Felolvasta
a szerző a mezőberényi Petőfi-ünnepélyen, 1899.
Soha jobban nem vágytam
volna rá,
Hogy igazában jó költő
legyek:
Mint most, mikor Ő róla
kellene
Mondanom éneket.
- Keresem a szót, amivel
ki tudnám
Fejezni méltóképp’, hogy
Ő ki!...
S zengő magyar
nyelvünkön nem találok
Szebb szót ennél:
Petőfi!
Óh, mert e szóban minden
benne van,
Aminek itt lent örökélte
van.
Az a dal, mely
születés-idejében:
Már ott cseng milliók
szivében.
Az áloé-dal, ami úgy
terem
Nagy néhanap, egyszer
egy ezredévben!
Ő az, Petőfi! – S ha még
ide le
A szabadságnak nem volna
neve,
Ha csak akkor
szállt volna le az égből:
Bátran hivhatnánk most
az Ő nevéről!
De százszor boldog vagy
te, nemzetem!
Ha elfelednéd egyszer,
hogy magyar vagy,
S rabláncz csörögne
megint kezeden:
Ő érte, hogy tiéd volt
valaha,
A jó Isten százszor
megváltana!
… De dalban Ő ne
magasztalható,
Csak az ő dala hozzá
fogható.
Jelzőnek a szó Rá
visszásra jő ki
Ő semmi más, - Ő büszkén
csak Petőfi!
Egyetlenegy, az is marad
halálig,
Míg szabadságra,
szerelemre vágyik.
S egy boldog összhang
élete, halála,
Mint dalai örök
harmóniája!
- Mikor rózsaerdőben
mendegél
A halkan járó nyári esti
szél,
Ahogy susognak, a szél
meg a rózsa:
Az az Ő lantján a szerelmi
nóta.
De mikor lelke haraggal
teli,
„Rab nemzetek bilincsét
tördeli”,
Ahogy viharzik dala
mennydörgése:
Hasonlat nincs arra a
mindenségbe.
Óh, magyar Alföld, ékes
rónaság,
Volt-e te rajtad azelőtt
virág?
Termett-e rajtad addig
árvalányhaj?
Vagy Ő hozta csak mindezt
rád magával?
Hát délibábod lett-e
másmiből,
Mint az ő lelke
merengésiből?
Ő nézte rád ezer
szépségedet
S adta világgá
hired-nevedet!
Ő szeretett legjobban a
világon,
Légy érte hálás, édes
pusztaságom!
Gyepszőnyegiden,
homokodon át:
Nődd be virággal a lába
nyomát!
- Hát te mit adnál Néki,
nemzetem?
Emlékszel-e még a
„Talpra magyar”-ra?
A riadókra,a csatadalra?
Mikből kilobbant a
szemedben
Nagy, régi büszkeséged…
- Hol, aki mert gyávának
nézni téged?!
Emlékszel-e még
A rád szakadó zivatarra?
Mikor magadhoz
visszatértél,
S egy félvilággal
szembenéztél?
- Hallod-e még?
Hogy cseng bele egy dal
minden csatazajba!
Ő az, Petőfid; ahogy
szilajan,
Vad tűzzel zengi el ajka
Harsány himnuszodat,
százszor szent égi szabadság!
S ugyan mit adnál Néki nemzetem?
Félek, nem adhatsz
semmit, sohasem.
Soká lesz az, míg Ő lesz
a nagyobb,
Míg a dicsőség Róla rád
ragyog!...
… Egy vágya van csak s
holnap estelig:
Segesvárnál hajh, az is
betelik.
Elnyeli végszavát az
aczéli-zörej,
A trombita hangja, az
ágyúdörej…
Holtteste felett fujó
paripák
Száguldanak át.
Mígnem a mezőn „közös
sírba rakják”
Nagy dalnokodat, óh,
világszabadság!
Árván maradott magyar
nemzetem,
Óh, ne ilyen dalokkal
ünnepeld Őt!
Azzal emelj nevének
Pantheont:
Tartsd meg örökké
szabadnak e hont!
S hadd szálljanak a
szálló ezredévek,
Maradj te a Petőfi
nemzetének!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése