2018. jún. 20.

Lampérth Géza (1873-1934): Petőfi (1899)




Te Isten örök lelkének
Elszakadt, zengő része voltál!
Áldása csak s dicsősége e népnek,
Hogy mezői felett daloltál…
 A dallamok ős forrása de hőn
Szeretheté földünk göröngyét:
Pazar kedvvel, hogy ép’ hozzánk vetett
Téged – dús méhe leggazdagabb gyöngyét!

Te voltál s vagy a dal birodalmának
Babérkoszorús fejedelme!
Támadtál, - mint égi jelenés támad,
S eltüntél zengőn, fényt lövelve…
Ónsulyával mást megöl az idő,
Te nősz alatta, mint a pálma,
S virágba sivatagokat borit;
Porló szived ezer virágzó álma.

Dalaid örök tavaszi pompával
Viruló bűbájos virágok –
Belengik s dicsőséged illatával
Beillatozzák a világot…
S lelkekbe szórva drága himporuk;
A jövőnek dúsan teremnek:
Üdvözitő arany-gyümölcseit
Szent szabadságnak, édes szerelemnek…

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása


Endrődi Sándor (1850-1920): Petőfi



Felolvasta a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen, 1899.

Hozsánna Néked tündöklő Eszme!
Egykor földi alakban
Köztünk átrohanó Élet!
Vakmerő tüneményes Álom,
Ki több pompát sugároztál a világra,
Mint mennyit az égi tetőkön
Szétvillogtat az északi fény.
Hozsánna néked, halhatatlan Szellem,
Dalok kiapadhatlan
Örök forrása, Petőfi!
Félszázada már,
Hogy a segesvári csatatéren
Lant és kard kihullt a kezedből,
Félszázada már. Csak röpke, futó percz
Örök életed nagy időmutatóján.
Az emberiség történelmének
Zúgó óczeánja fölött
Komor madarakként
Száll egyik század a másik után,
s szárnya csapásaival
Éjbe sodorja
Mindazt, mi mulandó, mi veszendő, -
De Téged, érczes erők hárfája,
Mennyei dallam,
Egyetlen ütése sem érint.
Csengőn s tisztán zendülsz át
Az idők minden viharán
S diadalmasan állsz meg
A hanyatló századok düledékén.
Homlokodon reszket
Az égi betükkel jegyzett titkos írás:
Szellemed nagy egésze
Örökélő része a nagy istenségnek,
Mely a gyarló embereket
A porból a csillagokba ragadja.

Hozsánna Néked, földi csaták közt
Áttisztult isteni lélek,
Mindnyájunk szive melegéből
Sarjadzó dúslombú babérfa,
Lelkünk dalnoka, te napunk, levegőnk,
Ünnepelünk! – De nem úgy,
Mint elesett hőst,ki mögött a
Multak kriptavilágának
Vasajtaja örökre bezárult,
De mint a temetők hamvából
Győzelmesen ujjászülető jelenést,
Ki eltépdesi végzete gyászát,
Szétzúzza nyugalma bilincsét,
S a halálban a halhatatlan élet
Zászlóját lobogtatja feléd –
Te, a beteg emberiségnek
Megváltója, Jövendő!
Üdv, üdv, Neked,
Soha el nem enyésző Fiatalság,
Dicsőségünk lángszirmu virága:
Petőfi, Petőfi!

Csak gomolyogjon, borongva, vívódva,
Mint rengeteg árnyék;
Csak nyomakodjék zord útja homályán,
Ivadék ivadékra, öltőre az öltő
S kergesse a földi szerencsét, -
Te mindig egyike lész, dicső szellem, azoknak,
Kik a bősz rohanás zavarában,
Az olcsó árúk e zsibvásárján,
Szivökben az éggel az égre tekintnek,
S szózatos ajkuk a mennyei ének
Tiszta malasztját
Hullatja le vérző sebeinkre.
Ha ki hall: döbbenve megáll
S álmokat űzve
Beleméláz a csillagos éjbe,
Hol édes dalaid
Nevető rózsái virulnak
S csalogányod bűvös szava csattog,
Mindenható, diadalmas, örök Szerelem.

Csak rázza bilincse vasát
S döngesse sötét börtöne zárát
Érczöklökkel a rabszolga világ;
Csak tör előre az árnyból
Szétroncsolt rácsa szilánkjain át
Az eszmék tündöklő dandárja: -
Te mindég egyike lész, dicső szellem, azoknak,
Kik a hősöket, vértanukat
Viharos dalod árjával
- Mennyei gályákként –
Röpited az orkán tájékon
Az emberiség nagy czélja felé.
Ha ki hall: fölvillámlik a lelke,
S ujongva rohan be
A tisztitó zivatarba,
Hol a te dörgő himnuszaid
Hatalmas dallama harsog,
És sasaid szálldosnak a napba,
Mindennél szentebb,
Hódítóbb, örökebb ideál –
Lelkünk igaz istensége: Szabadság!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Ponori Thewrewk Emil (1838-1917): Petőfi Sándorról (1899)



- Halála ötvenedik évfordulóján -

Ő a magyar lelket hirdette az emberiségnek:
Ajkival azt zengé, amit a szive sugallt.
Mint csatazaj, zúgott a szabadság hymnusa lantján:
Mint a madárének, szólt a szerelmi dala.
Nem csak lantjával, kardjával is élt a honának:
Szerze öröklétet, szerze vitézi halált.
Szent emléke előtt hódolva borúl le a nemzet,
Feltünt és eltünt: fény födi nyomdokait.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Jókai Mór (1825-1904): Apotheozis (1899)




- Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára -


Háttérben Petőfi érczszobra, mögötte görög stylben épült csarnok, e felirattal: „Petőfi-Ház”, párkányzatán Petőfi elhalt kortársainak mellszobrai: Arany, Tompa, Lisznyay, Kerényi, Bérczi, Obernyik, Vajda, Degré, Pálffy Albert, Egressy G., Irányi, Vasváry stb. Szabadság nemtője: fején diadém, fehér redős öltönyben, két keze bilincsben lánczczal összekötve. Sötét van: csak egy csillagfény ragyog a szobor feje felett a magasban, melynek vékony sugára a szoborra dereng alá.

Nemtő (tompa, gyászoló hangon):

Nem magad estél el: veled együtt szálltak
Emléktelen sírba Haza és Szabadság,
Kikért éltél; kikért a vérhalált kiálltad,
A rombadült ország, szegény Magyarország –
A sírt fölöttetek simára taposták.

Aztán sötétség lett, kisértetek éje
Úr lett benne minden gonosz szellem-tábor,
Kiket elszabadit alvilágnak méhe
Halottat és élőt kinozni vaktából
A pokol közel volt, az ég pedig távol.

Kioltottak minden csillagot az égen,
Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szállt ki,
Melynek azt hirdették tündöklő sugári:
Lesz e lidérczhozó éjszakának vége
S szabad Magyarország, amilyen volt régen.

Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak,
Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn,
Hogy még visszahozza a jövő a multat.
Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsben.
Él még magyar nemzet, él még magyar Isten.

Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek
Álmában, hogy halál ne legyen belőle?
Eltartott ez álom egy emberöltőbe, -
„Ne rettegj jövődtől, multadat ne vesd meg!”
Te voltál az, örök szabadság költője.

Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek,
Dalaid szikráin láng kelt a szivekben.
Kik élve üldöztek, holtan megszerettek
S akik hivek voltak, azok még hívebben.
Idegen lelkekből honszeretők lettek.

S az ég meghallgatta a holt költő dalát!
Remény csillagait sorba gyujtogatta,
A csillagok után felhozta hajnalát,
Bilincsét, lánczait a nép szétszaggatta.
S a nemzet föltámadt az uj virradatra.

(Hajnalfény, majd napfény derül.)

Nemtő (kettészakítja a kezén levő lánczokat):

Hajnalhasadtára a látóhatárig
Fut az éjt tábora, a gyötrő kisértet,
Kelő fénysugárból magasra kiválik,
Ostorával űzve a futó lidérczet,
A te érczalakod, visszanyerve élted.

Érczből volt a szived, míg dobogott élve;
De égett a haza és szabadság névre.
Most ércz vagy egészen: hát szív vagy egészen,
Fejedet az égig emeled merészen;
S szemednek engeded, hogy a napba nézzen.

S napnál fényesebbre: feltámadt hazádra
Ez imádott földre, bérczedre, rónádra:
Bérczek, rónák hazaszerető népére.
Kit Isten teremtett a saját képére.
Kiben az ősöknek buzog honfi vére.

Lásd és hevüljön át érczalakod tőle.
Legyen izzóvá és ragyogjon az éjbe,
Hogy lett bálványnyá a szabadság nemtője.
Lásd szobor-alakban mit nem láttál élve,
S dobbanjon érczszived túlvilági kéjbe.

Nemtő (ledobja kezeiről a lánczokat):

Nincsen már rab nemzet, nincs elnyomott ország,
Szabad a föld, a nép, a sajtó, a szellem.
Szabadság rendezi a törvények sorsát.
Sötét visszavonás nem félelmes ellen.
Árulás daemona nem győz honszerelmen.

Az utolsó hang mit földön élve hallál,
Sebekből vérezve, földre legázolva
Vad csatakiáltás volt, győzelmes hurráh!
Amivel a szilaj zsarnokká lett szolga
A szabadság hősét a porba tiporja.

Most népdal üdvözöl, szabad népek ajkán,
Kik dalaid zengik, szájról-szájra szállva,
S hallgasd, hogy élednek a nap alkonyultán
Aranytermő kalászt aratva, kaszálva.
A délibáb játszik távol láthatárba.

Mit utólszor láttál élő szemeiddel
Romhalmaz volt, égő városoknak üszke.
Most palotasorok, szemeidnek hidd el,
A való versenyt fut merész reményiddel.
S miként a palota, a gunyhó is büszke.

S a porba hullt zászló, mit véreddel festél,
Most magasan lobog, egész nemzet védi:
Megsokasodtak a régi kor honvédi,
Kit messze kerestél, kit egykor elvesztél
Itt van körüled, a dicső hon, a régi.

S ezt köszöni e hon kihullott vérednek,
s mi sohasem hull el, élő dalaidnak,
Szabadság virági porodból erednek;
Lelked sugáriból csirái fakadnak,
Dalaid diadal neked egymagadnak.

Sírod csak keressük, de lelked köztünk él;
Ott leljük lantodnak minden pengésében,
Unokáink tudják, mit mi tudtunk régen,
Hogy drágább vagy nekünk édes minenünknél,
Soha a magyar szó nem zengett oly szépen.

Mag volt, mit elhintél: erdő lett belőle,
Szabad és egyenlő testvér minden polgár,
E jelszóval haladt nemzeted előre.
E jelszó lángjával égett minden oltár,
Ez a hármas jelszó hirdeti: ki voltál.

E földtekén alig van még más földdarab,
Hol e három jelszót még hiszik és vallják.
De ez az egy haza menhelyül megmarad
S ujra felzenditi, hogy a népek hallják,
S kövesse erős tett, mit mond szent akarat.

Amíg e kicsiny nép, kit magyarnak hínak,
Szabadság és emberszeretet őre lesz:
Sok küzdelme lesz, mert ellent sokan vínak,
De el nem fog bukni, soha nem csüggedez.
Szabadság nemtője mindig mellette lesz.

Nemtő (felragadja a Petőfi szobor talapzatára fektetett nemzetiszín zászlót e felirattal: „Szabadság, egyenlőség, testvériség” s Petőfi szobra felé nyujtja):

Ragadd e háromszín zászló érczkezedbe,
Mely élve emelte, halva is megvédte.
A jövendő várát ezzel te veszed be,
S ha mi ellágyulnánk, te érczszobor, védd te.
Legyen veled együtt halhatatlan élte.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása


Móra István (1864-1957): Petőfi emlékének (1899)




Hazámban, én szülötte földemen,
Ó templomunk megett, ákáczok árnyán,
Hogy ott valál futkározó gyerek:
Fennen dicsekszik véle néma márvány,
Onnan jövök, - a por saruimon még,
Kit lábad egykor szentté avatott,
S ama szellőnek érzem ihletését
Ki téged homlokon csókolgatott…

Éj volt, csillagtalan vak éjszaka –
S én láttam a világtalan setétben;
Csend volt, süket, halálos némaság
S én hangokat hallék a csendességben.
Láttam: ahogy a hosszúgémű kútnál
Lovad, Betyár lovad megitatod, -
S hallám a dalt, kivel te gondos dajkád
Csicsitgatott, ölében ringatott.

Hallottam a szülő-kebel jaját,
Mikor búcsúdnak csókját rálehelted;
S előttem mondtad az üzenetet,
Ha szép hazádba ismerősök mentek.
Bolyongásod hosszú kálvárja-útján
Által kisér síró tekintetem:
Piros virága ösztövér türöknek
Piros lehulló véredtül leszen…

Majd, mintha erdőzúgást hallanék,
De benne vadgalamb turbékolását,
S zajló folyamnak csendes szigetén
Fülemilének édes danolását.
Erdő mitől zúg? Vadgalamb mitől búg?
Folyam miért zajog s a kis sziget
Fülemiléjét ki tanitta dalra?
A te szerelmed, az a te szived…

Majd zeng az ég, - hogy a föld sarkai
Meginganak rettentő förgetegtül;
Villámlik, bűzhödt odvak, börtönök
Tetői égnek gyújtó mennykövektül.
Az ég zengését, villám csattogását
Mi zengi túl? te harsogó dalod!
Hogy megmozdul rá jeltelen sírjában
A szabadságról álmodó halott.

Mozdulj halott, kelj föl porló halott,
A négy folyó, a három hegy határán,
Nézd, a magyar dicsőség napja süt
S az ősellenség fut, megütve gyáván;
Nézd, nézd a hozzád méltó nemzedéket.
A sáskahajtó szélvészt, a magyart, -
Nézd dalnokát az újhodott időknek.
Kezébe’ pengő lant, kezébe’ kard!

Aztán pihenj el és porladj tovább,
Álmodd tovább háromszázéves álmod,
Észak sötét felhője, meg ne lásd:
Hogy vonta gyászba a fényes világot…
S ne lásd a meggyalázott lobogónak
Selymén az árulás szennyét, sarát, -
Ne halld az elemésztett martiroknak
Arad felül halló végsóhaját…

S te bősz tusáknak dalló madara,
Szabadság élő lelke hová lettél?
Hogy nem beszél a segesvári rög,
Szived sebétől, mely helyütt elestél?
Vagy el se estél s prófétatájaképpen
Isten magával égbe ragadott,
Hogy itt ne érd hazádnak temetését
Hogy itt meg ne tudd ama gyalázatot?

Boruljon rád érzéketlen göröngy,
Rejtsen magába csillagos mennyország,
Fennen dobogja hitvalló szivem:
Még visszajössz te egykoron mihozzánk!
A félkezüek míg békóba verve,
Addig ez a föld meg-megrázkódik,
S lesz ujra harcz, a Tisza-Duna síkja
Megint-megint vérrel virágozik.

Ha sír takar, te fölfeszited akkor
A bemohult, a süppedt síri halmot,
Magas mennyország hogyha rejteget:
Az égi bolt kárpitját megszakajtod.
S dalolva küzdöd át velünk a százszor
Megújuló, próbálkozó tusát, -
Míg el nem zenghedd valahára, végre
A kivivott szabadság himnuszát!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása