Körmenet megy ujra
Petőfi szobrához,
Ahol a magyar nép
áhitattal áldoz,
Mint pap az oltárnál,
márczius szent napján,
S koszorút helyez el
szobra kőalapján.
Megy a roppant menet. De
úgy tetszik nekem:
Van közte tömérdek
rejtélyes idegen…
Halványarczú ifjak, még
halványabb vének,
S mintha nem járnának,
csak úgy lebegnének.
Mintha valamennyi fehér
ködből volna,
És alakjuk mindjárt
szerte-szét oszolna:
Egyetlen szilárd test
nincs e sokaságban,
Hasonló menetet soha még
nem láttam!
Vértanúk és költők,
katonák és szentek,
Akik mind maiglan
sírjukban pihentek:
Ime levetették lánczát a
halálnak,
S a szabadság napján
körmenetben járnak!
Egy élő van ott csak.
Édes búval teli,
Ezt az egyet mind, mind
csókolja, öleli,
Mint ahogy a vert had
bujdosó csapatja
Megmentett zászlóját
kézről kézre adja.
Ezt az élő embert én is
jól ismerem;
Szive halhatatlan
virágokat terem;
Feje, mint a hő nap,
fényét veti, szórja:
Ez a magyar nemzet nagy Jókai Mórja!
Ott halad előttük és
vezeti őket,
A szabadság napján
sírból kijövőket.
Megy a menet élén,
szeliden, nyugodtan,
Csak a szeme gyúl ki,
csak a szeme lobban,
Csak az a merengő,
multba néző kék szem,
Az ragyogja némán:
Mindenre emlékszem!
Egy-két forduló még s a
szoborhoz érnek,
Hallga! Most egymással
ők ketten beszélnek.
„Üdvözöllek, Sándor! Igy
találkozunk hát!
Látod, én még most is
folytatom a munkát,
Te pedig eltüntél véres
csatatéren,
Tán az Isten vitt el
diadalszekéren?
Hogyha elment őszszel,
ki tudja, ki látja,
Hova szállt a tavasz
vándor csalogánya?
Dalodtól talpra állt
Magyarország népe,
S magad lefeküdtél a
haza ölébe!
Óh milyen seb volt
az,amit akkor vágott
A kozák dárdája! Egy fél
mennyországot
Rombolt le a hitvány,
tele angyalokkal,
Isteni zenével,
csodaszép dalokkal!
Te voltál a világ
legdúsabb királya,
S trónod elvetetted, mert
hazád kivánta,
Mert több volt ő néked
kincsnél, diadalnál…
Légy áldott, ki érte ily
korán meghaltál!”
Válaszol a szobor:
„Üdvözlégy, barátom!
Ércz-szemem könnyezik,
fejedet ha látom!
Én korán lehulltam,
hamar oda lettem,
De te dolgoztál és
szenvedtél helyettem!
Belém egyszer döfött
kozák gyilkos fája,
S elkerült a jövő hosszú
Golgotája…
Egy seb- és gond, bánat,
mind, mind semmivé lett.
Óh de téged hányszor
döfött át az élet!
Hány sebet ütött rád
gyanusitók vádja,
Szájas hazafiság botor
pereátja!
De te tűrtél mindent, félreértést,
vádat,
S annál igazabban
szeretted hazádat!
Egyre csak küzdöttél,
egyre csak fáradtál,
S hazádnak tömérdek
dicsőséget adtál…
Nagy csapások közt is
biztál és reméltél –
Légy áldott, ki érte ily
sokáig éltél!
Mint két testvércsillag
a fekete égen,
Úgy vagyunk mi együtt
gyászban, dicsőségben!
S márczius azért lesz
mindig szent és drága,
Mert ez a mi lelkünk
örök ifjusága.
Ez a nap azért lesz a
napok legszebbje,
Azért marad ünnep, a
nemzet ünnepje,
Amit az időből nem lehet
kitörni,
Mert mi tettük azzá:
Jókai, Petőfi.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése