Kazinczy
sírja mellett nem lehet észrevétlenül elmenni alig száz évvel halála után: a
hantok egy költői sorsot s egy darab irodalomtörténetet takarnak.
Kazinczy
tulajdonképpen azok közé az irodalmi ritkaságok közé tartozik, akiknek útját
nem jelzik örökéletű irodalmi alkotások, s mégis a halhatatlanok közé kerültek,
mert egy-egy korszakot visznek vállaikon. Kazinczy nevéhez fűződik körülbelül
negyven és irodalmának története, a XVIII. sz. két utolsó s a XIX. sz. két első
évtizedének irodalmi élete, amelyet megújhodás kora névvel jelölünk az
irodalomban. Aki tudni akarja, hogy mi volt az a megújhodás kora, olvassa el
Kazinczy élettörténetét. Mert minden világnézetnek, törekvésnek, szellemi
életnek szüksége van egy médiumra, aki azt az értelmi vagy akarati megmozdulást
hivatalosan képviselje s reális értékké alakítsa, különben a gondolat, törekvés
csak lombikban marad vagy múzeumi tárggyá devalválódik. Kazinczynak ez a szerep
jutott osztályrészül. Azt mondhatnók: a megújhodás korának törekvése s egész
története tulajdonképpen az ő életében illusztrálódik. Neve az idők folyamán
irodalomtörténeti fogalommá finomodott.
A
XVIII. sz. végén valami különös véletlen leszedte a mi fiaink szeméről is a
hályogot: látni kezdték kétségbeejtő elmaradottságunkat a nyugati nemzetek
kultúrájától. Nem Kazinczy látta meg legelőször a szomorú valóságot, hanem
Bessenyeiék ott fenn egy világvárosnak, Bécsnek a napsugarában. Idehaza nem is
lehet látni sohasem a tények méreteit. A falunk tornya a legmagasabb épület
mindaddig, amíg nem jártunk benn a városban. Sporthőseink is csak az
olimpiászokon törpülnek epigonokká. Bessenyeiék is csak akkor döbbentek meg
parányiságunkon, amikor Bécs utcáin falusikislányoskodtak. ma a világváros
rendezettsége, kényelme, holnap közintézményei, holnapután technikai
felkészültsége, aztán művészeti, szellemi felsősége ütötte lelken őket.
Különösen az utóbbi hozta a nagy bánatot. Csak most lepleződött le előttük az
az igazság, hogy Homérosszal, Vergiliusszal, Horatiusszal még nem zárult le az
istenek születési anyakönyve, és a nyugati népek éppen irodalmi óriásokkal
igazolják jogosultságukat a világpiacon. És különös szeszélye a sorsnak, hogy a
nagy gazdagság megrázta ugyan, de nem rémítette el őket. Nem gondoltak arra,
hogy a mi árénánkon talán sohasem lesznek olyan gladiátorok, mint a nyugati
horizonton. Mert igaz, hogy a német szomszédnál akkor még csak Klopstockék,
Herderék, Lessingék hősködtek, Goethe még csak gyermekjátékainál tartott,
azonban francia földön már Rousseau, Voltaire ültek az Loymposzon, s a hátsó
térben Corneille, Racine, Moliére, Lafontaine, Bossuet, Fénélon, La
Rochefoucauld, M. de Sévigni, Montesquieu, La Bruyére halhatatlankodtak. És
ezek az olimposzi arcok elég fönségesek voltak ahhoz, hogy elriasszák a
berkekből az istenek távolabbi leszármazottjait is, nemcsak néhány, vidékről
felvetődött gárdistát. De ők mégsem ijedtek meg. Bármennyire földig alázta őket
az elvitázhatatlan tény, mégsem estek kétségbe, hanem talpra ugrottak.
Lelkükből kiszakadt az új nemzetvezető gondolat: teremtsünk kultúrát,
teremtsünk irodalmat. A magyar nemzet sohasem tudja meghálálni e naiv álmodozók
tiszteletre méltó bátorságát, mert ez feszítette munkára a tétlen titánok
izmait.
lehetetlen
észre nem venni bennök Széchenyi előrefutóit. Őket is a külföld tanulságai
vezetik el bizonyos megállapításokhoz, és ők is helyet keresnek hazájuknak a
nap alatt. Csak az útjaik s eszközeik mások, de a zárógondolat pszichológiája
ugyanaz; ott akarják kezdeni Magyarország restaurációját, ahol lehetséges. Egy
ország vagy gyárai kéményeivel, vagy gazdasági felkészültségével, pénzével,
ágyúival szorít magának helyet a kontinensen, vagy könyveivel és
kulturcikkeivel. Azt már Bessenyeiék is belátták, csak úgy, mint Széchenyi,
hogy politikai téren chlumi köd ül a Kárpátokon; és Bessenyeiék úgy gondolták,
hogy a gazdasági, ipari, kereskedelmi területek is örökké virágtalanok a magyar
indolencia miatt: kufárkodásra a kutyabőr nem kapható. De a szellem műhelyeiben
Árpád magzatai sem szégyenítik a napszámoskodást, és van ám ész a magyar
agyában Barcsay ítélete szerint. Innen várták hát a föltámadást. Így lesz
számukra az irodalom teremtése nemzetvezető gondolat. Széchenyi más terepen
kereste a napkeltét.
Kazinczy
Bessenyeiék gondolatát tette életcéllá, ezért a gondolatért adta oda negyven év
minden fáradozását, erre áldozta élete munkáját és vagyonát. A magyar
irodalomban nincs még olyan írónk, aki nemcsak alkot, hanem kizárólag az
irodalom ügyének él.
Ennek
a hősi munkának nehézségei el sem képzelhetők az akkori állapotok ismerete
nélkül. Csak írók vannak, de nincs irodalmi élet, nincs kapcsolat az írók közt,
nincs irodalmi középpont és nincsenek irodalmi protektorok. Ma, mikor szinte
minden év hoz egy-egy irodalmi alakulatot sajtó-orgánummal és irodalmi
balekokkal, ma, mikor annyi síp, dob, harsona áll az irodalmi vállalatok
rendelkezésére, ma nem gondoljuk, hogy mit jelentett irodalom és irodalmi élet
teremtése Kazinczy korában. Akkor még nincs napi sajtó, hiányzanak a toborzó
gócpontok, legfennebb szerény példányszámú folyóiratok indulnak neki a
sivatagnak, de itt is fordítottak a geográfiai törvények: nem a folyók ömlenek
a vidéki tengerbe, hanem a tenger bomladozik vérszegény folyókká; a
sajtóorgánumok nem a fővárosban fakadnak – nincs is még főváros -, hanem a
vidéki tengerből ereznek ki s vesznek el a puszták labirintjében. Kazinczy is
folyóiratokkal próbálkozik, de sem a Kassai
Múzeim, sem az Orpheus nem éli
túl az egy évet. Nincs más hátra, a teremtés munkáját el kell végezni saját
kezűleg és saját közeledési eszközeivel. És Kazinczynak van türelme és
kitartása erre a munkára. Jaj, a gondolatot csak fanatizmus bűvöli élőlénnyé.
Kazinczy győzhetetlen energiával dolgozik. Örökké mozog kezében a toll, örökké
ír és fordít, örökké küldi leveleit barátaihoz, ellenfeleihez, ismerősökhöz,
ismeretlenekhez, istenfiakhoz és közönséges adófizető polgárokhoz; és mindig az
irodalom ügyében izgat, mindig az van a lelkén, ez gondjainak tárgya éjjel,
nappal. Egymaga pótolja a hiányzó napisajtót. Ez az idegre menő agitációs munka teremti meg az
irodalmi életet. Személye lassankint irodalmi középpont lesz csak úgy, mint
Tiecké a német irodalomban, ide futnak össze a hálózatok, s innen indul ki az
irodalmi élet irányítása. Minden útnak induló poétánk tőle várja a placetet, de
az önálló cégek is vele tartják az összeköttetést. Ráday, Pálóczi, Horváth, Kis
János, Berzsenyi, Csokonai, Kölcsey csak úgy vele cserélik ki gondolataikat,
mint Aranka, Cserey, Döbrentey vagy Rumy. Neki senki sem igen nagy és senki sem
igen kicsiny, mikor az irodalomról van szó. Dömével, a kat. kispappal épp oly
melegséggel levelez, mint Csereyvel, Telekyvel vagy Arankával. Huszonegy vaskos
kötet levelezés az emlékoszlopa ennek a férfimunkának. Ez Kazinczy irodalomtörténeti
jelentősége.
Ez
a munka nem történik anyagi áldozatok nélkül. Az irodalmi élet még nem elég,
irodalmat is kell teremteni, gondoskodni kell, hogy a szellem termékei
könyvalakot nyerjenek. És hosszú az út, amíg az író gondolatai az asztalfiókból
a könyvkirakatba kerülnek; az út a könyvnyomtató műhelyen vezet át. És itt van
a fájdalmak oka. A nyomtató kezek munkáját valakinek fizetnie kell. A magyar
könyvkiadó ipar akkor ne nagyon duzzadt a vállalkozási kedvtől, ha magyar
könyvről volt szó, mert a termelésen nehezen lehetett túladni. Kazinczy
csodálatos mozgékonysággal és áldozatkészséggel vesz részt ebben a munkában is.
Folyton kilincsel ismerősöknél, ismeretleneknél író barátainak érdekében.
Kifogyhatatlan találékonysággal szerzi a Maecenásokat. Berzsenyi verseinek
megjelenését a pesti kispapok támogatásával teszi lehetővé. De ami a legfőbb: a
protektorkodásból elsősorban maga veszi ki a részét. Mennyi kellemetlensége van
rokonaival a naplopás miatt, ahogy akkor nézték s nevezték az irodalommal való
foglalkozást, de még több a baj az irodalom pártolása miatt. Állandóan anyagi
gondokkal küzd, nehány száz hold birtoka elúszik az irodalmi vállalatokon.
leveleiből látjuk, mennyi nehézségbe kerül saját műveinek kiadása, néha
évtizedekig elhúzódik egy-egy munkájának megjelenése – legtöbb kéziratban is
marad -, de azért Daykát, Báróczit a magáéból adja ki, Aszalay, Vitéz János
művei nagyobbrészt az ő mecénáskodásából jelennek meg. Nem csoda, ha anyagilag
teljesen tönkremegy, feleségét s két gyermekét teljes nyomorúságban hagyja. Az
ő története bizonyítja, hogy a szegény ember mindig többet áldoz a köz
érdekében, mint a tehetős. Csokonai Méla Tempefőijében látjuk, hogy a
Tökkolopiak, Koppoháziak ezreket szórnak kártyára és kutyákra, de fillért se
juttatnak magyar könyvekre. És ez így volt. A Koppoháziak és Tökkolopiak száma
akkor légió, s miattuk kellett koplalnia a magyar múzsáknak. Még azok is
tartózkodók, akik anyagilag függetlenebbek. Berzsenyi egyik leveléből tudjuk,
hogy ezer holdnál több mezőgazdasági birtoka volt; volt szép szőlője, amely
6-700 akó legjobb bort termett; volt
gulyája és ménese, de versei kiadására nem adott pénzt; tíz évig kell várni,
amíg a könyv Kazinczy agitációjára a pesti kispapok áldozatkészségéből
megjelenhetik. Hogy milyen pártolásban részesült akkor a magyar irodalom, erre
vonatkozólag elég néhány adatra rámutatnunk illusztrációképpen. A
Felső-magyarországi Minerva 1825-ben 403 előfizetővel indult meg, de már
1826-ban az előfizetők elmaradoztak. Igaz Sámuel Bécsben 50 előfizetőt
szerzett, de 1826-ra nem maradt egy sem. Debrecenben, Patakon csak egy-egy
előfizető maradt: a kollégium. 1830-ban már csak 280 az előfizetők száma.
Szegény Dulházy Mihály jogos elkeseredéssel írja Kazinczynak (1826. júl. 28.):
„Kár volt becsületes embernek születnem.”
A könyvek sem jártak szerencsésebben. Kisfaludy Sándor Gyula szerelmére Zemplén-megyében nem
lehetett egyetlen előfizetőt se kapni. Még jellemzőbb a messiás fordításának
sorsa. Abban az időben Klopstock neve értéket jelentett az európai irodalomban
s Messiása annak idején eseményszámba ment Németországban. A fordítást Kazinczy
végezte, s barátai nagy agitációt fejtettek ki a siker érdekében. És a nagy
felhajtás hozott az egész országban 13, azaz tizenhárom előfizetőt. Ilyen
viszonyok közt kellett magyar irodalmat teremtenie Kazinczynak. És Kazinczy
szívóssága, megingathatatlan energiája felszántotta az ugarokat. Ennek a
héroszi munkának minden borostyánja az övé.
Csak
érintőleg s a milieu teljességéért említjük meg azt a tényt, hogy nemcsak a
társadalmi viszonyok akadályozták az irodalom megszületését, hanem maga a
pallérozatlan nyelv is. Elsősorban ezt kellett restaurálni. Ezt is észrevették
már Kazinczy előtt és próbálgattak is segíteni a helyzeten, de csak Kazinczy
csinált ebből a kérdésből is irodalmi programot. Ez a nyelvújítás problémája,
melynek története szintén Kazinczy nevéhez kapcsolódik, s a történet tövises
fele az ő életében zajlik le. Nem lehet tagadni, hogy ez a harc meglehetősen
problematikus része az ő irodalmi tevékenységének. Kazinczy csak azt látta meg,
hogy ezt a kérdést is el kell intézni, de a terep teljesen előkészítetlen.
Háborút indítunk, de a lövészárkok nincsenek megásva, s a muníciógyárak még meg
se épültek. Nálunk is a nyelvtörvények még a bányában nyugosznak; kutatók ugyan
akadtak már évszázadokkal előbb, de a magyar nyelv helyét idővel a latin
foglalta el a hivatalos asztaloknál, s így a magyar nyelv szabályai feledésbe
mentek. A helyesírás kérdése is rendezetlen. Megható, mikor Kazinczy
helyesírási leckéket ad leveleiben előkelő barátainak. Ilyen körülmények közt
kezdődik a nyelvújítás munkája. Kazinczynak az volt a felfogása, hogy csak el
kell kezdeni, aztán valami csak lesz belőle. hát lett, de nem volt köszönet
benne. Megindultak a szabadúszók, a szógyártók. A rövid szavakról Helmeczy
gondoskodik, a képtelen badarságokat Pethe vagy Barcafalvi szállítják. A jobbak
hamar belátják a veszedelmet s heves összecsapás keletkezik. Így született meg
a nyelvújítási harc nagy túlzásokkal. A nyelvújítás minden bűnéért Kazinczyt
teszik felelőssé. Országgyűlésileg akarják eltiltani az írástól. Kazinczy maga
írja Helmeczynek (1816. május 20.), hogy tudomása szerint Zala-megyéből
interdictum indul, hogy ne merjen írni. Ezt az igazságtalanságot is el kell
könyvelnünk Kazinczy érdemei közé. Hiszen a nyelvújítási járványt más
országokban is hasonló tünetek kísérik. Németországban csak megkezdődik, és
hamar le is csendesül, Oroszországban azonban a XIX. sz. első felében a Siskov
és Karamzin párt harca épp olyan orthológusok és neurológusok csatája, mint a
Kazinczyé és ellenfeleié. És végeredményben mégis csak Kazinczynek lett igaza:
a nyelv általános gondolkodás és aggodalom tárgya lesz: költők, tudósok, írók
vesznek részt a nemzeti munkában s Kazinczy még életében gyönyörködhetett a
Zalán futásában, a megújhodott nyelv diadalmas honfoglalásában, és éppen halála
évében nyitotta ki szirmait a magyar költői nyelv legbűbájosabb virága:
Vörösmarty Délszigete…
Költői
sorsot is emlegettünk Kazinczy halálával kapcsolatosan. Kazinczy nagyságát csak
növeli az a szomorú finis, amely koporsójára borul. Igazi költői sors jutott
neki osztályrészül. Költői sorsról beszélünk, s nem a költő sorsáról, mert a
költő sorsa, vagyis magánélete csak olyan, mint más közönséges halandóé: piros
és fekete betűs napok futnak benne nagyon szeszélyes elrendezésben. Az út
egyszer derült, máskor felleges. Kúthy tömjénfüstben kezdi, a szalonok hőse,
mint Proust; mikor bútorait elárverezik, a nők visszavásárolják neki; de a
szabadságharc után a közvélemény elfordul tőle, s osztatlan megvetés kíséri az
egykori favoritot. Az id. Dumas fejedelemképp dúslakodik a földi javakban, de
élete végén sűrűn kell tárgyalnia az emberi lét gyökérrágóival: a hitelezőkkel.
Köztük is akadnak, akiket simogat az let keze, s vannak, akiknek csak mostoha
kenyér kerül asztalukra. Goethe fürdik a rózsákban; Vajda Jánost csak a tövis
szúrja egy életen át, a rózsák elmaradnak. Goethe zavartalan nyugalomban él
hatvan éven át Weimarban; Balassa szinte hetenkint más és más vidéken nézi a
napkeltét. Baudlaire-nek s társainak csak kijutnak az örömök a mulatóhelyeken
vagy a lebujokban, Scarront 35 éven át karosszékéhez bilincseli a betegség.
Rousseau örökké hadakozik a rendezetlen viszonyokkal, Voltaire ellenben
gondtalanul kacérkodik a múzsákkal, mert üzleti spekulációi is fényesen
beválnak. És az út is olyan szeszélyesen rövid vagy hosszú. Némelyiknél a
második vagy harmadik állomásnál már szegezik a koporsót; másoknál szinte ködbe
vesz a pálya vége. Petőfinél már a 27. nyarán hó borítja el a hegytetőt. Körner
22 éves korában csatatéren marad; V. Hugo, Voltaire, Goethe átlépik a
patriarchák életkorának küszöbét. Mindez még nem költői sors, ez csak a költő
sorsa, ami nem külön törvények szerint determinálódik. Költői sorsról csak
akkor beszélünk, mikor a töviseket a múzsák ültetik az élet útjára,amelyek
elmaradtak volna más polgári foglalkozás esetén. Költői sorsról akkor
beszélünk, mikor a tragédiák szele mozgatja a faleveleket. Ez azonban nem
jelent mindig guillotint vagy koponyatörést. A tragédiák ott leskelődnek minden
bokorban, de nincs mindig kés a kezeikben. Nyomukban nem mindig vér serked,
sokszor csak álmatlan éjszakák jelzik a tatárjárást. Vannak halk szavú,
fátyolos tragédiák. Így aztán nemcsak Chatterton vagy Petőfi tragédiája jelent
költői sorsot, hanem Kazinczyé is. Chatterton 18 éves gyerek, a költői genie
kiüt belőle s világgá bocsátja szerzeményeit, de nem meri sajátjainak nevezni
őket, hanem régi népkölteményeknek deklarálja. Csakhogy leleplezik s ő
szégyenében megmérgezi magát. –
Kazinczy
sorsát más divatlap szerint szabja a végzet, de az ő életét is az a körülmény
teszi szomorúvá, hogy költője, írója lett nemzetének. Magánéletének is megvolt
a kálváriája, leírta a forradalmi kátét, s emiatt hat és fél évig raboskodott,
de életfolyásának mégiscsak az a fő meghatározója, hogy az íróságra adta magát.
Mert Kazinczy az első irodalmunkban, aki ebből a képességéből foglalkozást,
helyesebben élethivatást csinál. Sokan voltak előtte s az ő korában is, akik
szolgáltak a múzsáknak,de csak a hivatalos óra után. Zrínyi mondta, hogy nem
keresi hírét pennával, hanem rettenetes bajvívó szablyájával. A többiek sem
abból éltek, hogy költők vagy írók voltak. Kazinczy előtt senki sem diktálta be
foglalkozásul a népszámlálás adatai közé, hogy ő író. Kazinczy az első, aki az
íróságot foglalkozásszerűen végzi, csak úgy, mint a német irodalomban
Klopstock. És itt van a végzetszerűség, itt az írói sors. Klopstock abból élt,
hogy költő volt, a költőség megélhetési forrássá vált számára, Kazinczy azonban
azért koplalt, mert az írói pályát választotta magának. Ötvenhat év fáradsága
csak az irodalomnak hozott gyümölcsöt, de nem neki és családjának.Nemes
rajongással pazarolta vagyonát az irodalomra, de azt a rajongást egy éhező
család siratta. Nem költői fantázia válogattatja velünk felelőtlenül a sötét
színeket, a szemtanú és kortárs Kölcsey beszél helyettünk. Az 56 évet
szakadatlan munkában eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és halt. Közönségünk
elvoná kezét előle, hogy „tévelyegjen elhagyatva, küzdjön nem segítve, s arca
izzadásait és szeme vérkönnyeit hagyja jelül kéziratain, s árva gyermekein
inséget”. A nagy rajongó lelke sokszor elszorul, mikor övéire néz. „Óh én
láttam ezen kinokat, mondja Kölcsey, mert tanuja valék álmatlanul töltött
éjjeleinek, tanuja valék fájdalmas eljajdulásának,midőn barátja vidám asztala
mellett gyermekeire visszaemlékezett.” De a helyzet változatlan marad: Kazinczy
magával viszi gondjait és aggodalmait a sírba…
És
a felhők 28 évig nyomják sírját, csak 28 év múlva kezdenek oszladozni, amikor
1859-ben gr. Dessewffy Emil gyűjtést indít Kazinczy munkáinak kiadására,
nevének megörökítésére s nyomorban maradt leszármazottjainak segítségére…
Ez
volt az első hivatásos magyar írónak a sorsa. Nem is ő az egyetlen ezen a
téren. Igaz Sámuel hasonlóan végzi. Ez az igaz ember Bécsben magyar lapot
szerkeszt, kiadja hat éven át a Hébé
c. almanachot, egész életét a közérdeknek szenteli, s mikor beteg lett – amint
Cerey írja Kazinczynak 1826. jún. 21-én -, nem volt annyi pénze, hogy orvost
hívathasson. Márton József professzor gyűjtött össze néhány forintot, hogy
eltemethessék.
Ne
csináljunk most tetemrehívást Csereyvel, ne keressük, hogy ki ennek az oka, s
kiket illet mindazokért a felelősség. A mártír arca nem lesz azzal fényesebb,
ha ismerjük a hóhér nevét. A hibás maga az élet, amely önzőket is terem,
nemcsak rajongókat. Kazinczy rajongó volt, a halhatatlanságot kereste, s ennek
gyötrelem, kín, gond és vér az ára. „Nekem a halhatatlanság az egy bálványom –
mondja. – Csak az legyen az enyém, örömest lemondok az életnek minden öröméről,
örömest eltűröm az életnek minden visszás eseteit.” Nyugodjunk meg, hogy így
történt: szenvedett, tűrt, nélkülözött, de a halhatatlanság a szárnyaira vette…
Forrás: Erdélyi Múzeum
1931. Új folyam 2. (36.) kötet 7-9. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése