Rass Károly: Kazinczy Ferenc

Kazinczy sírja mellett nem lehet észrevétlenül elmenni alig száz évvel halála után: a hantok egy költői sorsot s egy darab irodalomtörténetet takarnak.

Kazinczy tulajdonképpen azok közé az irodalmi ritkaságok közé tartozik, akiknek útját nem jelzik örökéletű irodalmi alkotások, s mégis a halhatatlanok közé kerültek, mert egy-egy korszakot visznek vállaikon. Kazinczy nevéhez fűződik körülbelül negyven és irodalmának története, a XVIII. sz. két utolsó s a XIX. sz. két első évtizedének irodalmi élete, amelyet megújhodás kora névvel jelölünk az irodalomban. Aki tudni akarja, hogy mi volt az a megújhodás kora, olvassa el Kazinczy élettörténetét. Mert minden világnézetnek, törekvésnek, szellemi életnek szüksége van egy médiumra, aki azt az értelmi vagy akarati megmozdulást hivatalosan képviselje s reális értékké alakítsa, különben a gondolat, törekvés csak lombikban marad vagy múzeumi tárggyá devalválódik. Kazinczynak ez a szerep jutott osztályrészül. Azt mondhatnók: a megújhodás korának törekvése s egész története tulajdonképpen az ő életében illusztrálódik. Neve az idők folyamán irodalomtörténeti fogalommá finomodott.

A XVIII. sz. végén valami különös véletlen leszedte a mi fiaink szeméről is a hályogot: látni kezdték kétségbeejtő elmaradottságunkat a nyugati nemzetek kultúrájától. Nem Kazinczy látta meg legelőször a szomorú valóságot, hanem Bessenyeiék ott fenn egy világvárosnak, Bécsnek a napsugarában. Idehaza nem is lehet látni sohasem a tények méreteit. A falunk tornya a legmagasabb épület mindaddig, amíg nem jártunk benn a városban. Sporthőseink is csak az olimpiászokon törpülnek epigonokká. Bessenyeiék is csak akkor döbbentek meg parányiságunkon, amikor Bécs utcáin falusikislányoskodtak. ma a világváros rendezettsége, kényelme, holnap közintézményei, holnapután technikai felkészültsége, aztán művészeti, szellemi felsősége ütötte lelken őket. Különösen az utóbbi hozta a nagy bánatot. Csak most lepleződött le előttük az az igazság, hogy Homérosszal, Vergiliusszal, Horatiusszal még nem zárult le az istenek születési anyakönyve, és a nyugati népek éppen irodalmi óriásokkal igazolják jogosultságukat a világpiacon. És különös szeszélye a sorsnak, hogy a nagy gazdagság megrázta ugyan, de nem rémítette el őket. Nem gondoltak arra, hogy a mi árénánkon talán sohasem lesznek olyan gladiátorok, mint a nyugati horizonton. Mert igaz, hogy a német szomszédnál akkor még csak Klopstockék, Herderék, Lessingék hősködtek, Goethe még csak gyermekjátékainál tartott, azonban francia földön már Rousseau, Voltaire ültek az Loymposzon, s a hátsó térben Corneille, Racine, Moliére, Lafontaine, Bossuet, Fénélon, La Rochefoucauld, M. de Sévigni, Montesquieu, La Bruyére halhatatlankodtak. És ezek az olimposzi arcok elég fönségesek voltak ahhoz, hogy elriasszák a berkekből az istenek távolabbi leszármazottjait is, nemcsak néhány, vidékről felvetődött gárdistát. De ők mégsem ijedtek meg. Bármennyire földig alázta őket az elvitázhatatlan tény, mégsem estek kétségbe, hanem talpra ugrottak. Lelkükből kiszakadt az új nemzetvezető gondolat: teremtsünk kultúrát, teremtsünk irodalmat. A magyar nemzet sohasem tudja meghálálni e naiv álmodozók tiszteletre méltó bátorságát, mert ez feszítette munkára a tétlen titánok izmait.

lehetetlen észre nem venni bennök Széchenyi előrefutóit. Őket is a külföld tanulságai vezetik el bizonyos megállapításokhoz, és ők is helyet keresnek hazájuknak a nap alatt. Csak az útjaik s eszközeik mások, de a zárógondolat pszichológiája ugyanaz; ott akarják kezdeni Magyarország restaurációját, ahol lehetséges. Egy ország vagy gyárai kéményeivel, vagy gazdasági felkészültségével, pénzével, ágyúival szorít magának helyet a kontinensen, vagy könyveivel és kulturcikkeivel. Azt már Bessenyeiék is belátták, csak úgy, mint Széchenyi, hogy politikai téren chlumi köd ül a Kárpátokon; és Bessenyeiék úgy gondolták, hogy a gazdasági, ipari, kereskedelmi területek is örökké virágtalanok a magyar indolencia miatt: kufárkodásra a kutyabőr nem kapható. De a szellem műhelyeiben Árpád magzatai sem szégyenítik a napszámoskodást, és van ám ész a magyar agyában Barcsay ítélete szerint. Innen várták hát a föltámadást. Így lesz számukra az irodalom teremtése nemzetvezető gondolat. Széchenyi más terepen kereste a napkeltét.

Kazinczy Bessenyeiék gondolatát tette életcéllá, ezért a gondolatért adta oda negyven év minden fáradozását, erre áldozta élete munkáját és vagyonát. A magyar irodalomban nincs még olyan írónk, aki nemcsak alkot, hanem kizárólag az irodalom ügyének él.

Ennek a hősi munkának nehézségei el sem képzelhetők az akkori állapotok ismerete nélkül. Csak írók vannak, de nincs irodalmi élet, nincs kapcsolat az írók közt, nincs irodalmi középpont és nincsenek irodalmi protektorok. Ma, mikor szinte minden év hoz egy-egy irodalmi alakulatot sajtó-orgánummal és irodalmi balekokkal, ma, mikor annyi síp, dob, harsona áll az irodalmi vállalatok rendelkezésére, ma nem gondoljuk, hogy mit jelentett irodalom és irodalmi élet teremtése Kazinczy korában. Akkor még nincs napi sajtó, hiányzanak a toborzó gócpontok, legfennebb szerény példányszámú folyóiratok indulnak neki a sivatagnak, de itt is fordítottak a geográfiai törvények: nem a folyók ömlenek a vidéki tengerbe, hanem a tenger bomladozik vérszegény folyókká; a sajtóorgánumok nem a fővárosban fakadnak – nincs is még főváros -, hanem a vidéki tengerből ereznek ki s vesznek el a puszták labirintjében. Kazinczy is folyóiratokkal próbálkozik, de sem a Kassai Múzeim, sem az Orpheus nem éli túl az egy évet. Nincs más hátra, a teremtés munkáját el kell végezni saját kezűleg és saját közeledési eszközeivel. És Kazinczynak van türelme és kitartása erre a munkára. Jaj, a gondolatot csak fanatizmus bűvöli élőlénnyé. Kazinczy győzhetetlen energiával dolgozik. Örökké mozog kezében a toll, örökké ír és fordít, örökké küldi leveleit barátaihoz, ellenfeleihez, ismerősökhöz, ismeretlenekhez, istenfiakhoz és közönséges adófizető polgárokhoz; és mindig az irodalom ügyében izgat, mindig az van a lelkén, ez gondjainak tárgya éjjel, nappal. Egymaga pótolja a hiányzó napisajtót. Ez az  idegre menő agitációs munka teremti meg az irodalmi életet. Személye lassankint irodalmi középpont lesz csak úgy, mint Tiecké a német irodalomban, ide futnak össze a hálózatok, s innen indul ki az irodalmi élet irányítása. Minden útnak induló poétánk tőle várja a placetet, de az önálló cégek is vele tartják az összeköttetést. Ráday, Pálóczi, Horváth, Kis János, Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey csak úgy vele cserélik ki gondolataikat, mint Aranka, Cserey, Döbrentey vagy Rumy. Neki senki sem igen nagy és senki sem igen kicsiny, mikor az irodalomról van szó. Dömével, a kat. kispappal épp oly melegséggel levelez, mint Csereyvel, Telekyvel vagy Arankával. Huszonegy vaskos kötet levelezés az emlékoszlopa ennek a férfimunkának. Ez Kazinczy irodalomtörténeti jelentősége.

Ez a munka nem történik anyagi áldozatok nélkül. Az irodalmi élet még nem elég, irodalmat is kell teremteni, gondoskodni kell, hogy a szellem termékei könyvalakot nyerjenek. És hosszú az út, amíg az író gondolatai az asztalfiókból a könyvkirakatba kerülnek; az út a könyvnyomtató műhelyen vezet át. És itt van a fájdalmak oka. A nyomtató kezek munkáját valakinek fizetnie kell. A magyar könyvkiadó ipar akkor ne nagyon duzzadt a vállalkozási kedvtől, ha magyar könyvről volt szó, mert a termelésen nehezen lehetett túladni. Kazinczy csodálatos mozgékonysággal és áldozatkészséggel vesz részt ebben a munkában is. Folyton kilincsel ismerősöknél, ismeretleneknél író barátainak érdekében. Kifogyhatatlan találékonysággal szerzi a Maecenásokat. Berzsenyi verseinek megjelenését a pesti kispapok támogatásával teszi lehetővé. De ami a legfőbb: a protektorkodásból elsősorban maga veszi ki a részét. Mennyi kellemetlensége van rokonaival a naplopás miatt, ahogy akkor nézték s nevezték az irodalommal való foglalkozást, de még több a baj az irodalom pártolása miatt. Állandóan anyagi gondokkal küzd, nehány száz hold birtoka elúszik az irodalmi vállalatokon. leveleiből látjuk, mennyi nehézségbe kerül saját műveinek kiadása, néha évtizedekig elhúzódik egy-egy munkájának megjelenése – legtöbb kéziratban is marad -, de azért Daykát, Báróczit a magáéból adja ki, Aszalay, Vitéz János művei nagyobbrészt az ő mecénáskodásából jelennek meg. Nem csoda, ha anyagilag teljesen tönkremegy, feleségét s két gyermekét teljes nyomorúságban hagyja. Az ő története bizonyítja, hogy a szegény ember mindig többet áldoz a köz érdekében, mint a tehetős. Csokonai Méla Tempefőijében látjuk, hogy a Tökkolopiak, Koppoháziak ezreket szórnak kártyára és kutyákra, de fillért se juttatnak magyar könyvekre. És ez így volt. A Koppoháziak és Tökkolopiak száma akkor légió, s miattuk kellett koplalnia a magyar múzsáknak. Még azok is tartózkodók, akik anyagilag függetlenebbek. Berzsenyi egyik leveléből tudjuk, hogy ezer holdnál több mezőgazdasági birtoka volt; volt szép szőlője, amely 6-700  akó legjobb bort termett; volt gulyája és ménese, de versei kiadására nem adott pénzt; tíz évig kell várni, amíg a könyv Kazinczy agitációjára a pesti kispapok áldozatkészségéből megjelenhetik. Hogy milyen pártolásban részesült akkor a magyar irodalom, erre vonatkozólag elég néhány adatra rámutatnunk illusztrációképpen. A Felső-magyarországi Minerva 1825-ben 403 előfizetővel indult meg, de már 1826-ban az előfizetők elmaradoztak. Igaz Sámuel Bécsben 50 előfizetőt szerzett, de 1826-ra nem maradt egy sem. Debrecenben, Patakon csak egy-egy előfizető maradt: a kollégium. 1830-ban már csak 280 az előfizetők száma. Szegény Dulházy Mihály jogos elkeseredéssel írja Kazinczynak (1826. júl. 28.): „Kár volt becsületes embernek születnem.”  A könyvek sem jártak szerencsésebben. Kisfaludy Sándor Gyula szerelmére Zemplén-megyében nem lehetett egyetlen előfizetőt se kapni. Még jellemzőbb a messiás fordításának sorsa. Abban az időben Klopstock neve értéket jelentett az európai irodalomban s Messiása annak idején eseményszámba ment Németországban. A fordítást Kazinczy végezte, s barátai nagy agitációt fejtettek ki a siker érdekében. És a nagy felhajtás hozott az egész országban 13, azaz tizenhárom előfizetőt. Ilyen viszonyok közt kellett magyar irodalmat teremtenie Kazinczynak. És Kazinczy szívóssága, megingathatatlan energiája felszántotta az ugarokat. Ennek a héroszi munkának minden borostyánja az övé.

Csak érintőleg s a milieu teljességéért említjük meg azt a tényt, hogy nemcsak a társadalmi viszonyok akadályozták az irodalom megszületését, hanem maga a pallérozatlan nyelv is. Elsősorban ezt kellett restaurálni. Ezt is észrevették már Kazinczy előtt és próbálgattak is segíteni a helyzeten, de csak Kazinczy csinált ebből a kérdésből is irodalmi programot. Ez a nyelvújítás problémája, melynek története szintén Kazinczy nevéhez kapcsolódik, s a történet tövises fele az ő életében zajlik le. Nem lehet tagadni, hogy ez a harc meglehetősen problematikus része az ő irodalmi tevékenységének. Kazinczy csak azt látta meg, hogy ezt a kérdést is el kell intézni, de a terep teljesen előkészítetlen. Háborút indítunk, de a lövészárkok nincsenek megásva, s a muníciógyárak még meg se épültek. Nálunk is a nyelvtörvények még a bányában nyugosznak; kutatók ugyan akadtak már évszázadokkal előbb, de a magyar nyelv helyét idővel a latin foglalta el a hivatalos asztaloknál, s így a magyar nyelv szabályai feledésbe mentek. A helyesírás kérdése is rendezetlen. Megható, mikor Kazinczy helyesírási leckéket ad leveleiben előkelő barátainak. Ilyen körülmények közt kezdődik a nyelvújítás munkája. Kazinczynak az volt a felfogása, hogy csak el kell kezdeni, aztán valami csak lesz belőle. hát lett, de nem volt köszönet benne. Megindultak a szabadúszók, a szógyártók. A rövid szavakról Helmeczy gondoskodik, a képtelen badarságokat Pethe vagy Barcafalvi szállítják. A jobbak hamar belátják a veszedelmet s heves összecsapás keletkezik. Így született meg a nyelvújítási harc nagy túlzásokkal. A nyelvújítás minden bűnéért Kazinczyt teszik felelőssé. Országgyűlésileg akarják eltiltani az írástól. Kazinczy maga írja Helmeczynek (1816. május 20.), hogy tudomása szerint Zala-megyéből interdictum indul, hogy ne merjen írni. Ezt az igazságtalanságot is el kell könyvelnünk Kazinczy érdemei közé. Hiszen a nyelvújítási járványt más országokban is hasonló tünetek kísérik. Németországban csak megkezdődik, és hamar le is csendesül, Oroszországban azonban a XIX. sz. első felében a Siskov és Karamzin párt harca épp olyan orthológusok és neurológusok csatája, mint a Kazinczyé és ellenfeleié. És végeredményben mégis csak Kazinczynek lett igaza: a nyelv általános gondolkodás és aggodalom tárgya lesz: költők, tudósok, írók vesznek részt a nemzeti munkában s Kazinczy még életében gyönyörködhetett a Zalán futásában, a megújhodott nyelv diadalmas honfoglalásában, és éppen halála évében nyitotta ki szirmait a magyar költői nyelv legbűbájosabb virága: Vörösmarty Délszigete…

Költői sorsot is emlegettünk Kazinczy halálával kapcsolatosan. Kazinczy nagyságát csak növeli az a szomorú finis, amely koporsójára borul. Igazi költői sors jutott neki osztályrészül. Költői sorsról beszélünk, s nem a költő sorsáról, mert a költő sorsa, vagyis magánélete csak olyan, mint más közönséges halandóé: piros és fekete betűs napok futnak benne nagyon szeszélyes elrendezésben. Az út egyszer derült, máskor felleges. Kúthy tömjénfüstben kezdi, a szalonok hőse, mint Proust; mikor bútorait elárverezik, a nők visszavásárolják neki; de a szabadságharc után a közvélemény elfordul tőle, s osztatlan megvetés kíséri az egykori favoritot. Az id. Dumas fejedelemképp dúslakodik a földi javakban, de élete végén sűrűn kell tárgyalnia az emberi lét gyökérrágóival: a hitelezőkkel. Köztük is akadnak, akiket simogat az let keze, s vannak, akiknek csak mostoha kenyér kerül asztalukra. Goethe fürdik a rózsákban; Vajda Jánost csak a tövis szúrja egy életen át, a rózsák elmaradnak. Goethe zavartalan nyugalomban él hatvan éven át Weimarban; Balassa szinte hetenkint más és más vidéken nézi a napkeltét. Baudlaire-nek s társainak csak kijutnak az örömök a mulatóhelyeken vagy a lebujokban, Scarront 35 éven át karosszékéhez bilincseli a betegség. Rousseau örökké hadakozik a rendezetlen viszonyokkal, Voltaire ellenben gondtalanul kacérkodik a múzsákkal, mert üzleti spekulációi is fényesen beválnak. És az út is olyan szeszélyesen rövid vagy hosszú. Némelyiknél a második vagy harmadik állomásnál már szegezik a koporsót; másoknál szinte ködbe vesz a pálya vége. Petőfinél már a 27. nyarán hó borítja el a hegytetőt. Körner 22 éves korában csatatéren marad; V. Hugo, Voltaire, Goethe átlépik a patriarchák életkorának küszöbét. Mindez még nem költői sors, ez csak a költő sorsa, ami nem külön törvények szerint determinálódik. Költői sorsról csak akkor beszélünk, mikor a töviseket a múzsák ültetik az élet útjára,amelyek elmaradtak volna más polgári foglalkozás esetén. Költői sorsról akkor beszélünk, mikor a tragédiák szele mozgatja a faleveleket. Ez azonban nem jelent mindig guillotint vagy koponyatörést. A tragédiák ott leskelődnek minden bokorban, de nincs mindig kés a kezeikben. Nyomukban nem mindig vér serked, sokszor csak álmatlan éjszakák jelzik a tatárjárást. Vannak halk szavú, fátyolos tragédiák. Így aztán nemcsak Chatterton vagy Petőfi tragédiája jelent költői sorsot, hanem Kazinczyé is. Chatterton 18 éves gyerek, a költői genie kiüt belőle s világgá bocsátja szerzeményeit, de nem meri sajátjainak nevezni őket, hanem régi népkölteményeknek deklarálja. Csakhogy leleplezik s ő szégyenében megmérgezi magát. –

Kazinczy sorsát más divatlap szerint szabja a végzet, de az ő életét is az a körülmény teszi szomorúvá, hogy költője, írója lett nemzetének. Magánéletének is megvolt a kálváriája, leírta a forradalmi kátét, s emiatt hat és fél évig raboskodott, de életfolyásának mégiscsak az a fő meghatározója, hogy az íróságra adta magát. Mert Kazinczy az első irodalmunkban, aki ebből a képességéből foglalkozást, helyesebben élethivatást csinál. Sokan voltak előtte s az ő korában is, akik szolgáltak a múzsáknak,de csak a hivatalos óra után. Zrínyi mondta, hogy nem keresi hírét pennával, hanem rettenetes bajvívó szablyájával. A többiek sem abból éltek, hogy költők vagy írók voltak. Kazinczy előtt senki sem diktálta be foglalkozásul a népszámlálás adatai közé, hogy ő író. Kazinczy az első, aki az íróságot foglalkozásszerűen végzi, csak úgy, mint a német irodalomban Klopstock. És itt van a végzetszerűség, itt az írói sors. Klopstock abból élt, hogy költő volt, a költőség megélhetési forrássá vált számára, Kazinczy azonban azért koplalt, mert az írói pályát választotta magának. Ötvenhat év fáradsága csak az irodalomnak hozott gyümölcsöt, de nem neki és családjának.Nemes rajongással pazarolta vagyonát az irodalomra, de azt a rajongást egy éhező család siratta. Nem költői fantázia válogattatja velünk felelőtlenül a sötét színeket, a szemtanú és kortárs Kölcsey beszél helyettünk. Az 56 évet szakadatlan munkában eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és halt. Közönségünk elvoná kezét előle, hogy „tévelyegjen elhagyatva, küzdjön nem segítve, s arca izzadásait és szeme vérkönnyeit hagyja jelül kéziratain, s árva gyermekein inséget”. A nagy rajongó lelke sokszor elszorul, mikor övéire néz. „Óh én láttam ezen kinokat, mondja Kölcsey, mert tanuja valék álmatlanul töltött éjjeleinek, tanuja valék fájdalmas eljajdulásának,midőn barátja vidám asztala mellett gyermekeire visszaemlékezett.” De a helyzet változatlan marad: Kazinczy magával viszi gondjait és aggodalmait a sírba…

És a felhők 28 évig nyomják sírját, csak 28 év múlva kezdenek oszladozni, amikor 1859-ben gr. Dessewffy Emil gyűjtést indít Kazinczy munkáinak kiadására, nevének megörökítésére s nyomorban maradt leszármazottjainak segítségére…

Ez volt az első hivatásos magyar írónak a sorsa. Nem is ő az egyetlen ezen a téren. Igaz Sámuel hasonlóan végzi. Ez az igaz ember Bécsben magyar lapot szerkeszt, kiadja hat éven át a Hébé c. almanachot, egész életét a közérdeknek szenteli, s mikor beteg lett – amint Cerey írja Kazinczynak 1826. jún. 21-én -, nem volt annyi pénze, hogy orvost hívathasson. Márton József professzor gyűjtött össze néhány forintot, hogy eltemethessék.

Ne csináljunk most tetemrehívást Csereyvel, ne keressük, hogy ki ennek az oka, s kiket illet mindazokért a felelősség. A mártír arca nem lesz azzal fényesebb, ha ismerjük a hóhér nevét. A hibás maga az élet, amely önzőket is terem, nemcsak rajongókat. Kazinczy rajongó volt, a halhatatlanságot kereste, s ennek gyötrelem, kín, gond és vér az ára. „Nekem a halhatatlanság az egy bálványom – mondja. – Csak az legyen az enyém, örömest lemondok az életnek minden öröméről, örömest eltűröm az életnek minden visszás eseteit.” Nyugodjunk meg, hogy így történt: szenvedett, tűrt, nélkülözött, de a halhatatlanság a szárnyaira vette…

Forrás: Erdélyi Múzeum 1931. Új folyam 2. (36.) kötet 7-9. sz.

Nagy Jenő: Hesse Hermann (1877-1962)

 

Közelebbről nehány soros újsághír jelent meg arról, hogy az irodalmi Nobel-díjat HESSE HERMANN, a hetvenéves német költő kapta meg. A szűkszavú közlemény többet nem árult el e legnagyobb irodalmi kitüntetésről. Sejteni lehet azonban, hogy miért fordult a külföld figyelme HESSE felé, mikor írói munkásságát a Nobel-díjjal jutalmazta.

Hesse egyike az utóbbi tizenöt év azon kevés német költőinek, aki megőrizte az újromantikusok hagyományait. A Hans Carossara alkalmazott „Mensch von mass und Mitte” jelző, úgy hisszük, senkire jobban nem illik, mint Hessere, aki a folytonosan változó divatos irodalmi áramlatokkal csak periférikus érintkezést mutatott, és a mérték emberfeletti önfegyelmével a középen maradt.

Hesse az újromantikus költőknek ahhoz a fajtájához tartozik, amelynek képviselői ki tudtak nőni a „honművészet” szűk kereteiből és a világ, az emberiség nagy kérdéseiig emelkedtek fel. Romantikája nem a bécsiek álarca, nem az értelem agyafúrt elaltatása, hanem szerkezeti sajátság, aminthogy verseinek egyszerűsége is belső bőség, gazdagság és időnként sejtelmes mélységeket ragyogtat fel (Unterwegs, Die Musik des Einsamen, Ausgewählte Gedichte).

Az irodalomtörténetek Hesse fiatalkori írásait (Camenzind Péter*, Unterm Rad, Gertrud, Roszhalde) – hogy csak a legfontosabbakat említsük – KELLER prózai műveivel, verseit pedig MÖRIKE költészetével kapcsolatban szokták emlegetni, írói egyéniségét pedig kortársán, STRAUSZ EMILen próbálják felvázolni. (* Magyarul is megjelent.)

Költészetének alaphangját az egyéni átérzésből és átélésből fakadó lírai hang adja meg. Mindegy, hogy mit ír, vers, novella vagy regény, mindenütt magáról az egyedülálló, magára maradt Emberről ír:

„Seltsam im Nebel zu wandern!

Leben ist Einsamsein,

Kein Mensch kennt den anderen,

Jeder ist allein.”

„Tudom – írja egy másik helyen -, hogy nem vagyok elbeszélő. Amit most elbeszélésnek neveznek, nem más, mint a tevékenykedő emberek közti történésnek a megrajzolása; mi azonban a magányos Egyén ábrázolásának szükségét érezzük.”

A magánosság, az élet zajától, az időből az időtelenségbe való menekülés hajtja Camenzind Pétert a művészetek honába, Olaszországba, ahol a zajos Párizs után Assisi Szent Ferenc magánya nyugtatja csak meg és menti meg az életnek. A sokkal komorabb kicsengésű Unterm Rad című regényében Giebenrath János, a fiatal Hesse hasonmása, nem képes az élettel felvenni a küzdelmet, és lelkileg összetörve a tudomány áldozata lesz.

Az első háború szörnyű élménye még jobban elidegenítette HESSEt a világtól és a valóságtól. A középkori miszticizmuson át Buddha és a brahminok tanításához menekül, és az ókínai bölcselet kérdései ejtik rabul. Az aszkéta, buddhista Siddharta, hasonló című regényének főhőse, és a Steppenwolf modern Werthere mutatják HESSE háborús élményének irányát: a Szép és Nemes az Alsóbbrendűvel vívott küzdelemben könyörtelenül megsemmisül. Ez Hesse legmélyebb emberi élménye.

Ebben a borús hangulatú költészetben csak ritkán bukkanunk reményt keltő, bátorító hangra, amely azonban sehogy sem tudja velünk feledtetni HESSEnek az életben való nagy csalódását. Új hazája, Svájc, ahová 1912-ben telepszik át a Bodeni-tó mellől, mintha új színt vinne költészetébe. Élénk figyelemmel kíséri a háború utáni fiatal nemzedék mozgalmát és ennek az újraéledő ifjúságnak már ezt írja zászlójára: „Ne féljetek! Legyen bátorságotok sorsotok hordozásához, viseljétek sorsotok!” (V. ö. Demian: Die Geschichte von Emil Sinclairs Jugend, Zarathustras Wiederkehr). Knulp, a nyughatatlan csavargó is, Siddhata „európai” párja, boldog megelégedéssel vallja meg halála órájában az Istennek, hogy „minden jól van és úgy, ahogy lennie kell!” (Soddharta)* (*Magyarul is megjelent.)

Ilyen HESSE szellemi vándorútjának iránya. A világ elől elzárkózó ember tévelygése a középkori miszticizmuson és a keleti filozófia útvesztőin át Istenig. A megrajzolt alakokban Hesse áll előttünk. Amiről írt, azt át is élte.

Magatartását az utóbbi évek mozgalmaival szemben tanúsított közömbösségét és pártatlanságát félremagyarázták, és visszahúzódással meg individualizmussal vádolták. HESSE pedig nem tett mást, csak éppen nem változott meg. Maradt a tiszta emberi érzés és a humánum költője.

Forrás: Erdélyi Múzeum 1947. 52. kötet ¼. füzet

Dr. Kristóf György: Eminescu Mihály költeményei*

Eminescu

I.

Mihály a román irodalom legkitűnőbb lírikusa. Valamennyi elődjét felülmúlta, az utódok közül pedig máig sem érte őt utol senki. Caragiale egyenesen úgy látja – bár az ilyen látomásokat egy új tehetség elbukkanása legott elfújja -, hogy századok fognak eltelni, míg egy második Eminescu fog születni. Eminescu azonban nemcsak nemzete irodalmának klasszikusa, a román lírai költészet legnagyobb értéke és eddig legmagasabb mértéke. Ennél több: világirodalmi alak. Útban van, hogy helyet vívjon ki magának és nemzetének a világirodalom klasszikusai között is. Kétségtelen bizonyítéka ennek költeményeinek a legkülönbözőbb idegen nyelven megjelent nagyszámú fordítása, aztán az életéről és költészetéről írt cikkek, tanulmányok, jellemzések hosszú sora.* (* Önálló kötetben megjelent fordítások. Német: 1. Gregorovitza Em.: Deutsche Übersetzungen aus den auserlesenen Dichtungen des verstorbenen rumänischen Poeten Michail Eminescu. Bucuresti, 1901.” (Életrajz Maiorescu T.-tól és 19 költemény fordítása.) 2. Tecontia V.: M. Eminescu Gedichte. Buc. 1903. (25 költ.) 3. Botez N.: Mihail Eminescu’s Gedichte. Bucuresti, 1930. (25 költemény) 4. Schroff W. Maximilian: Mihail Eminescu’s Gedichte-Novellen. Buc. 1923. (61 költ. és 2 novella ford.) 5. Orendi-Hommenau Viktor: Mihail Eminescu. Ausgewaehlte Gedichte. Temesvár, 1921. (35 költ.) – Angol: I. S. Pankhurst és O. Stefanovici: M. Eminescu-Poems. (Iorga előszavával) London, 1930. 120. l. – Francia: 1. Miller-Verghy Marg.: Quelques poesies de M. Eminesco. Buc. 1910. (Életrajz Vlahutatól és 42 költ. ford.) 2. Soutzo Al.: Quelques poesies de M. Eminesco. Iasi, 1911. 3. Nicolaesco Pierre: Michel Eminesco-Poemes. Buc. 1931. (Életrajz és 23 költemény.) 4. Barral L.: Poemes choisies. Paris, 1923. (50 költ.) – Olasz: 1 Ortiz Ramiro: Le Poesie di M. Eminescu. Florenz. 1927. LII+168 l.

Ez önálló köteteken kívül számos költeménye jelent meg antológiákban, hírlapok és folyóiratok hasábjain, latin, francia, olasz, spanyol, angol (amerikai is), német, orosz, lengyel és cseh nyelven. Fordítói között van Carmen Silva, Erzsébet román királyné is, ki a mi Petőfink szobrának leleplezésén is részt vett egy szép koszorú küldésével. Életrajzát megírta külön kötetben németül Scurta I.: Eminescu’s Leben und Prosaschriften. Leipzig, 1904; franciául Bazin L.: M. Eminescu, poéte national roumain. Paris, 1905. A nem önállóan, hanem hírlapokban és folyóiratokban megjelent életrajzi vázlatok, tanulmányok és jellemzések száma szintén gazdag. A mi összeállításunk természetesen nem teljes, csak éppen jelezni akarja, hogy Eminescut mennyire ismeri a külföld is. A ma már bő román és idegen nyelvű irodalom jegyzékét részletes felsorolásban adja: 1. Zaharia N.: Mihail Eminescu – vieata si opera s. Buc. 1912. 325-561. 2. Adamescu: Bibliografia. I. 11-19. II. 153-65. III. 122-162. 3. Dacoromania IV. s. köv. évf. 4. Dézsi L.: Világirodalmi Lexikon, II. k. 594. l.)

A mai irodalmi körök és olvasóközönség előtt is már régebb óta ismerős Eminescu neve és számos költeménye. 1895-ben, a költő halála után alig pár évvel egyszerre három önálló kötet jelent meg magyar nyelven Eminescuról: Szőcs Géza két kisebb terjedelmű füzete és Cristea Illés részletesebb tanulmánya. Szőcs Géza Eminescu c. 40 lapnyi terjedelmű első művében (1895) Eminescu pályája, költészete 1883-ig, lírikus költészete 1883-ban, legkésőbbi lantos költeményei című fejezetekben ismerteti a költőt s függelékben adja 4 költeményének műfordítását. Második művének címe és tárgya Egy pár szó Eminescu irodalmáról (1895. 16. l.) Ez mintegy kiegészíti és pótolja első művének bibliográfiai hiányait. Jóval részletesebb és alaposabb mű a Cristea könyve: Eminescu élete és művei (1895. 78. l.) A valószínűleg doktori értekezésül szolgáló tanulmány nagy szeretettel, tudással és ízléssel ismerteti Eminescu életét és műveit, s jelöli ki pályájának jelentőségét, költészetének helyét és hatását.

Eminescu-fordítást közölt – Szőcs Géza után először – a maga idejében nagy tekintélyű és nagyon elterjedt Vasárnapi Ujság (1902. 12. sz. Mért nem jössz... ford. Révai Károly). Azután a Hazánk (1902. 4. sz. Várakozás, ford. Kereszty István), Ujság (1902. 20. sz. A csillag, ford. Szőcs Géza), Máramarosi Lapok (1904. 37. sz. Glossza, ford. Bran Lőrinc), Erdélyi Ujság (1906. 6. sz.), Zólyomvármegyei Hírlap (1906. I. 1. sz.), Zsibóvidéki Hírlap (1911. 9., 10. és 1912. 13. sz.), A Cél (1911. 70. l.), Fehértemplom és Vidéke (1914. 28. sz., Eperjesi Lapok (1915. 52.) stb. közölt költeményeket Eminescutól, az említetteken kívül sz. Nagy Miklós, Osváth József, Lichtfusz István, Dengi János és mások fordításában. A Bran Lőrinc és Révai Károly fordításában megjelent Román költőkből c. verses kötetnek is (1909.) tekintélyes részét az Eminescu versei teszik ki.

A magyar Eminescu kultusznak a világháború előtt Szőcs Géza és Révai Károly voltak lelkes és buzgó művelői. Számos, hozzáértéssel írt aprób cikkben és többfelé közölt, sikerült műfordításaikkal igyekeztek megismertetni és megszerettetni a román irodalom értékeit s köztük Eminescut. És meg kell állapítani, hogy az ő és mások buzgólkodására a román költészet iránt való érdeklődés a magyar irodalmi körök és közönség körében kedvezően kezdett kialakulni. Így pl. a Petőfi Társaság Révai Károlyt, mint a román költők (Eminescu, Cosbue) fordítóját választotta volt tagjai közé 1910-ben és az Erdélyi Irodalmi Társaság, melynek Révai szintén tagja volt, nyílt felhívást intézett hozzá, buzdítva fordítói munkásságának fokozására. (V. ö. Cultura, 1924. 61. l.) Aztán „Magyarországon, kivált Erdélyben még magyar anyanyelvű emberek is széltében éneklik (Eminescunak) Oh, mért nem jössz – De ce nu mi vii c. költeményét” -, jegyzi fel Alexics György*. (* A Heinrich Gusztáv szerkesztette Egyetemes Irodalomtörténet, II. k. 857. l.)

A közhatalom változása után azonban a román irodalom iránt már fölébredt érdeklődés és kíváncsiság, az érvényesülő dinamikus tényezők hatása alatt is, egyszerre határozott tartalommal telítődött meg. Ma a Romániához csatolt területeken élő magyarságnak a harmincnál fiatalabb nemzedéke iskolai tanulmányai alapján alaposan és pontosan ismeri eredetiben a román irodalmat. De az idősebb évjáratok is most fokozódó érdeklődéssel fordultak a román szellemi élet alkotásai felé. Bizonyítéka ennek az, hogy hírlapjaink, folyóirataink, színpadjaink állandóan forgalomban tartják a román költészet termékeit. Emellett számos antológia szólaltatta meg magyar nyelven a román költőket. Bitay Árpád megírta magyar nyelven a román irodalom történetét is. Nincs ma a Romániához csatolt területeken olyan értelmes magyar fő, ki ne tartaná szükségesnek a román irodalom és szellemi élet alapos ismeretét. Műélvezet ez, de egyúttal életkérdés is ránk nézve. Meg kell azt is állapítanunk, hogy ez az érdeklődés ma nemcsak nálunk, de a magyarországi magyarság körében is elevenebbnek mondható. Tudományos folyóiratokban – az irodalomtörténetiekben elsősorban – gyakrabban találni román irodalomtörténeti vonatkozású és tárgyú cikkeket. A Dézsi Lajos szerkesztette Világirodalmi Lexikon pl. oly alaposan és pontosan ismerteti a román írókat, hogy nem egy bíráló aránytalannak látta és jelentette ki. Azt a kérdést pedig, hogy kik és mely művek a román irodalom elismert értékei, hol és hogy lehet megismernünk, nem egyszer tették s teszik föl nekünk erdélyieknek. Magyarországon a szellemi élet jelentős egyéniségei.* (* A legnagyobb örömmel kell fölemlítenem, hogy a mi irodalmunk iránt is az érdeklődés ma valahogy frissebb, önkéntesebb és elevenebb, mint volt a közhatalom változása előtt. A románság körében csökkent ugyan nyelvünk és irodalmunk ismerete, mert román anyanyelvű diák magyar nyelvet és irodalmat ma egyetlen iskolában sem tanul. Mégis (vagy talán ezért is?) a magyar irodalmi termékek románra fordítása határozott lendületet vett az utóbbi másfél évtized alatt. Lírikusaink, széppróza- és drámaíróink számos művét fordították le a közhatalom változása óta. sajnos, ezeknek is java része szétszórtan, csak folyóiratok és hírlapok hasábjain jelent meg. De jelent meg külön kötetben is, mint Jókai: Szegény gazdagok, Szabó Dezső: Segítség, Nyírő: Isten igájában című regénye, Ady: Vér és Arany című kötete és a Goga kiválóan sikerült Ember tragédiája, csak a nagyobb és jelentősebb köteteket említve.) Sajnos a nem kivétel nélkül értékes antológiákon, a Bitay Árpád jelzett művén, a Világirodalmi Lexikonon és az itteni meg a budapesti színpadokon is előadott darabokon kívül (Caragiale, Mustescu, Eftimiu, Iorga, Blaga stb.) alig van, amire feleletünkben rámutassunk. Még Eminescut illetőleg sem.

Eminescu régibb fordítói és hírnevének ápolói, Szőcs Géza és Révai Károly, a közhatalom változását követő években elhunytak. Szőcs Géza Eminescu és Petőfi címen 1923-ban újra kiadta ugyan régebbi tanulmányának a címre vonatkozó megállapításait, de további újabb nyoma ide vágó tevékenységüknek nem maradt. Igaz az is, hogy a vonatkozó antológiákban Eminescu mindig megkapta az őt megillető helyet.* (* Pl. Műfordítások román költőkből. Kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság, 1928. (16 költ.); Fekete Tivadar: Klasszikus kert -  régi román költők antológiája. 1930. (11 költ.); továbbá a Keresztury és Kiss Piroska gyűjteményes kötete.) Még örvendetesebb jelenség, hogy éppen legkiválóbb költőink – Áprily, Berde Mária stb. – fordították le Eminescunak számos költeményét, szinte hiánytalanul adva vissza az eredetinek szépségét és báját. Ám mindez csak szétszórt töredék és éppen nem alkalmas alap az Eminescu költészetének maradandó és szilárd tartalmú megismerésére. Még kevésbé arra, hogy a román irodalom iránt a távolabbi magyar érdeklődést is kielégítse. Egy önálló kötetben megjelenő, tehát mindig kézbe vehető s így állandóan használható teljes Eminescu-fordítás – kétség sem fér hozzá – ily körülmények között hézagot pótol, közszükségletet elégít ki.

E hézag pótlására, Eminescu összes költeményeinek műfordítására vállalkozott Kibédi Sándor. Vajon vállalkozása eredménye-é, azaz meg tudta-e szólaltatni magyarul Eminescut kellő tartalmi és alaki hűséggel úgy, hogy az olvasó lehetőleg világosan lássa, de legalább is sejtse, s e sejtés alapján kedves kapjon közelebbről megismerni. Eminescu sajátos művészetét, érzelmeinek és gondolatvilágának nemzeti és világirodalmi klasszicitását, e klasszicista egyéni és eredeti költői alkotó elemeit?

Az e kérdésre adandó tárgyilagos és meggyőző válasz önmagában is elkerülhetetlenné teszi, hogy legalább a főbb vonásokra szorítkozva ismertessük Eminescu életét és költészetét. Nem magyar íróról van szó. Ilyen esetekben az idegen író személyiségének és költészetének előrebocsátott jellemzése, ha még oly rövidre is van szabva, kettős haszonnal járhat. Egyik az, hogy képet rajzol, fogalmat nyújt a szóban levő író kilétéről, egyéniségéről.* (* Az adott esetben ez éppen nem fölösleges, mivel a magyar Eminescu ismertetések részben elavultak (Szőcs Géza), részben kevésbé közkézen forgók és nagyon rövidek is (Világirodalmi Lexikon). Egyedül a Bitay említett kézikönyvének Eminescuról szóló fejezete az, ami ha kéznél van, részben feleslegessé teszi e sorokat.) Másodszor az ilyen rávillantó jellemzés figyelmeztet azokra a szempontokra, melyeket a fordítónak munkája közben szem előtt kellett tartania, amelyeknek a fordítás mérlegelésénél is döntő súlyuk van.

II.

A magyar olvasóközönség előtt Eminescuról szólani s Petőfit nem említeni szinte lehetetlen. A két költő életművében annyi az egyező vagy hasonló jelenség, hogy a hivatkozás elutasíthatatlanul kínálva kínálkozik és pompásan magyaráz is. A jelenségek egyezése vagy hasonlósága természetesen merő véletlenség. A két költő életműve között semmiféle belső kapcsolat, közvetlen összefüggés vagy bárminemű tudatos hatás nincs. De a véletlen egyezés és hasonlóság csakugyan megvan. Mégpedig számuk oly nagy, hogy bátran jegyezhetjük le és ismételhetjük itt is: Eminescu a román irodalom Petőfije.

A legnemzetibb és legklasszikusabb román lírikusnak, Eminescunak már a bölcsője körül is több, a Petőfi életrajzából jól ismert kérdésre és hasonló tényre bukkanunk. Így sokáig vita tárgya volt, hogy hol és mikor született Eminescu: Botosaniban, Dumbraveniben vagy Ipotestiben? 1849. decemberjében vagy 1850 januárjában? A román irodalomtörténet az ellentmondó vagy homályos adatok pontos és alapos kritikája után megállapította, - s ez ma már többé nem vitás -, hogy a költő 1850. január 15-én született Moldovának Ipotesti nevű falujában, Botosani városától nem messze. Aztán vérségileg és őseiben Eminescu éppúgy nem tősgyökeres román eredetű, hanem szláv származású, akárcsak Petőfi. Eminescu anyai ágon orosz, illetőleg kozák vér. Anyai dédapja, Potlof Elek, mint politikai menekült emigrált Moldovába. Atyai ágról is lehetett benne szláv vér. A költő anyja gyakran említette, hogy apjuk rutén eredetű. Valóban a költő nem Eminescunak született, hanem Iminovicinak vagy Eminovicinak, ami csakugyan szláv eredetre mutat. Az Eminescu romános alakot a költő tizenhat éves korában kapta. A Pesten megjelenő Familia című román folyóirat szerkesztője, Vulcan József, kit román népköltészeti fordításainak elismeréséül a Kisfaludy-Társaság levelező tagjának választott meg, romanizálta Eminescura a szlávos Iminovici alakot. A költőnek úgy látszik tetszett az önkényes módon eszközölt névváltoztatás. Elfogadta, használta, dicsővé és dicsőítetté tette azt a nevet, amelyik alatt első verseit Vulcan közölte egy Magyarországon megjelent román irodalmi folyóiratban. 1866-ban történt ez, amikor a költő éppen Aradon élt.

Hogyan került Eminescu Moldovából Aradra? Mint egy vándorszínész társulat tagja, olyan minőségben, ahogyan Petőfi is keresztül-kasul járta a legtávolabbi vidékeket. Gyermek- és ifjúkoruk tehát szintén hasonlatos. Eminescu atyja előbb gazdasági alkalmazott, majd bérlő, utóbb birtokos gazda volt. A szerzésben fáradhatatlan, a vagyon megtartásában azonban kevésbé kitartó. Derült egyénisége csak gyermekeivel szemben tudott szigorú lenni. Volt neki is, feleségének is irodalmi műveltsége, értettek és beszéltek több nyelven. A család otthon egyformán beszélt románul és németül; kétnyelvű volt, állapítja meg Bogdan Duicá.* (* Mihail Eminescu Poezii. Publicate si adnotate de G. Bogdan Duica. Buc. 6. l.) Anyja azonban férjének némileg ellentéte, komoly, sőt szomorú egyéniség, ki szeret hallgatni és hajlik az álmodozásra. Atyjától örökölte páratlanul pontos emlékezőtehetségét, a történet szeretetét, a külsővel, a ruházkodással, a társadalmi formaságokkal nem törődést; anyjától a melankóliát, a keserű mosolyt az élet forgásaival szemben. Az elég művelt és elég vagyonos szülők gyermekeiket – összesen 9-en voltak, Mihály közöttük a 6-ik – viszonylag gondosan és céltudatosan taníttatták. Mihály az elemi iskola harmadik osztályának elvégzésére Csernovicba került, a német iskolába. Öt éven át, a harmadik gimnáziumi osztályig a jobb tanulók közé tartozott. A harmadik középiskolai osztályt azonban ismételnie kellett, s húsvét táján az iskolának hátat fordított. Ettől kezdve életrajza kuszált, zavaros, sok tekintetben még ma is tisztázatlan. Csak annyi bizonyos, hogy atyja érthető szigorral egy ideig magántanulásra szorította fiát, de eredmény nélkül. A fiú felcsapott színésznek, s mint több vándortársulatnak a tagja – huzamosabb időn keresztül, mint súgó – bebarangolta, természetesen sokszor éhezve, fázva és szörnyű nélkülözések között nemcsak Moldovát, hanem Erdély és Magyarország román lakta vidékeit és városait is. Közben újra meg újra próbálkozik az iskolai tanulmányokkal is, éppen itt Erdélyben, de maradása nincs sehol, mindig visszatér egy-egy vándor színtársulathoz a szülők, kivált atyja nem kis bosszankodására. Az iskolai tanulmányokban nem sokra haladt, de ez években (1866-69) közvetlenül és alaposan megismerte a román nép lelkét, nyelvét, költészetét, mondáit. A népköltészet az első irodalmi hatás, amely Eminescu költői kedvét és tehetségét minden ízében átitatta s egyszer s mindenkorra meghatározta.

A szökött diákból vándorszínésznek felcsapó Eminescu komoly lelkében a géniusz már ebben az időben feslik, fejledez és alkot. Ez évek alatt (1866-69) írt úgynevezett ifjúkori költeményeinek a száma nem sok. Az elsőnek, csernovici volt tanárának, Pumnul Áronnak a halálára írt elégia kivételével valamennyi a Vulcan József szerkesztette Familia című folyóiratban jelent meg. Így Eminescu neve és költői pályája egyaránt az akkor magyar állam területén jeleni meg. Belső fejlődése is az erdélyi román néplélek és költészet hatása alatt indul meg. Eminescu moldovai román. Kétségtelen, hogy származásánál fogva először a moldovai népet ismerte meg, annak ajkáról csendült fülébe gyermekéveiben a román nyelv egyszerű bája és behízelgő dallamossága. Azt azonban költészetének valamennyi méltatója szerencsés és fontos körülményként állapítja meg, hogy Eminescu népiessége nem valamely külön vidék, hanem az egész román nép lelkéből sarjadzott ki.* (* Dalainak egy része erélyi és bánsági eredetű, állapítja meg Morariu L.: Iunimea Literare, XII. évf. 5. sz.)

Bécsben került Eminescu egy másik, szintén egész pályájára jellemző irodalmi és művészeti irány, az osztrák-német romantika hatáskörébe. A szigorú és elégedetlen apa ugyanis egyszer a szülői házba visszatérő vándorszínész fiút erős kézzel otthon marasztotta, aztán betette valami kisebb hivatali állásba, majd 1869-ben felküldte tanulni a bécsi egyetemre. Több mint két évet töltött Eminescu a császárvárosban. Úgy látom, hogy ez a bécsi időzés életének a legmozgalmasabb, legcselekvőbb szakasza. Szorgalmasan eljárt az egyetemi előadásokra, főként a filozófiai professzorokéra, de hallgatta Ihering és Stein jogi előadásait, sőt anatómiával is foglalkozott. Emellett buzgón olvasta Kant, Schopenhauer, Schiller, Hölderlin, Rousseau, Homeros, Shakespeare és Firduzi műveit. Diáktársai, köztük a magyarországi Slavici János is arról tanúskodnak, hogy Eminescu Bécsben rendkívüli szorgalommal művelte magát, a legbonyolultabb tudományos kérdéseket is gyorsan felfogta, megismerte és megértette. Aztán tevékeny vezető szerepet vitt a Bécsben tartózkodó román diákság életében is. A Románia Juna nevű bécsi diákegyesületnek ő volt egyik újjászervezője és első titkára. Autodidakta és az ifjúság vezére, mint Petőfi. Ebben a minőségben kezdeményezte Bécsből Eminescu a románság történetében nem kis jelentőségű úgynevezett putnai ünnepségeket Nagy István fejedelem emlékére és hamvainál (1870). Ettől az évtől számítja a román irodalomtörténet az Eminescu költői pályáját is, melynek az ifjúkori kísérletekre következő első terméke, a Vénusz és Madonna című költemény, 1870-ben jelent meg a jászvásári Convorbiri Literare-ban. Ekkor Európa-szerte, így Bécsben is még virágzott a romantika a költészetben, a színpadon és a szellemi életben általában. És Eminescu, ki születésénél fogva is tele volt romantikus örökségekkel és adottságokkal, ösztönös örömmel állította tehetségét ez irány szolgálatába.

Bécsből 1872 végén Berlinbe megy s itt alakul ki Schopenhauer filozófiájának hatása alatt egyéniségének és költészetének harmadik állandó és meghatározó jegye, a pesszimizmus, amelyre különben éppen mint a romantikára, öröklött lelki tulajdonságainál fogva hajlamos volt. Berlinben is szorgalmasan műveli magát. Filozófiai és történettudományi előadásokat hallgat Helmholtz, Dubois-Reymond és Düring óráin. Tehetsége nemcsak a költészetben, de a tudományos megismerés terén is oly figyelemre méltó módon bontakozott ki, hogy Maiorescu Titusz miniszterelnök felajánlotta a berlini szorgalmas és tehetséges ifjú számára az iasi egyetem filozófiai tanszékét. Jellemző költőnk egyéniségének komolyságára és tiszta önkritikájára, hogy az ajánlatot nem fogadta el. Berlinből hazajőve egy ideig az egyetemi könyvtár igazgatója, majd két vármegyének tanfelügyelője (1874-76). Utóbbi állásából a konzervatív Maiorescut felváltó liberális kormány egyszerűen szélnek eresztette. Többé aztán nem is vállalt hivatalt. Előbb Iasiban, utóbb 1877-től 1883-ig Bukarestben hírlapot szerkesztett. Voltaképpen ez a 13 év (1870-83-ig) az Eminescu alkotó költői pályája. Amit korábban írt, ifjúkori kísérletek; ami 1883 után következett, hosszú haldoklás, szomorú elmúlás. 1883 júniusában ugyanis kitört rajta az őrültség. Még voltak fel-felcsillanó lucidum intervallumai az azonnal foganatosított gyógykezelés hatása alatt (1884-re annyira helyre állott az egészsége, hogy kinevezték Iasiba az egyetemi könyvtár tisztviselőjének), de a már kezdettől gyógyíthatatlannak felismert betegség egyre jobban elhatalmasodik rajta. Barátainak és Botosani városának a segítsége, Henrietta nevű testvérének odaadó ápolása a neamti kolostor kórházában mindhiába valónak bizonyult: 1889. júliusában egyik fővárosi elmegyógyintézetben 39 éves korában testileg is meghalt. Állítólag egy másik kórházi elmebeteg téglával fejbe ütötte s ez lett volna közvetlen oka elhunytának. Betegségének közvetlen oka rendetlen életmódja közben kapott vérbaja, másfelől a túlfeszített munka; távolabbi oka öröklött hajlamossága, ami kezdetben mint túlságos érzékenység, félénkség, iszonyodás a környezettől és céltalan magányos bolyongás mutatkozott. Vidámságában is mindig volt egy bizonyos melankólia.

Öröklött testi-lelki alkata jó melegágynak bizonyult a pesszimizmus számára, mely tanulmányainak és életkörülményeinek hatása alatt teljesen úrrá lett felette. A világot hazugnak, silányságnak tekintette, utálta, kerülte, mivel évszázadokon át nem változott és nem is lehet rajta változtatni. Ennek következtében a világgal szemben a puszta szemlélődés az egyetlen állásfoglalása. Világszemlélete egy nagy műveltségű elme éles és a gyökerig leható tekintése, amely szükségképpen rossznak találja a mindenséget. És pesszimista is marad alanyi vonatkozásban is, ha megelégszik a puszta szemlélődéssel, ha nem lép közösségbe, szolidaritásba vele. A mi Petőfink is az embert alacsonynak, a világot gonosznak és gyarlónak látta. Volt is életének egy rövid ideig tartó pesszimista korszaka 1845-46-ban a Felhők idején. Mihelyt azonban Petőfi ráébredt, hogy a költő hivatása nem pusztán a gyűlölet és megvetés, hanem a részvét és gyógyítás, véget ért pesszimizmusa s lett a derűlátás megtestesülése, az örök és halhatatlan ifjúság, az élet harsány dalnoka és önmagát is feláldozó apostola. Eminescuból azonban hiányzott ez a cselekvési motor, az alkotás, a tenni akarás hatalmas ősi ösztöne. Eminescu költői világának nincsenek határozott célkitűzései, eszményei, megvalósítandó programja, sem egyéni teendő, sem általános fejlődési cél alakjában (Petőfinél az ember célja a boldogság, ehhez eszköz a szabadság; az ő feladata a szabadság apostolának lenni). Eminescu lemond a cselekvésről, ezért marad mindvégig borúlátó. Ez a világfájdalmas borúlátás, amely csak kesereg, gyűlöl és átkozódik, végeredményében szülötte és társa a XIX. század romanticizmusának, s mint mal de siécle különösen jellemzi a költészetet. Byron, Leopardi, Baudelaire, Schopenhauer, Heine, Vajda János, Reviczky és Komjáthy Jenő előtt – mind ennek a kornak hősei, vagy ha tetszik áldozatai – a világ csak látszat, hangulat, az élet csömör és unalom, tehát fájdalmas valami. Minek is élni, születni? Jobb a halál! Mai divatos szóval dekadencia ez. Eminescu sajátosan ilyen akarat nélküli, passzív, a fájdalom és szomorúság kultuszában élő dekadens egyéniség. E tekintetben Petőfi és Eminescu két végletesen ellentétes egyéniség. Petőfi maga az egészség, az elszánt akarat, a lehetetlent, a sorsot is megostromló duzzadó életerő, míg Eminescu egyénileg is lemondó, szomorú lélek, költészetében és egész életművében is az akaratnélküliségnek, a dekadenciának a képlete. Szomorúan szép sorsa, pályája és elmúlása a német Lenauéhoz hasonlít. Egyik német nyelvű ismertetője a róla írt jellemzésnek ezt a címet is adja: „Ein rumänischer Lenau”.* (* Kremnitz, Preussische Jahrbücher 1910. évf. Megjegyzendő, hogy Eminescu ismerte Lenau költeményeit, fordított is tőle.)

Életrajzából még csak egy körülményt említek föl, szerelmi életét. Hiszen Eminescu, akárcsak Petőfi, a szerelem költője. Költészetének egyik legállandóbb tárgya a szerelmi érzés. Szerelmei között vannak futó szerelmek, de egyik szerelme egész valóját évek hosszú során át teljesen lebilincselte. Micle Veronikának hívták azt a kékszemű asszonyt, kinek egyetlen mosolya a költőt, mint maga mondja, az Istenek közé emelte.* (* Levele Micle Veronikához 1879. aug.) Veronika férjes asszony. Jóval idősebb férje, Micle István egyetemi tanár volt Iasiban. Micle Veronika maga is – mint Szendrei Júlia -, írónő, de az Eminescu és Veronika viszonya mégis az Ady és Léda asszony szerelmét juttatja eszünkbe. Abban is hasonlít Ady Eminescuhoz, hogy szomjazta a nemi  életet. De míg Ady szerelmi költészete egyaránt megénekli a sóvárgó fájdalmas szerelmi vágyat és a szerelmi érzésnek valóban átélt szenvedélyét is, addig Eminescu szerelmi költészete csak a vágyat ismeri s nem egyszersmind az érzéki örömöt is. Eminescu szerelmi költészete sokkal tisztább és kevésbé erotikus, mint az Adyé.

III.

Világirodalmi viszonylatban Eminescut csak mint lírikust szokás és lehet emlegetni. A román irodalomtörténet azonban kötelességszerűen nyilvántartja és nagy elismeréssel méltányolja Eminescu hírlapírói működését is, amely nem csupán szerkesztésből, hanem igen értékes politikai, társadalomtudományi, társadalombölcseleti és irodalomtörténeti cikkek és tanulmányok gazdag sorozatából áll. E téren a legjelesebbek közé tartozik. Költészetében a nemzeti érzés, a románság múltja, politikai helyzete és történeti hivatása aránylag ritkábban jut szóhoz. (Ce-ti doresc..., Junii corupti, Rugaciunea unui dac, Doina, III. szatira) stb. Közírói cikkeiben és tanulmányaiban azonban nemzete sorsa a legfőbb és a legtöbbször vizsgálat tárgyává tett kérdés. Eminescu dicsőnek látja a nemzeti múltat, de minél közelebb jut szemlélete a jelenhez, annál elégedetlenebb. Nem lelkesedik a népuralomért, a demokratikus törekvéseket ostorozza. Minden pesszimizmusa ellenére hisz egy dologban, nemzete jövendőjében. E jobb jövendőt azonban nem annyira a politikai változásoktól várja, mint inkább a románság benső öntudatának felébredésétől. Hevesen elítéli az osztrák és magyar elnyomó uralmat, de a politikai egyesülésnél sürgősebb, döntő feladat szerinte a benső megújulás: a románság vezetői legyenek született románok, az öntudatra ébredt nemzet szervezze meg a maga függetlenségét a közgazdaság és közművelődés terén, s ne engedje, hogy a románok lakta földet az idegen ipar tartsa kezében és használja ki. Eminescu, a közíró a román nemzeti érzésnek is éppoly öntudatos és lelkes szószólója, mint amennyire a szerelem költője. Természetesen hirdetője és követelője a román nemzeti függetlenségnek és az összes románok politikai egyesülésének is. (Doina c. költeményének kezdő sora: Dela Nistru pan’la Tisa – Dnyesztertől a Tiszáig – kifejezés szállóigévé vált.) Sajátságos, hogy a különben minden ízében borúlátó Eminescu bízva-bízott nemzete jövőjében, a nemzeti egyesülésben. E tekintetben Eminescu nemzete vatese.* (* Murnu G.: Mihail Eminescu-Poezii, 11. l.) E sajátos körülményt valamennyi méltatója fölemlíti. Magyarázata nyilván az, hogy ezt a problémát nemcsak mint múltat, történelmileg meg nem valósult, tehát a jelenben is fennálló adottságot szemlélte, hanem átvitte a jövőbe is, azaz a sub specie aeterni mértéke alá állította. Mert egyébként, ahol csak a múltba tekint s szemléli a jelent, pesszimista. Borúlátó még közírói munkáiban is annyira, hogy több méltatója megszerkesztette az Eminescu pesszimista bölcseletét, filozófiájának rendszerét és értékskáláját.* (* Pl. Calinescu G.: Opera lui Mihail Eminescu, I. k. Két fejezetből áll. Az első Eminescu elméleti, a második gyakorlati bölcseletét elemzi. Stefanescu Marin szerint Eminescu bölcseletének értékrendszere: 1. a vallásos, 2. a hazafias érzés, 3. vágy az eszmények után és 4. vágy megszabadulni e földtől. L. még Vianu Tudor Poesia lui Eminescu című művének „Eminescu si filosofia lui Shopenhauer” és „Pesimism si natura” c. fejezetét, továbbá Láng Frigyesnek M. Eminescu als Dichter című nagyon alapos könyvét, Klausenburg, 1928. 182. l.) Borúlátása, bár részben a század betegsége, egyenesen Schopenhauer tanulmányozásának a következménye. Utóbb azonban a Schopenhauer értelmi pesszimizmusa új elemmel is bővül Eminescu világnézetében, t. i. a misztikus buddhizmussal.

A lírikus Eminescu írt egy regényt is (Geniu pustiu – Lángész a parlagon) és több novellát. Szépprózai műveinek külső cselekménye rendszerint egyszerű, leíró és elmélkedésekkel telt részletekben bővelkedő. Prózai elbeszéléseiben is romantikus, akárcsak Petőfi, s még inkább megmarad ezekben is lírikusnak, mint Petőfi. Egyetlen regénye és több novellája, különösen pedig a legemlegetettebb, a Sarmanul Dionis (A szegény Dionis) tulajdonképpen önarckép, a maga gondolatvilágának a kifejtése. Hírlapirodalmi és szépprózai tevékenysége azonban értékesség tekintetében messze marad lírai alkotásai mögött. Világirodalmi magaslatig csupán lírai költeményeivel jutott fel. Nem termékeny lírikus. Költeményeinek száma, a varians szövegeket, az ifjúkori kísérleteket és a kiadatlan fennmaradottakat is beleszámítva, nem tesz ki többet százhúsznál. Az átlagos évi termék még tíz költemény se, ami bő termésnek sehogy sem mondható.* (* Petőfi átlagosan egyetlen évben annyit, vagy még több költeményt írt, mint amennyi Eminescu összes költeményeinek száma.) Műfajilag túlnyomóan lírai dalok, doinák, aztán vannak elégiák és még kisebb számban szatírák, meg gondolati tárgyú költemények. Van egypár elbeszélő költeménye is, amelyeket lírai balladának (Luceafarul – A csillag, Povestea teiului – A hárs meséje, Fat frumosdintei – A hárskirályfi) vagy lírai népmesének lehet nevezni. Tárgya legtöbbnek a szerelem, aztán a természet, az elmúlás és a halál. Tárgyban sem gazdag, nem színesen változatos költő Eminescu. Ám, amit alkotott, annak valóban mestere, utolérhetetlen művésze.

IV.

Minden költő művészetének legilletékesebb szószólója, leghivatottabb magyarázója maga a költő és a leggondosabb kritikai elemzésnél is meggyőzőbb bizonyságtevő maga a kész költemény. Mégis, idegen költőről lévén szó, aki nem közvetlenül, a maga eredeti hangján, hanem fordításban szól hozzánk s keresi és várja az elismerést, nevezzük meg legalább tételszerűen Eminescu költészetének legsajátosabb vonásait. Azt  a többletet, amelyik által Eminescu nemzete irodalmában a legklasszikusabb lírikus és amely egyúttal világirodalmi értéke is.

E többlet összefoglaló neve harmónia, az Eminescu harmóniája, armonia Eminesciana, ahogy egyik méltatója, Vianu Tudor találóan megjelölte. A harmónia elsősorban zenei fogalom. S amikor a költészetre alkalmazzák, azt jelenti, hogy az illető költemény és költő úgy hat, mint a zene. A költészetben a harmónia jelenti azt, hogy a feltörekvő sejtelmes érzelem és az érvényesülést kereső gondolat összefüggő és életszerű ritmusban halad tova, erősödik, izmosodik az utolsó ütemig, melynek mindent megvilágító és feloldó elrezdülése a legsajátosabb egyéni lélektartalmat is mint bizonyos egyetemességet, kozmikus vonatkozást és energiát érzékelteti az olvasó tudattartalmában.

Az elmondottak után szinte fölösleges kifejteni, hogy az Eminescu költészetének zenéje tartalmilag és hangulata szerint nem vidám zene, nem a duzzadó és célratörő akarat pattogó harci indulója vagy harsogó himnusza, hanem inkább mélabús elégia és elmerengő ábránd, amelynek még esetleges vidám részeiben is folyton ismétlődik a szomorúság, mint alapindíték és egybefoglaló motívum. A fájdalom, a lemondás bája és varázsa vonul végig Eminescu költészetén. Fájdalom és méla emlékezés az elmúlt örömökre, az egyszer volt, de megszűnt egyéni, nemzeti és emberi boldogságra; keserű lemondás és kényszerűen megadó belenyugvás, hogy a jelen és a jövő a múltat vissza nem hozza, célhoz nem segít. Az Eminescu harmóniája a fájdalom, a hasztalan sóvárgás zenéje és harmóniája. És ez a fájdalom őszinte, valóságos egyéni fájdalom, de személyessége és különössége belefinomul az általános és egyetemes fájdalomba, sejteti a lelki élet tudattalan elemeit, a végtelenséget, a realitástól mentes és az adottsághoz nem kötött fogalomszerű érzelmek világát. Az Eminescu harmóniájában az egyéni, a nemzeti és az egyetemes emberi találkozik és egyesül. Ezt egyik ismertetője úgy fejezi ki, hogy Eminescu teremtette meg a román lélek stílusát, és ugyanakkor ő az első román, kinek lelkében megtörtént és végbement a dákóromán szellem természetes, de nagy jelentőségű egybekapcsolódása a nyugati kultúrával.

Az Eminescu harmóniájának formai elemei és zenei eszközei közül stílusát, nyelvét kell fölemlítenünk. Stílusának egyik gyökérszála a népnyelvből, másik az ifjúkorában megismert krónikák történeti nyelvéből, és egy harmadik a közvetlenül előtte élt lírikusoknak, Alexandrinak és társainak, a költői nyelvéből nőtt ki. De ahogy kinőtt és költeményeiben előttünk áll, minden ízében új, eredeti és annyira művészi, hogy mai napig a román nyelv ideálja. Eminescu stílusa, nyelvének alkata és zeneisége – mondja egy másik méltatója -, csoda, az Eminescu alkotta csoda, melyet maradék nélkül száz filológiai vagy logikai magyarázat sem tud megértetni* (* Bogdan Duica i. m. 17. l. L. még Murnu i. m. 13-14. l. is.), mert van benne valami metafizikai vonás, amit a román nyelv Eminescu előtt nem ismert. Szavai tartalmas igék, beszéde mégsem hétköznapi, de nem is szokványos soha, hanem mindig eredeti és természetes stílus. Kitűnő tehetséggel tudja kiválasztani azt a kifejezést, amelyik jellemző, bájos, amelyik hű hordozója, pontos visszhangja mindig bensőséges, de átszűrt hangulatainak. Eminescu nyelvzseni. Vegyük hozzá, hogy a verselés technikai elemei, - verssorok és szakok, a rím és a ritmus, a szavak csengése, az érzelmi hullámzást megrögzítő szólások rendje és szabatossága, a szemléletes szóképek és a rávilágító hasonlatok – egytől egyig könnyű természetességgel, változatos gazdagon kéznél vannak és készen vannak oly egyszerűen és oly üdén, mint az éneklő madár dalolása.

V.

Régi tapasztalat és igazság, hogy a legnemzetibb és legeredetibb írók fordítása a legnehezebb. Színtelen, átlag írót tolmácsolni éppen nem boszorkányos mesterség: adj vissza szót szóval, őrizd meg a formai és tartalmi hűséget, s kész a műfordítás. De fordítsad Dantét, Shakespearet, Vörösmartyt, Petőfit vagy Aranyt, meglátod, hogy a formai és tartalmi hűség teljes megőrzése mellett is mint fakul el az eredetinek sajátos színe. Szót adtál vissza teljes hűséggel s munkád mégis csak fonák, csak visszáját adja az eredetinek. Csak anyagot raktál halomba, mert a lélek a szellem formája hamisra torzult és tompult minden igyekezet dacára is. A lélek, a szellem, a költemény benső idomának hű megszólaltatása és szemléltetése: ez a jó műfordítás titka, ami – ismerjük el – a legkiválóbb műfordításokban is sokszor csak gyarlón megvalósult jámbor kívánság. A szót szóval visszaadó becsületes hűségen felül föltétele a jó műfordításnak a tolmács rokonlelkűsége. Enélkül az eredeti műnek csak a héját, a kérgét feszítgeti a fordító, ízes magját meg sem találja, legjobb esetben elmorzsálja.

Vajon a rég várt magyar Eminescu, amelyet most Kibédi Sándor végre kezünkbe adott, tudja-e legalább sejtetni az Eminescu költészetének édességét is, avagy csupán a héj és kéreg felületén babrál? E kérdés felvetése minden műfordítás mérlegelésénél elengedhetetlen szempont. De Eminescuval kapcsolatban, bármennyire is kötelező általában, mégis aggódva és bátortalanul teszi fel a kritikus. Eminescu ugyanis nemcsak a legnemzetibb és legeredetibb román lírikus, hanem művészetének sajátos eredetisége, az armonia Eminesciana, és kifejező eszközeinek csodaszerű metafizikai zeneisége olyan tulajdonságok, amelyeket csak a legkiválóbb, az eredetivel kongeniális egyéniségű műfordítók tudnak megfogni, visszaadni és egy másik nyelv eszközeivel is megzendíteni. Eminescu harmóniáját, zeneiségét érzékeltetni kétségtelenül a legnehezebb műfordítói feladatok közé tartozik. Ezért vele kapcsolatban az említett szempontot mérték gyanánt felállítani csakugyan nem lehet másként, mint félve és bátortalanul.

Azonban legyünk nyugodtak, aggodalomra, bátortalanságra nincs okunk. Legalább a fordítás elé írt előszó szerint. Ebben ugyanis Kibédi félre nem érthető világossággal jelent ki két nagyon fontos dolgot. Egyik az, hogy ő Eminescut tökéletesen megértette, … „s bevégeztem a munkát azzal a biztos tudattal, hogy nemzetem köréből elsőnek sikerült behatolnom Mihail Eminescu benső világának útvesztős sűrűjébe, - hogy megközelítettem, elértem és eleven magyar lelkembe öleltem őt: a Román Lelket.” Örvendünk tejes szívből ez önérzetes vallomásnak.* (* Ámbár nem értjük a nagybetűket, sem azt, hogy miért kell Mihail Eminescut írni Eminescu Mihály helyett, amikor tudjuk, hogy nyelvünk helyes használata ez. Schiller Frigyes, Humboldt Vilmos, Hugo Victor, Dumas Sándor, Maniu Gyula stb., sőt magában ebben a kötetben is: Vaida Sándor és Goga Oktávián (11., 12. l.) – és nem Friedrich Schiller, Wilhelm Humboldt, meg  Iuliu Maniu stb. A kiadó és fordító előszava hű tükre az idegen tulajdonnevek használata körül újabban felburjánzott általános zűrzavarnak. A Goga Oktávián (és nem Octavian) és Vaida Voevod Sándor helyes szórend mellett ott látjuk a helytelen Mihail Eminescu, Victor Eftimiu, Titu Maiorescu alakokat. A magyar nyelvben elöl mondjuk és írjuk a családnevet, amelyik a legutolsó vonásig érintetlen és változatlan alakban használandó bármely nyelvben. Utána jő a keresztnév, amelyiket viszont minden nyelvben az illető nyelv törvényei szerint kell használni, tehát nem Iuliu Maniu s nem Mihail Eminescu, hanem Maniu Gyula és Eminescu Mihály. A legrosszabb, egyenesen nyelvrontó a szórend következetlen használata, kivált, mint itt is, ugyanabban a szövegben. Ha már valaki a helytelen Mihail Eminescut tartja helyesnek, akkor miért ír másutt Goga Oktáviánt, meg Vaida Sándort? Hiszen mindenikük román!) S még inkább örvendünk, amikor tovább ezeket olvassuk a Kibédi előszavában: „Eminescu verseinek magyar nyelvre fordításánál a tökéletes hűségre, a forma és tartalom teljes megőrzésére törekedtem. A munkának ez a része nem volt nagyon nehéz, mert származásom révén az Eminescu versek olyan finomságait és szépségeit is megérezhettem, melyek valamely, a románságtól idegen fordítónak egyébként hozzáférhetetlenek.”* (* Megjegyzendő, hogy Kibédi eredeti nevével és származásával is bajos tisztába jőni. Apja román ajkú köztisztviselő volt s így származásánál fogva ő román, a románságtól nem idegen. Ha ez igaz és így van, akkor hogy kell értenünk azt, hogy „eleven magyar lelkembe öleltem”. És hogy lehetséges az, hogy a magyar szövegű előszóban Kibédi eredeti családi neve Hapka, a román szövegűben Hapca? Írói neve is hol Kibédi, hol Kibedi. Aztán a román szövegben is ott látjuk a helyes Alexandru Kibédi szórend mellett a románban helytelen Győri Iles Stefan-t. Ez a zavaros következetlen opportunus játék teljes mértékben visszatetsző. Ilyen képtelenség származik akkor, ha két nyelv szellemét gondatlanul összekeverjük, ha az idegen neveket nem az illető nyelv saját törvénye és szokása szerint használjuk. Különben is érthetetlen, miért van e magyar olvasóknak szánt kötetben más nyelvű kiadói és fordítói előszó is.) Semmi ok sincs hát az aggodalomra. Kibédi maga jogosít fel a legmagasabb mérték bátor alkalmazására, mert hisz ő Eminescut teljesen megértette, sőt verseinek finomságát és szépségét is megérezte, s nem volt nehéz számára e szépségek és finomságok visszaadása sem. Egy kicsit szokatlan ugyan a fülnek ez a tartalék nélkül való önérzeteskedés, ez az exegi monumentum aere perennius. Horatius is csak könyve végén s nem az előszónak vehető ódájában, önérzeteskedik így. Az írók mint műfordítók is inkább szerények, mentegetőznek. Szász Károly például a Goethe lírai költeményeit fordítva, csak annyi érdemet tulajdonít kötetének, hogy ez a leggazdagabb, minden eddigi magyar fordítónál többet ad. „Egyéb érdemeiről, ha volna is, természetesen nem szólhatok” (Bevezetés 8. l.). Arany János meg a kiadást sürgető és kérő Magyar Tud. Akadémiának írott nyilatkozatában egyenesen dilettáns munkának minősíti a maga remek Arisztophanes fordítását. De ne hivatkozzunk ilyen avatag példákra. Hátha a mai műfordítóknál más a szokás? Dehogy! Lám, Babits is a nehézségeket emlegeti és őszintén megmondja: „A lírai fordítás ihlet és szerencse dolga: nincs fordító, akinek saját egyénisége bizonyos korlátokat ne szabna.” (Amor Sanctus, 31. l.) Goga is csak igyekezetnek, törekvésnek tekinti az Ember tragédiájának kitűnő fordítását. (Előszó 8. l.) De ismételten örvendenünk kell, hogy Kibédi biztos a maga dolgában. Az ő munkáját, noha talpig embert kívánt a gátra, mérhetjük bátran a legmagasabb mértékkel, mert az sikerült, könnyű és a román lelket magába ölelő műfordítás. És csakugyan újságjaink úgy adtak hírt róla, mint minden tekintetben sikerült műfordításról. Nap-nap után nagy jelentőségű közművelődési cselekedetképpen könyvelték el s vitték bele a köztudatba.* (*Az általam ismert híradások és megemlékezések között csak egyetlenegy van olyan, amelyiknek lényegében más a megállapítása. L. Makkai László: Fordítások románból. Erdélyi Helikon 1935. 71-72. l.) „Az a hitem, mondja a Vajda szájába adott nyilatkozat, hogy Kibédi Sándor Eminescu verseinek lefordításával a legnagyobb jelentőségű művet alkotta meg, nemcsak a mi egyre kiterjedtebb irodalmunk szempontjából, hanem a magyar irodalom felvilágosító és útba igazító szolgálatára is megteremtve végre az alkalmat, hogy a magyarság a román génius alkotásairól is meggyőződhessen.” A kiadó nagyobb hitel kedvéért megjegyzi, hogy Vajda nyilatkozatát a Kibédi kéziratának átolvasása alapján adta. Mi azonban úgy látjuk, hogy látatlanban, csak úgy rávágva nyilatkozhatott így.

Mert futólagos átolvasással is észrevehető, hogy a dolog egészen másként áll, hogy az előszó önérzeteskedése csak üres nagyzolás. Kibédi nemhogy az Eminescu román lelkét, de legtöbbször még költeményeinek a puszta szövegét, tehát magát a kézzelfogható anyagot sem értette meg. Annál kevésbé tudta annak zeneiségét, harmóniáját, lelkét megfelelő költőiséggel visszhangoztatni. Ennek következtében a munkájának irodalmi értékéről és közművelődési jelentőségéről valószínűleg látatlanban szélnek eresztett elogiumok csak színes, de tartalmatlan buborékok, amilyeneket különben, sajnos, elég gyakran szokott eleregetni a kritikai felelőtlenség.

VI.

Először is állapítsuk meg, hogy a kötet címe, összes költeményei, nem felel meg a tárgyi valóságnak. Kibédi nem fordította le Eminescu összes költeményeit, csak egy jó részt belőlük, szám szerint 79-et. Többet tehát, mint minden eddigi magyar és nem magyar fordítója, kivéve az olasz Ortiz Ramirot. Ezt érdeméül el kell ismernünk. De miért és minő alapon címezi kötetét Eminescu összes költeményeinek, holott tudván tudja, hogy nem az. Eminescu összes költeményei a legszigorúbb kiadói szövegkritika szerint is kereken 100 darabot tesznek ki. Ilariu-Chendinél 117, Bogdan Duica kiadása szerint 105, Adamescunál 99, Ibraileanunál 96, Botez kiadásában 93 az Eminescu összes költeményeinek a száma. Kibédi mindeniknél kevesebbet ad, mert nem fordította le az ifjúkori kísérleteket (13-14 költemény), és a hátrahagyott versek közül sem néhányat. Viszont fordít oly költeményt is (Az élet – Viata), amelyik a legtöbb kiadásból hiányzik. A 79 szám mindenképpen érthetetlen. Vagy kevesebbnek kellene kijönnie, ha már mellőzte a kísérleteket és a hátramaradt versek egy részét; vagy többnek, mivel fordít olyan költeményt is, amelyik például a Bogdan Duica és az Ibraileanu kiadásokból hiányzik. Talán a Botez szövegkiadását használta a fordító, hol az ifjúkori kísérletek nélkül az összes költemények száma csakugyan 79, de viszont nincs köztük az előbb említett Élet című. Egy azonban mindenféle okoskodás után is világos: a kötet címe nem fedi a tartalmat, helytelenül és illetéktelenül vette fel az összes költeményei címet.

A költemények sorrendje meg egyenesen bosszantó. Ahogy éppen jött, ahogy talán az egyes költemények fordításával elkészült, úgy sorakoztatta őket egymás után. Sem időrendi, sem műfaji, sem tárgyi csoportosításnak és elrendezésnek nyoma sincs, összevisszaság az egész. A Kibéditől első helyre tett költemény például időrendben a 43-ik, a második helyre tett pedig időrendben 58-ik, illetőleg 60-ik. A Kibédinél utolsó költemény után időrendben jön még vagy 1, amelyekből Kibédi 5-öt le is fordított, de az időrendben az utolsóra következőt a 39-ik helyre, 40-nel előbbre illesztette be, stb. Hogy alkosson fogalmat az olvasó ilyen kusza elrendezés mellett Eminescu költői fejlődéséről, bölcselő költeményeiről, népdalairól, amikor sehol semmi néven nevezhető rendezési elve a fordítónak nincs? Ez az összevisszaság méltatlan a költőhöz, félreismerése a legelemibb kiadói és fordítói felelősségnek, visszaélése a közönség érdeklődésével és jóakaratú ismeretvágyával.

E szokatlan és hanyag módszeres fogyatkozást tán megbocsátaná az olvasó, ha kárpótlást találna magában a fordításban. De bizony az is gondatlan, hanyag, legtöbbször az elemi színvonalon is alul marad. Alig van költemény, melynek egy-egy kifejezését, sorát, részletét félre nem értette, ahol nem vétett a tartalmi hűség ellen. A Melánkolia című költeményben pl. a következő tartalmi hibák vannak: regina noptii moartá = Éjkirálynő, holott a moartá-jelző nyomatékos, nem elhanyagolható (2. s.); pe cámpul solitar (10. s.) = messze mezőben magános helyett; si tintirimul singur (11. s.) = temető is – a magános temető h.; a demon a levegőn cikázik – száll, vagy átsuhan (treaca, 14. s.) helyett; hitemet mond a hit helyett (25. s.) s nem veszi észre, hogy e sor általános érvényű tétel. (A hit újrafesti a templom – elkopott – képeit), amire pedig az eredeti szövegben írásjel is (-) figyelmeztet s amely általános tételre következik, mint ellentétes egyéni lírai helyzet (26): az én lelkemet is benépesítette volt a mese tündérekkel, de… Az ellentét kezdetét is későn veszi észre Kibécsi, és a 26. sort – si’n sufletul-mi pusere povestile-i ferici – hibásan fordítja így: lelkembe idézi tündéri regéit; és végül a költemény utolsó három sorának is hibás az értelme, mivel itt sem vette tekintetbe, hol és miféle mondatjelzés van. Feltűnőbb tartalmi hibával fordított költeménye még: Feledd a virágot (7., 8., 13-16.,25-28., 42-43., 45-46. s.), S ha ág veri ablakodat (3., 4.), Deák ember imája (9., 27., 44-46.), Ahányszor kedvesem (7.), Elválás (16.), A mesék királylánya (16-24.), Miért remegsz (16-17.), Vénusz és Madonna (37-40.), Oly zsenge vagy (11-12., 15-16., 25-28.), Oh anyám (14.), Szállj ki a messze mult (5-6.), A holnappal nő (16-17.), Az őrangyal (8-12., a mondatjelzés tekintetbe nem vétele miatt), Ó, maradj (5-6., 11., 20., 24.), Tova illant (1-2., 19-20., 27-28., 37-40.), Távozol (7-8., 21-24.), Mily szomorú (8-10.), Az angyal és a démon (2, betold egy felesleges hasonlatot, 61-68., 88., 91-92.), A császár és a proletár (9-10., 23-24. színtelen betoldás, 42., 53-55., 129., 134., 150., 159-160., 165., 192-195., 196-200.), Ha az emlék (2., 8., 11-12.), A hárskirályfi (22-24., 55-56.), A hárs meséje (8., 22-23.), A vágy (7-8.), Nem értesz meg (6-8., 9-10.), A csillagig (5-6., 13-16.), Mortua est (5-8., 28., 33-34., 37-40., 61.62.), Erdősuhogás (11-12., 43-47.), Este a hegyen (8., 20.), A bírálókhoz (8-16.), Elszálltak az évek (8., 12.), Titokban szerettem (3-4., 12-13.), Egy albumba (4., 14.), Esti csillag (165-68.), Az utódok (77-78.), stb.* (* Egy vaskos értelmi hibát maga a fordító is észrevett és ki is javított (160. l. Uram-Urnőm.)

Formai hibák, melyek miatt az eredeti szöveg értelme lapossá terpeszkedik szét, szintén nagy számban fordulnak elő. Az Óh anyám c. költemény mindenik versszakának utolsó sorában az első és utolsó szó „mereu” (örökké, folyton), amellyel Eminescu pompásan érzékelteti az élet és halál örökkévaló egyformaságát. Kibédi meg sem kíséreli a „mereu” szó sajátosan kiélezett szerepét és helyét visszaadni. A hárs meséje c. költeménynek minden versszaka ölelkező rímű; Kibédi következetesen keresztrímet alkalmaz. Az Ó, maradj c. költemény egyetlen versszakában az elsőben, négy írásjelhibát követ el: két felkiáltó jelet semmibe vesz, a harmadik és negyedik sor egy gondolatát kettőbe választja szét, s a versszak végére pontosvessző helyett pontot tesz. Egyáltalán fordítónk nem sokat törődik az Eminescu írásjeleivel, mondatjelzéseivel. Pont helyén vonást lát, vagy fordítva; a kérdőjelt előbbre viszi vagy hátra, fölcseréli felkiáltójellel; az ellentétező szünetjelt (-) nem veszi tekintetbe. A rímelésnél is hasonló könnyedséggel mozog. Egy példát már láttunk. De ott van az Erdősuhogás c. költemény, melynek minden szakában az első teljes és az utolsó ráütő sor együtt rímel (a b b b b a); Kibédi ezt sem veszi észre, vagy ha észrevette, lelkiismeret-furdalás nélkül mellőzte. A szótagszám, a verssorok adottsága szintén nem számít, - szükség esetén. Az Akkor is ha c. költeménynek pl. valamennyi sorát két, három, sőt négy szótaggal (pl. a 7. és 14.) egyszerűen megtoldja. Az Óda című költemény szapphói mértékben, illetőleg versszakokban van írva. A legtöbb kiadásban magyarázó alcímként ott is a figyelmeztetés: „antik versformában”. Ha Kibédi e figyelmeztetést nem látta, akkor is köteles lett volna tisztába jőni a költemény versmértékével, amely annyira kijegecesedett forma, hogy rajta sehol egy szótagnyi betoldás vagy rövidítés sincs megengedve, sőt a szótagok hosszúsága és rövidsége is szigorúan kötött, kivéve egyetlen egyet (a második láb t.i. lehet trocheus helyett spondeus is). Kibédi a sapphói versszak sorait azonban hol megrövidíti, hol megtoldja egy vagy két szótaggal. Gyakran az a benyomás támad az olvasóban, hogy fordítónknak nincs fogalma arról, hogy mi az, amit fordít, mi van a kezében; nem ismeri fel a metrumot, sem azt, hogy hány szótagból áll az eredeti szöveg, sokszor még azt sem, hogy melyik alany és állítmány tartozik össze. Könnyű volt így „eleven magyar lelkébe” ölelnie – a román lelket.

Az efféle pongyolaságok és gondatlanságok lépten-nyomon követik egymást. Itt csak a gyakrabban ismétlődőket említhettük meg, s azokból is alig egy-egy igazoló példát. Hatásuk az, hogy a költemény eredeti formája felbomlik, a tartalom összekuszálódik, szétlaposodik, elveszti eredetiségét, az Eminescu harmóniája megsemmisül. Nem érvényesül éppen az, ami az Eminescu költészetének többlete: költeményeinek bájos zeneisége. Pedig, hogy megnyugtatott volt az előszó!

Ezek mellett van a fordításnak még egy olyan fogyatkozása, amelyik nemcsak az Eminescu harmóniáját teszi tönkre még az esetben is, ha az eddig felsorolt hibákból egy sem fordulna elő, hanem még a közönséges társalgás nyelvében is mesterkélt és unalmas, mert ellenkezik a magyar beszéd szellemével. Ez a fogyatkozása Kibédinek az esetlennél esetlenebb összetett szavak tömeges gyártása és szertelen használata. Megjegyzendő, hogy Eminescu nyelvének dallamossága egyrészt éppen abban áll, hogy szereti a rövid, népies szóalakokat és fordulatokat. A román nyelv, kivált ha népies, mint az Eminescué, különben sem kedveli a hosszú vagy éppen összetett szókat. A magyar nyelv már több összetett szót használ, mint a román. Mégis ezek után alig kell még külön magyarázat az ilyen költői szóösszetételekhez, mint: áhitat-búsan (22. l. eredetiben curioasá, tristá – két külön szó); fonórend, nyaláb-fény (29. l.), hinár-fogottan (38. l.), varázs-fogottan (39. l.), létútamra (teszi a lábad, 43. l.), fénykoszorus (t. i. homlok 44. l.), áhitat-pilla (51.), a mélysötét árnyék (52.), hold-mosoly (125. l.), bájalak, csillagrajz, hullámösvények, csillagszem, lánytekintet (mind a 128. l.), ablakköz, viaszfehérség, mélykaló, álom-öl (130.), égi-mélyi (t. i. a gond 131. l.), lány-sorok (133.), szeglet-rejtek (134.); aztán csillagálom, varázsajándék, világfény, létkép, szenvedélytűz, szerelemszédület, gyönyörédes, szűzmosoly, csillagék, sírmély, csendmarok, partsík, vadbuja, padlóca, ellentus, pirosarany, bosszúőr, nádihad, népvizek – és a többi számtalan, ezekhez hasonló, még a nyelvújítás és a Kazinczy-Bajzáék elvont szobaköltészetében is ismeretlen, soha nem hallott képtelen szóösszetétel. Nem költészetünk, de prózai közbeszédünk sem tűr meg ily tömérdek és ilyen nyakatekert színes mondást. Még a modern német tudományos prózában is sok volna, pedig tudvalevőleg az az összetett szavak Eldorádója! Ez annál is érthetetlenebb, mert szinte kivétel az, hogy a Kibédi szóösszetételének az eredeti szövegben összetett szó a mintája. A legtöbb esetben az egyszerű magyar szó találóan és költőibben érzékelteti az eredeti fogalmat.

Az eredeti szöveg mennyiségéből ritkán mellőz. Ennyiben hű a szöveghez s ez érdeme. Ellenben gyakran alkalmaz úgynevezett töltelék szöveget rokonértelmű szóval vagy kifejezéssel, esetleg magának az értelemnek értelmezésével töltve ki a versmérték különben üresen maradó részét. Gyakran elkerülhetetlen az efféle. Különösebb megrovás alá csak akkor esik, ha nem sikerül, ha az eredetinek hátrányára van. Kibédinél van sikerült és elfogadható töltelékszöveg is (pl. A hárskirályfi c. költemény 8. versszakában: feje csüggedt), de bizony a legtöbb lapos próza.

Általában véve a Kivédi fordítása, különösen, ha az eredeti nem a román népdal magával sodró ritmusában van írva, hanem valamely kevésbé dallamos formában, közönséges próza, ennek is a tudákosan színtelen változata. (Pl. Az utódok, A négy levél, Calin, stb.) Ne mondom, hogy a 79 fordítás között nem akad néhány középszerű, megközelítően elfogadható is, mint pl. a Magány, Cupidó-gyermek (!), Az erdő meséje, Csillagi az égnek, Künn őszi szél stb., de még az ilyen középszerű is ritkaság. Összehasonlítottam a Kibédi fordítását az eddigi szétszórtan megjelent magyar és német fordításokkal, s arra a megállapodásra jutottam, hogy a Kibédiénél valamennyi költőibb; a német fordítások is, kivált a Schroffé. A Szőcs Géza és Révai fordításainak lehetnek hibái (elavult nyelv, az értelem gyakran túlságosan „szabad” fordítás), de valahogy zeneibbek, hangulatosabbak, költőibbek. Jobban sejtetik Eminescu sajátos művészetét, dallamosságát, a harmónia Eminescianat, azt, ami pedig a románságtól idegen fordítónak – Kibédi szerint – hozzáférhetetlen, de amit ő megértett, megérzett, amihez ő hozzáfért és könnyedén vissza is adott, ki is fejezett. Mert a szerént előszó ezt és nem kevesebbet jelentett ki.

VII.

Foglaljuk össze a mondottakat s vonjuk le a tanulságot.

A Kibédi fordítása eleven irodalmi érdeklődést kielégítni s egy már régóta érzett irodalmi hiányt pótolni hivatott és alkalmas cselekedetnek ígérkezett, mely ha üti a megfelelő mértéket, irodalmunknak valódi nyeresége volna s az Eminescu nemzetközi hatását is jelentékenyen előbbre viszi a valóságban is, nemcsak az alkalmilag feleregetett hírlelések szerint. Sajnos, nem így van, a fordítás nem üti, legföllebb itt-ott éppen érinti a kívánt mértéket. Az Eminescu költészetének méltó tolmácsolásához sokkal fejlettebb nyelvérzék, finomabb ízlés, bővebb és tájékozottabb irodalmi műveltség, röviden a kongenialításnak teljesebb foka szükséges, mint amennyi a kezünkbe adott fordításból kitetszik. E nélkül minden fordítás szolgai fordítás. Nem tudja tovább népszerűsíteni, szélesebb körben forgalmassá tenni az eredeti költőt. És nem nyereség annak a nemzetnek a közművelődésében, műfordítás irodalmában sem, amelyik számára készült. Eminescu nemzeti klasszicitása és nemzetközi sajátos értéke a Kibédi fordításából ki nem tűnik, s nem érezhető meg nyelvünknek a legsajátosabb idegen költők gondolatait, művészetét is hiánytalanul tolmácsolni tudó fejlettsége és kifejező ereje sem. Homeros, Dante, Shakespeare, Rostand stb. mind megtalálták a hű és művészi tolmácsot a magyar fordítás történeti fejlődésében, ahol a régebbi nagyok - Vörösmarty, Petőfi, Arany, Lévai, Szász Károly – mellett az újabbak között is – Kozma Andor, Ábrányi Emil, Babits, Kosztolányi – mind igen nagy műveltségű nyelvtehetségek és formaművészek nevével találkozunk. Ezekhez mérve a Kibédi fordítását, csak a jószándék marad dicséretes. Azaz maradna, ha nem látnók az irodalomban is kötelező lelkiismeretesség és gondosság kézzel fogható hiányait és az alaptalan önnagyzolásnak, a visszatetsző önérzeteskedésnek azt a felgyülemlését, amelyik csak föltétlen elismerést igényel és tart lehetőnek, végzett munkáját előre tökéletesnek, senki más által oly jól el nem végezhetőnek jelentvén ki.

Pedig – hogy másokat ne említsek – itt van Berde és Kádár, és itt volt Áprily, akik közül bármelyik tudta volna Eminescu összes költeményeinek olyan fordítását adni, amelyik egyaránt méltó legyen Eminescuhoz is és a magyar műfordítás irodalmi, költői színvonalához is. Egyéb és Eminescu-fordításaik alapján kétségtelen, hogy ők vagy a hozzájuk hasonló tehetségek hivatottak Eminescu fordítására. Kár, hogy ők nem vállalkoztak rá, sem magyar, sem román részről nem ők kaptak biztatást, esetleg megbízatást a feladatra. Akkor a szóban levő hiány megszűnt volna, mégpedig, ahogy Vajda nyilatkozata mondja, nemcsak „a román irodalom szempontjából, hanem a magyar irodalom felvilágosító és útbaigazító szolgálatára is megteremtve végre az alkalmat, hogy a magyarság a román géniusz alkotásairól is meggyőződhessék."

Ez alkalmat most kölcsönösen elmulasztottuk. 

 (* Mihail Eminescu összes költeményei. Cluj-Kolozsvár. 1934. Uj Erdélyi Könyvek, 1. sz. 188. l.)

Forrás: Erdélyi Múzeum 1935. Új folyam 6. (40.) kötet 1/3. füzet