2018. jún. 20.

Ábrányi Emil (1851-1920): Petőfi és Jókai (1898)




Körmenet megy ujra Petőfi szobrához,
Ahol a magyar nép áhitattal áldoz,
Mint pap az oltárnál, márczius szent napján,
S koszorút helyez el szobra kőalapján.
Megy a roppant menet. De úgy tetszik nekem:
Van közte tömérdek rejtélyes idegen…
Halványarczú ifjak, még halványabb vének,
S mintha nem járnának, csak úgy lebegnének.

Mintha valamennyi fehér ködből volna,
És alakjuk mindjárt szerte-szét oszolna:
Egyetlen szilárd test nincs e sokaságban,
Hasonló menetet soha még nem láttam!
Vértanúk és költők, katonák és szentek,
Akik mind maiglan sírjukban pihentek:
Ime levetették lánczát a halálnak,
S a szabadság napján körmenetben járnak!

Egy élő van ott csak. Édes búval teli,
Ezt az egyet mind, mind csókolja, öleli,
Mint ahogy a vert had bujdosó csapatja
Megmentett zászlóját kézről kézre adja.
Ezt az élő embert én is jól ismerem;
Szive halhatatlan virágokat terem;
Feje, mint a hő nap, fényét veti, szórja:
Ez a magyar nemzet nagy Jókai Mórja!

Ott halad előttük és vezeti őket,
A szabadság napján sírból kijövőket.
Megy a menet élén, szeliden, nyugodtan,
Csak a szeme gyúl ki, csak a szeme lobban,
Csak az a merengő, multba néző kék szem,
Az ragyogja némán: Mindenre emlékszem!
Egy-két forduló még s a szoborhoz érnek,
Hallga! Most egymással ők ketten beszélnek.

„Üdvözöllek, Sándor! Igy találkozunk hát!
Látod, én még most is folytatom a munkát,
Te pedig eltüntél véres csatatéren,
Tán az Isten vitt el diadalszekéren?
Hogyha elment őszszel, ki tudja, ki látja,
Hova szállt a tavasz vándor csalogánya?
Dalodtól talpra állt Magyarország népe,
S magad lefeküdtél a haza ölébe!

Óh milyen seb volt az,amit akkor vágott
A kozák dárdája! Egy fél mennyországot
Rombolt le a hitvány, tele angyalokkal,
Isteni zenével, csodaszép dalokkal!
Te voltál a világ legdúsabb királya,
S trónod elvetetted, mert hazád kivánta,
Mert több volt ő néked kincsnél, diadalnál…
Légy áldott, ki érte ily korán meghaltál!”

Válaszol a szobor: „Üdvözlégy, barátom!
Ércz-szemem könnyezik, fejedet ha látom!
Én korán lehulltam, hamar oda lettem,
De te dolgoztál és szenvedtél helyettem!
Belém egyszer döfött kozák gyilkos fája,
S elkerült a jövő hosszú Golgotája…
Egy seb- és gond, bánat, mind, mind semmivé lett.
Óh de téged hányszor döfött át az élet!

Hány sebet ütött rád gyanusitók vádja,
Szájas hazafiság botor pereátja!
De te tűrtél mindent, félreértést, vádat,
S annál igazabban szeretted hazádat!
Egyre csak küzdöttél, egyre csak fáradtál,
S hazádnak tömérdek dicsőséget adtál…
Nagy csapások közt is biztál és reméltél –
Légy áldott, ki érte ily sokáig éltél!

Mint két testvércsillag a fekete égen,
Úgy vagyunk mi együtt gyászban, dicsőségben!
S márczius azért lesz mindig szent és drága,
Mert ez a mi lelkünk örök ifjusága.
Ez a nap azért lesz a napok legszebbje,
Azért marad ünnep, a nemzet ünnepje,
Amit az időből nem lehet kitörni,
Mert mi tettük azzá: Jókai, Petőfi.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése