Most ünnepelnek, csak
rólad beszélnek,
A legnagyobb, a
legdicsőbb Te vagy.
Árad az óda, zengedez az
ének,
Hozzád bocsátnak hő
fohászokat.
Nagyrangú urak, czifra,
kényes dámák
Meghódolnak, arczuk
örömre gyúl;
Szentté avatnak, nevedet
imádják,
Szobrodra koszorúk özöne
hull.
Hej, volt idő, hogy
másként szólt a óta:
A nagy költő szitok,
gúny tárgya volt.
De sok víz folyt le a
Tiszán azóta,
Az idő árja sok nagy rést
behord…
Akkor vészt kértek a
költő fejére,
Mert a népért dobogott,
vert szive;
Ma dicsőség és koszorú a
bére,
Mert hallgat most lenn a
föld mélyibe!
Mi nem tömjénezünk senki
fiának,
De meghajlunk ez óriás
előtt,
Ki nem hajlott meg soha
rút igának
S a föld porából az
egekbe nőtt.
A nép erejét ünnepeljük
benne:
A szalmakunyhónak szülötte
ő…
Ha ily fiut nevel a
népnek keble,
Ne féljünk, mert
nem kétes a jövő.
Poczkos filiszterek hadd
ünnepeljék,
Habár megtépték fényes
zászlaját,
Nekünk a költő nemcsak
czifra emlék,
De magasztos örökét
vesszük át!
Szabadságért szállunk mi
síkra bátran,
Uralkodjék majdan a
béke, jog!
S nem lesz szünet, míg
szerte a hazában
Egyenlőség fáklyája nem
lobog…
Előre hát! a nagy előd
példája
Mutasson az utódoknak
utat;
Aki fölesküszik szent
zászlajára,
A jövendő annak jutalmul
ad –
Egy szebb világot, hol
nem szolgaságra
Szüli az édes anya
gyermekét:
A boldogságnak fényes
napsugára,
Egyenlőn szórja enyhe
melegét.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése