Alámerült a tűznap már
az égen,
Fönnt az ezüst sarlójú
hold ragyog.
Petőfi költeményeit
letészem,
Tűn’ a világ s már nem
olvashatok.
… Csodás lánggal érzem lobogni
vérem’,
Arczom tüzel, egész
lázban vagyok.
De hogyne! hisz’
forgattam lapjait,
A napba néztem s fénye
elvakit.
Előmbe képzelem csodás
alakját:
Daczos volt, kit meg nem
tört semmi vész,
Arany, mely még ki nem
forrásalakját;
Szabadságszerető, lelkes,
vitéz;
Szilaj, ha szenvedélyi
elragadják
S ki útját szegné,
eltiporni kész;
Mint szikra, lobbanó s
mint király, büszke –
Költészete valója tiszta
tükre.
Mi szív-lélekkel zeng a
pusztaságról,
Hogy ír le téged első
szerelem!
Tűz-borról dalol, midőn
ragadja mámor.
Minden sorában annyi
érzelem.
Bős-lelkesült dalt, a
magyar hazáról,
Melynek ébredni kell,
vagy elveszen,
Kinzó rém gyötri őt s
húrjába kap:
Úgy bántja, tépi az „egy
gondolat”.
Vihar előtt a szél
kavarog sirva
És odafönnt megdördül a
nagy ég,
Czikázó villám a leget
hasítja,
Villámsújtott cser nagy
robajjal ég.
És a vihar a levegőt
tisztítja,
Vihar után százszor
tisztább a lég.
Nagy kor volt akkor,
vésznek fújt szele.
Petőfi szíve földobbant
bele.
Hogy állt a síkra ki, hő
vére forrván,
Feszült mell, izmoktól
duzzad a kar,
Dal csendül ajkán, mint
szélvészes orkán,
Eget-földet rázó:
„Talpra magyar!”
Zsarnok vigyázz!
elbődült az oroszlán,
Kivont aczél tüzes
szelet kavar.
Szabadság napja kél,
eltünt a rabság –
Egyenlőség, testvériség,
szabadság!
És a magyar rozsdás
lánczát letépte,
Letépte és darabokra
tördelé,
Oda suhintá a zsarnok
elébe,
Hogy arcza kékült és
zöldült belé.
Kivont kardvas termett a
láncz helyébe
És a magyar vas karral
emelé.
Dörgött az ég, tűzben
volt minden arcz.
Villám süvöltött és kitört
a harcz.
Hadzaj tölté hazánk
minden határát,
Zöld berkeink’ az omló
vér mosá.
Megrenghetett belé
hófödte Kárpát,
Duna vize vérrel folyott
soká.
Száz ellenség hajtá ránk támadását:
Német, rácz, horvát és
bitang oláh.
Harapni vágyott, mint
tűzontó sárkány,
De győzött a magyar,
mint szikla állván.
Ha egy magyar sereg
ledőlt a sírba,
Uj támadt ismét – a
földből talán.
„Szabadság” volt a
zászlójukra irva,
Csatadal zengett mindnek
ajakán
Minő csatadal! hisz
Petőfi irta,
Ismerték, zengték széles
e hazán.
Imádták a lángajkú
dalnokot,
Ki jobb kezébe most
kardot fogott.
… Aranysugáros nap
lehull az éjbe..
Szegény magyar! leverve
a hadad.
Órjási volt a zsarnok
szolganépe
- Ott csaptak össze
Segesvár alatt –
És nem jutott-e a költő
eszébe,
Meredten nézvén a futó hadat,
Mit egykor Brutus tett
Philippi sikján,
Bokros mellén piros
sebet hasítván?
„Hejhó! hajhó!” a vad
kozák kiáltja
S a költő érzi már, hogy
napja múl,
Szikrát üt a szilaj
lovak patája
És bátor
harczol lankadatlanul.
Aczélja villog – ámde
haj! hiába,
Égő szivébe lándzsavas
nyomul.
Végső lehellet,mely
mellébe’ tart!
„Isten, törj össze, de
mentsd a magyart!”
Győzött az ellen. Árban
folyt a vér szét.
Bitót ácsoltak… Kurta
diadal!
Az eszme él, világlik a
sötétség,
Forg az idő s a bús
emlék kihal.
- Hová vérünk folyt,
áldott a mezőség,
Mit ajkuk zengett,
szentelt az a dal!...
S amig az égen
csillagtüz lobog,
Neved, hazám költője,
élni fog!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése