Felolvasta
a szerző a segesvári Petőfi-ünnepélyen
Riadj e sirról
félszázadnak álma!
S ki könnyben ülsz e
szent hantok felett,
Hazám
nemtője!
Szárnyaid kitárva,
A bérczek ormán ma büszkén lebegj!...
A kincses Erdély
legdrágább kincstára
Nyilik ma meg, - s kit
tőlünk elfedett:
Fölkél a nemzet hivó
szózatára,
S lángszellemével e
földet bejárja!...
Halljátok-e mint dobban
a föld kérge?
Petőfi égő szive dobog
ott…
Óh, mily nehéz volt
várni ötven évre,
A nemzedék míg uj lángot
fogott!
S fásult szivében lelked
égi fénye,
Költők királya,-
visszaragyogott.
Emlékiden, hogy
lelkesülve égve:
Legszebb virágit fonja
most füzérbe.
Ki vagy? Mi voltál? az
örök időnek
Méhéből egy kipattant
fénysugár!
Bearanyozni e bús hazaföldet,
A merre lantod zengő
szava száll!
Dalodtól még a puszta
szirt is zöldebb,
S kinyilik a szív, a
rideg, sivár.
Tündérkezek reá virágot
szőnek:
Hitét,
reményét
egy dicsőbb jövőnek!
Te a szabadság zengő lelke voltál!
S álmából fölveréd a
szolgakort;
Néped szivébe
tüzsziporkát szórtál,
Zsarnok kényén midőn
porig hajolt.
… Szived egy tüzben,
lángba égő oltár,
Szabad hazáért, mely
bálványa volt.
S melylyel szivünkbe uj
eszméket oltál:
Dalod ma is zeng, mint
az örök zsoltár!
De ah, ez a hely nem a
költők berke!
Ágyúk zenéje harsogott
fel itt;
S vad harczi zaj
vészhangja zúga szerte,
Fölverve a völgy néma
rejtekit!
A szolgahűség s a
szabadság lelke
Mért össze fegyvert s
ütközött meg itt.
S míg martalékát a halál
seperte:
Karddal kezében Ő a lantot verte…
„Előre székely, kinek
ősi véred
Minden kis csöppje drága
gyöngyöt ér!
Ti szent büszkeségi a
honvédi névnek,
Tanuljatok meghalni a
honér!”
S a költő lantján míg
így zeng az ének,
Szívükhöz mintha
villanyszikra ér:
A harczitüz mind
magasabban éled,
Tombolva, zúgva, mint a
végitélet!
De ah, lepattant a lant
drága húrja!
Reá csapott a zúgó
fergeteg…
Szegény hazánk is
vérözönbe fulva,
Vergődik kínjain, mint
lázbeteg.
De a letiprott nép
feltámad ujra,
S hódolni jön, dicső
szellem, neked!
A nemzedék im itt élő tanúja:
Hogy ujra zöldel fejed
koszorúja!
Költők királya! Csak
szórd égi fényed!
Körülrajong ma ismét
nemzeted.
Rideg közönynek álmából
fölébred,
lelked sugárit hogyha
ráveted!
- - A korhadó fa, sarjan
ujra éled,
És felvirul, mint ifjú
rengeteg!...
S sírod, melyen bús
honfi könnyek égnek,
Bölcsője lesz egy dicsőbb ezredévnek!”
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése