Te Isten örök lelkének
Elszakadt, zengő része
voltál!
Áldása csak s dicsősége
e népnek,
Hogy mezői felett
daloltál…
A dallamok ős forrása de hőn
Szeretheté földünk
göröngyét:
Pazar kedvvel, hogy ép’
hozzánk vetett
Téged – dús méhe
leggazdagabb gyöngyét!
Te voltál s vagy a dal
birodalmának
Babérkoszorús fejedelme!
Támadtál, - mint égi
jelenés támad,
S eltüntél zengőn, fényt
lövelve…
Ónsulyával mást megöl az
idő,
Te nősz alatta, mint a
pálma,
S virágba sivatagokat
borit;
Porló szived ezer
virágzó álma.
Dalaid örök tavaszi
pompával
Viruló bűbájos virágok –
Belengik s dicsőséged
illatával
Beillatozzák a világot…
S lelkekbe szórva drága
himporuk;
A jövőnek dúsan
teremnek:
Üdvözitő
arany-gyümölcseit
Szent szabadságnak, édes
szerelemnek…
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről - Petőfi-Könyvtár
XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910.
Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése