Ott nyugszik ő távol
rengetegbe,
Sírját a vihar ásta,
betemette.
Szendert hozott rá sok
hüvös édes álom
S ő boldogabb, mint volt
e nagyvilágon.
Mélységes árnyak ringató
ölébe,
Képét az erdő álmaiba
szőtte,
S szavába csendül,
álmodozva hallja:
Dala, szerelme, csattogó
haragja.
Zord éjjel ha a csörtető
vadállat,
A rőt avarba keresi az
ágyat,
Neszére ébred: „ott a
hivek járnak
Míg a jelöletlen sírra
rátalálnak!”
Ha vadgalamb búg,
kesereg az ágon,
Ő föl-fölérez: sírj csak
édes párom;
Oh örökös gyász végtelen
keserve!
Oh nem tud így más, nem
tud így a gerle!
S ha jön az orkán,
harsog a vihardal,
Ha birkózik az erdő a
viharral:
Földindulás ez! népek
diadalma!
Szavára ösmer a szent
zivatarba.
Csak álmodj! Úgyis csak
e fényes álom,
Mi megmaradt még néked e
világon;
S oly szabad hely, mint
álmodtad élve,
Csak egy van: sírod s a
vadonnak mélye.
Csak álmodj, merengj,
vadgalamb bugáson…
A tépett fátyol nincsen a fejfádon.
Oh szebb az álom, jobb a
vadon enyhe,
Oh igazabb a síró felhő
könnye!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése