Faludy György: Szonett egy meséskönyv elé

E könyv, bár szó őrizte vagy rovás

az évekkel hamvából nem veszített,

mint ős-élménye árad itt a szívnek,

hogy úgy zeng, mint egy éjji vízmosás.

Itt szent a szó s naiv minden fogás,

mert ostobák mondják csak primitívnek,

hol titkos kulcsa van mindenik ívnek,

s bár nincs rajt’ ékszer, csupa ragyogás.

Szimbólumokkal teljes itt az árkus,

innét jött Hamlet s Aladin, a Mágus,

Greud minden dzsinnje s Mózes csipkebokra,

s ha únt könyvek közt nincs már mit keresni,

indulj el lelked ős-vizén evezni:

fúdd el lámpádat S nézz a csillagokra.

Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám  - Karácsony

Faludy György versei és műfordításai

„A rossz misztifikátorok csirkefogók, míg a jó misztifikátorok egyúttal jó írók is voltak”, - állapította meg Jacobs Thomasius, lipcsei professzor, a 17. század második felének kiváló humanistája. Faludy Györgyöt sokat támadták misztifikációi miatt, de ragyogó irodalmi kvalitásait még ellenségei sem tagadhatják meg tőle. Bűnéül azt rótták el, hogy Villon és más klasszikus költők neve alatt írta verseit, de ilyen misztifikációt nem kisebb költők követtek el, mint Macpherson, aki Ossian állítólagos énekeit jelentette meg és művével döntő hatást gyakorolt a 18. század irodalmára, vagy Chatterton, az angol irodalom egyik legnagyobb zsenije, aki első kötetét Rowley-nek, a 15. századbeli költőnek neve alatt adta ki, nem szólva Goethe Westöstliher Divan-járól és a magyar Thaly Kálmán kuruc verseiről. A lényeg az, hogy amit Faludy nyújt, az ragyogó irodalom. Egyébként ő maga sem tagadja az „átköltést”, amikor Villon-kötetében Babits Mihálynak Wilde- és Tennyson-fordításaira hivatkozik, amelyeket „a szerző csak szerénységből nevez Wilde vagy Tennyson verseinek”.

Ebből a szemszögből kell tehát nézni Faludy György két kötetnyi műfordítását: az Európai költők antológiájá-t (Cserépfalvi-kiadás, 317 oldal) és a Dicsértessék-et (Singer és Wolfner-kiadás, 94 oldal).

Az első kötet három korszaknak – a renaissance-nak, a 19. század első felének és századunk első három évtizedének – azokat a költőit szólaltatja meg, akiknek költészetét a békevágy és a szabadságvágy sugallta Természetesen magyar költők is szerepelnek az antológiában, Batsányitól, berzsenyitől és Csokonaitól kezdve, Ady Endrén keresztül a ma élő nagyságokig. a zöme azonban mégis fordítás a verseknek. Német, francia, angol, olasz és orosz költőket szólaltat meg a kötet. A nagyszerű orkeszter sokféle hangszeren keresztül, hangok számtalan változatával gyönyörködtet, de a vezető szólam minden tételben azonos. a humanizmus tiszta dallama.

A Dicsértessék-ben a katolikus líra remekeit ültette át zengő magyar nyelvre Faludy György. Javarészt középkori himnuszok és énekek, egyházatyák filozofikus költeményei teszik a kötetet, de akad benne az antik Róma idejéből való vers és mai Rilke-költemény. Mindegyik egyformán az igazi krisztusi eszmény szellemét reprezentálja.

A pompéji strázsán című kötetben (Officina-kiadás, 91. oldal) végére a maga neve alatt áll elő Faludy György, egész sor ragyogó versével.

- - ősélménye árad itt a szivnek,

hogy úgy zeng, mint egy éji vizmosás,

írja a meséskönyvről és egyben definiálja saját költészetének egyik varázsát. Nem hiába érez erős rokonságot a déli latinsággal ez a fiatal költő, benne is a déli temperamentum ereje lobog és a déli fajta intenzív érzékelő készségével éli át a szellemi élményeket is.

Ritka erős, briliáns formakészsége avatja kitűnő műfordítóvá és belső ritmusának nagyszerű lüktetése adja verseinek különös vonzóerejét. de a gondolati tartalom sem marad el a forma mellett: dúsan buggyan minden sorában erős képzelőtehetsége, egyéni látása és – ami lírájának belső tartalmát legjobban emeli – egyetemes lelkiismerete, az az emberi felelősségérzet, amely a tiszta katolikummal és a humanizmus lényegével egyformán egyezik.

Szeret a múltba fordulni, de nem menekülésként, hanem azért, hogy erőt merítsen onnét és analógiákat keressen. A ma nehéz napjaival szemben nem az ellágyult lírikus jajongó pózát ölti fel, hanem a harcos humanista kemény páncélját. és így inti – közvetve – a mai kor reményvesztett polgárát.

Fanyar kor jő. Maradj ember a gáton,

az éjsötétben is Civis Romanus,

s utolsónak menj meghalni, mint Vars

a vert sereg után. E vak világon

ugyis mindegy, lesz-e, ki süppedő

sirod felett, e rozzant, sárga csonton

Páris táján majd egykor verset mondjon

arab, japán, vagy néger verselő…

A filozófus messzenéző, távoli összefüggésekre felfigyelő hangja ez, amely dúsan zengő, erőteljes, nagyszerű hangszerből orgonázik feléd.

(r. m.)

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. 187. sz. Bp., 1938. augusztus 1.

Faludy György: Egy boltíves szobáról álmodom…

Egy boltíves szobáról álmodom,

hol száz szilánkból lennék büszke egység

és lépteimtől zengene a padlat.

Köröttem kristályfényű, langymeleg lég,

avitt ereklyék és oltáros ablak.

Konok magányom néma lenne s ódon,

tömény falak közt, hol szomszéd se szól át,

búját zokogva és a tornyos órát

velencés mór verné a kis komódon.

Ajtómon torlasz lenne, cifrazárú,

s a függönynél, hol gyenge szél szivárog,

végignéznék, mint száműzött királyok,

a vásáron, hol megrohadt az árú.

Vén nénék álma közt az éjszakában

élnék így, almák hűsölő szagában,

s leanderem virulna, hosszúszárú.

Szelíd sört innék, melyen könnyű hab forr,

olvasgatnék, pipázva meg-megállnék,

s a bolton járó sok tótágas árnyék

futó során merengnék alkonyatkor:

jól tudva már, hogy minden egyremegy.

(Páris, 1939. augusztus)

Forrás: Korunk 15. évf. 2.sz. (1940. február)

Faludy György: Szicíliai látomás

Mit vallhatok neked ma, gyenge lélek

a fürdőről, melyet nevezni félek?

Viola még a bánat fátyla rajtam,

s lüktet az ajkam.

A parton, hol pirult a szirt az esttel,

egy pásztor állt, mezítlen, ifjú testtel,

mely oly keményen domborult az égen,

mint az aranyérem.

Hátán s csípője két konok karéján

megtört a nap, mint lágy datolya héjján,

s boldognak tűnt, a szikla karcsú mellén,

mint üde hellén.

Kontúrja szép, oly szörnyű, szörnyű szép volt,

hogy glóriának

rásimult az égbolt,

és oldalán, mint kígyó siklott válla

bronz vonalára.

Dacos farán is feltűnt néha-néha

a gőg s a gúny egy illanó árnyéka,

minőt madár, ha messze-messze röppen,

rajzol a ködben.

Így állt, lábát merev vonalba törve,

hogy nem mozdult, csupán gyöngyfényű körme,

mint felbukó s hullámban elhanyatló

tengeri kagyló.

Mindnyájunkat kivert a vak verejték,

s úgy néztük őt, mint szentet elveszett nép,

s karunk, amely a látomás után nyúlt,

elhalaványult.

Mert megsejtettük most a holtak titkát,

mit régről tudtak e mezők s e sziklálk,

s mely itt kísért azóta örökösen

és görögösen.

És mint kit bűne zord erői vonnak

bolyongni hév partján az Acheronnak,

hol bujtó láz terhétől gyötörten

jár tunya körben:

így tévelyegtünk tikkatag mögötte,

ki bús szemünket, mint a lánc kötötte,

s egymás elől, míg megrogyott a térdünk,

lopva kitértünk.

De ő csak állt, bennünket meg se látva,

s az öblöt lesve, hol egy ősi bárka

az est skárlát borával megrakottan

szállt a habokban.

S a tenger is, mint sárga üvegrózsa,

kinyílt és megfestette búcsúzóra

mézszín haján a fürtök göndör élét

s vállai szélét.

S így hullt az éj reá, ki sok-sok ősnek

nyomán maradt fiús mosolyú hősnek:

jelkép, melytől az ezredek remegnek,

gőgös eretnek.

(Taormina, 1937. július)

Forrás: Korunk 15. évf. 2.sz. (1940. február)