrait, rózsáit.
Délelőttönként nagy komondorok ugattak ki belőle, az arra menőkre. Délután
kisasszonyok, úri fiúk ténferegtek benne. Alkonyatkor úrfélék zsongó szava
hallatszott ki. Közéjük vágytam. Arra gondoltam, hogy egyszer nékem is lesz
ilyen kertem.
Aztán
ahogy nőtt a vágyam úgy növekedtem én is és bejutottam a kertbe; hatodmagammal
az utat sepertük. A szomszédban úri fiúk karikát kergettek. Elbámészkodtam.
Jöttek az uraságék. Én ott állottam egy éktelen seprűvel. Nem szólott senki.
Később a kertész elzavart és többé sohasem láttam bévül a kertet. Urat is csak
vadászatkor.
A
bolond ispán tán griffmadarat akart kinevelni. Vadlibatojásokat keltetett a
géppel. A kislibákat bízták rám. Darab ideig nem volt baj. Elkószálhattam vélük,
a nádig, érig, a dombig. Itt szerettem legjobban elidőzni. A dombról elláttam a
faluig s ha lehunytam a szememet – emlékezetemben – felcsillantak a vágyott
kertek. Mint a bolondgomba nőttek a madarak. Egy délelőtt megint az érig
kószáltunk el. Úsztak benne. Le-lebuktak. Eleinte kedvtelve néztem a játékukat,
később félelemmel lestem. Hívogattam, könyörögtem:
Buri,
buri!
Rám
sem hederítettek. Elmúlt dél, el a délután. Este lett. A mélyvíz körül
kerengtem. Hiába. Lassan végképp eltünedeztek mind. Elfáradtam. Fáztam.
hazamenni nem mertem. Kimentem az állomásra. Várótermében virradt rám.
Reggel,
amikor bezuhogott a római gyors, gyerekek szaladtak oda és kiabáltak:
„Friss
vizet tessék!”
Úrforma
népek itták. Fizettek. Némelyik még a visszajáró pénzt is a gyereknek adta.
Délutánra már nékem is volt üvegem, poharam. Addig őgyelegtem a bazár körül,
szereztem. Az estéli vonatnál már én is kiabáltam:
„Friss
vizet!”
Hűvös
szél fújt. A víz nem fogyott.
Következő
reggel is a váróteremben virradt rám. Fájt a gyomrom. Éhes voltam. A resti
teraszán úrfélék reggeliztek. Nézem, nézem őket. Összeharapom a számat. Már
odébb állnék, mikor egy kisasszonyforma lány kezembe nyomott vagy két kiflit. A
kisasszony ösmerősnek tűnt. Igen, a főerdészék Tibijének volt fából vésett
mintázójátéka. Ha a fiatalúrnak jókedve támadt, engedte, hogy én pepecseljek
vele. Gittből angyalokat préselt. Ez az angyalarc mosolygott most elevenen.
Jókedvűen futottam a beérkező pesti gyorshoz:
„Friss
vizet tessék!”
Most
sem fogyott a víz. Később elkószáltam a Balatonig. Elmenőben, a borbélyreklám
tükriben megláttam, hogy csupa maszat a képem. Megmosdottam a tóban. Az üngömet
is kilötyköltem. Sütött a Nap. Hamar megszáradt. A kanizsai személynél-
estefele – már fogyott a víz. Este a kocsmában pörköltet ettem. A
vízárusítással mégis felhagytam. Csomagokat cipeltem. Ezzel jobban lehetett
keresni. Egyszer Keszthelyre vittem pakkot. Városban még sohasem voltam. Ott
jól ment volna. Elcsípek a csendőrök. Kísértek az utcán. Szembe jött a
bérmaapám. Híres csizmadiamester volt. Elkért tőlük. Ismerték. Én nála
ragadtam. Inasa lettem. Előbb még megjöttek a szüleim. anyám sírt. Apám
megsimogatta fejemet és elmentek. Este tudtam meg, hogy a bolondispán apámon is
kiadott az eltűnt libákért.
Keresztapámnak
szép boltja volt. Radírtalpú cipő is volt benne. Ezekkel lótottam-futottam.
Láttam, hogy urak, akik ezt viselik, azok hálókerítés mögött labdákat
ütögetnek. Az elröppent labda nem kellett nekik. Gyerekek fölszedték. Nem, még
sohasem volt labdám. Beszaladtam. Szedni kezdtem én is. Mikor a korcom már
megtelt. Volt vagy öt benne. El akartam menni. Odajött az angyalarcú. Elvette a
labdákat és pénzt adott. Másnap is elvetődtem arra. Most nem játszottak. Az
angyalarcú állt ott egy fiúval. Megálltam tőlük nem messze. Elindultunk a tó
felé.
A
Balaton partján egy erdő nagyságú kert közepin, hálóval kerített pirosföldes tisztás
volt. Odamentünk. Sokáig verték a labdákat, aztán elunták. A fiú pénzt akart
adni. Nem fogadtam el. Szabódtam. Pont ekkor jött a plébános úr.
Makacskodásomért megrótt, de ha találkoztam vele, mindig beszélgetett eztán
velem. Szerette, ha meséltem neki. Legtöbbet az elveszett kertekről beszéltem
neki. Egyszer a gimnáziumig elkísértem. Beengedett. Rengeteg könyvet láttam
ott. Kértem. Adott. Olvastam menet közben, az utcai lámpák fényinél. Egyszer
szolgadiák lettem.
Sokára-sokára.
ötödikes koromban. Fák ünnepe volt az intézetben. Külsőről jöttek is voltak
azon. Szülők, nagyságák, kisasszonyok, urak, Az angyalarcú estvére – Rév András
– e verset szavalta:
KÉK DAL
Ketten hajolunk a kéklő
tóra;
A hegy öröktől, én
percek óta
És nézzük, hogy tűnik a
habba hab;
Nyomtalan’ mint percre
perc, napra nap.
Később szilvakék
fellegek jönnek,
Hallani a fán neszező
csöndet
s lassan szétszélednek a
fák alatt
katángsziromból szőni
szárnyakat
s kék árnya nőtt a
halomnak, fának,.
Kék alkonyat tereget kék
fátylat.
Kék az éj, a csillagok,
az álom.
Kék madarak zengenek az
ágon;
őszi éjjel tavaszról
dalolnak,
mert nem tudják – én úgy
lehet maholnap
örökre eltűnök a fák
alól
s a tóra egyedül a hegy
hajol…
Andrást
megtapsolták. Dörömböltek. Ordítoztak:
S
z e r z ő, s z e r z ő!
Az
Igazgató úr csitította őket. Hiába. Most már mindenki követelt. Kisomfordáltam
a középre. Nadrágom bokán felül ért. A cúgos cipőmből kilátszott meztelen
lábszáram. Kinőtt kabátujjamból kilógott a csuklóm. Néhányan megrökönyödve
néztek. Sokan mosolyogtak. Valaki belebömbölt a dermedt csöndbe:
„Cuggos
Petőfi!”
Kuncogás.
Hahota. Egyedül a tanár urak maradtak komolyak és az angyalarcú.
Elszaladtam.
A
helikon kertben bolyongtam. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Diák
urak jöttek. Elrejtőztem. Észrevettek. Nem jól bújtam el. Kórusba üvöltöttek:
„Cuggos,
cuggos Petőőfii!! Cuggos Petőőfii!”
Forrt
bennem az indulat. Egyik kiabálót megütöttem. Nekem estek. Felökleltek. Rúgtak.
Pofoztak. Gyökér a mellemre ült. Mindenféle ocsmányságot mondott, hogy én
mondjam utána. Hallgattam. Pofon vágott. Tehetetlenül vergődtem, mozdulni sem
tudtam. Valaki szétfeszítette a számat és Gyökér beleköpött. Az utálat
megkétszerezte erőmet. Levetettem magamról az undokot. Rúgtam. Karmoltam.
Lebírtak. Orromon, számon ömlött a vér. Fülem zúgott. A halántékom kalapált.
Valaki jött. Rév András volt. Az egyiket lelökte rólam, erre a többi
elkullogott. Feltápászkodtam. Porolni kezdte a ruhámat. Közben odaért
leánypajtásaival az angyalarcú. Megállt. Zsebkendőjével megtörölte az arcomat.
A könnyű kis kendő csupa vér és sár lett. Eszembe jutott Veronika kendője.
Másnap
engem dobtak volna ki. Kaptam húsz koronát, egy levelet Debrecenbe és elmentem.
A többi alig érdekes már. Érettségi után Kóspallagra mentem. Az Akadémia
elvégzése után szatmári faluba vállaltam állást. Anyám közben a keszthelyi
temető lakója lett. Apám Vörsön élt özvegyi sorban. Érte jöttem Dunántúlra.
Keszthelyre is elmentem anyámhoz. Akkor volt a georgikonisták sárgulása. Nem
lehettem hálátlan, meglátogattam a plébános urat. Marasztott és este elmentünk
a gazdászok báljára. Köszöntő köszöntőre hangzott. Néhányan emlékeztek rám.
Beszélnem kellett. Három millió koldusról példálózgattam. még be sem fejeztem,
valaki elordítja magát:
„Cuggos
Petőfi!”
Botrány.
Pofon csattan. Rév adja, Gyökér kapja, összeröffent a fél város. Nagy baj nem
lett belőle. Hírül hozták, hogy menni kell. Elmentünk. Sokan közülünk sohasem
tértek vissza. Negyvennégy volt. Március. Éreztük, bolondra fordult a világ.
Pestre szöktünk. Elvesztünk a nagy városban. Egyedül az angyalarcú tudta, hol
vagyunk. Aztán félig romba dúlt a város, de kibújhattunk a napfényre…
Most
újra tavasz van. Béke. Indulok egy másik város felé.
Megérkeztem.
Senki sem vár. Indulok kifelé. Egy aluljárón át megyek. A téren nincs senki
sem. Csalódottan ballagok. Andrásékhoz érkezem. A kapu zárva. Dörömbölök. Teréz
nyit kaput. Furcsálkodva néz. Éppen kérdezni akarom. Az udvarra befordul egy
kocsi. Mara száll ki belőle. Mara, az angyalarcú. Üdvözöl. Meg nem csókol. A
délután kínosan telik. Andris idegesen jár-kel. Nagy sokára Marával a városba
indulunk. Cukrászdába megyünk. Ott kipakol. Ügyetlennek nevez. Mért mentem az
aluljáróba? Összekapunk; a gyűrűm pengve csendül a márványon.
Az
angyalarcút még hazakísérem. Elköszönök. Kis táskám most mázsás súlyú. Indulok
az állomás felé. Andris valamit mordul, ő sem jön velem. Nem kísér senki sem.
Ballagtomban
még vissza-visszanézek.
Az
utcán egy lélek sincs kívülem.
Az
állomáshoz érkezem.
Bedübörög
a vonat.
Rohannom
kell. Eltűnök az aluljáróban, mintha örökre tűnnék el. Ahogy a felszínre érek.
A lenyugvó Nap fényében, a szemben lévő aluljáróból ismerős kis fehérszalagos
kalap tűnik elő, utána egy kedves arc. Mosolyog. Mara áll előttem, csak nevet,
kacag, hahotáz.
Megcsókol.
Belém karol. Visszacsókolom, lehunyom a szemem. Emlékezetemben feltünedeznek a
régi-régi kertek; az Alszeg utcai kertek. Megindulnak. Körülvesznek. Osztódnak.
Itt is, ott is lemarad belőlük s hozzátapad egy-egy kis parasztházhoz és
növekednek, sokasodnak. Lassan-lassan kert lesz az egész határ, a megye, az
ország és sok kis kertben gyerekek hancúroznak, nevezve, boldogan, szabadon.
Felnyitom
a szemem. Mara mosolyog. Indulunk, talán éppen egy ilyen kis kert felé. Lassan
kiemelkedünk az aluljáróból. Emberekkel találkozunk. Egy gereblyével a vállán,
más kapával a kezében. Vizsgálják az eget. Felhőzik. A teleholdat udvar övezi.
Eső lesz. Kutyák ugatnak. Tücsök cirpel és jószagút lélegzik a föld.
Forrás: Tiszatáj 1947. máj.
