A fülke telve utasokkal.
Arany fényben kacag a nap.
Mosolygó, édes kis apróság
A nyitott ajtón beszalad.
Nagy, fekete virágszemével
Oly bizalommal néz körül,
A sok közönyös, fáradt utas
Enyhülten néki úgy örül.
Pici száján román szó gyöngyöz
És csicsereg, mint kismadár;
Leányom halkan hívogatva
Maga mellé biztatja már.
De hirtelen a magyar szóra
Morcosodik a kis román,
S a jókedvű nap is elborul
Egy futó felhőcske nyomán.
Húzódva mégiscsak leül,
Hallgat duzzogva s nem cseveg,
Unalmában ásítva bólint
S már hunyogat a csöpp gyerek.
Ott ülök szemben,
Hallgató csendben,
Mint mikor fájón,
Ködülte tájon,
Tarolt határon,
Borongó bánat
Fényt nem találhat...
Búsultan fájva
tűnölődöm:
Így csírázik a
gyűlölet,
Ártatlan kis
gyermekszívekben
Minden jó magot
elölhet...
S szólni szeretnék
bánatomról,
De kisleányom
csöndre int,
Felhő tűnik s e
pillanatban
A nap ragyogva
széttekint;
Folyó aranya dúsan
ömlik
A félrebillent
fejecskére –
S én könnyes
ámulattal nézek
A megható, drága
képre:
Magyar vállon román
fejecske,
Odabékülve,
szeliden,
Álom-mézétől öntudatlan,
Boldog varázsban
ott pihen.
Sokáig nézem
önfeledten,
Isten országa ily
közel?!...
Imás sóhaj szakad
szívemről:
Testvériség, jövel
– jövel!
S valami
mondhatatlan érzés
Soká fogja még
lelkemet:
Testvériség ezen a
földön
Csak álmodók álma
lehet!...
Forrás: Keresztény
Magvető 63. évf. 6. füzet 1931.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése