Nagy Jenő: Hesse Hermann (1877-1962)

 

Közelebbről nehány soros újsághír jelent meg arról, hogy az irodalmi Nobel-díjat HESSE HERMANN, a hetvenéves német költő kapta meg. A szűkszavú közlemény többet nem árult el e legnagyobb irodalmi kitüntetésről. Sejteni lehet azonban, hogy miért fordult a külföld figyelme HESSE felé, mikor írói munkásságát a Nobel-díjjal jutalmazta.

Hesse egyike az utóbbi tizenöt év azon kevés német költőinek, aki megőrizte az újromantikusok hagyományait. A Hans Carossara alkalmazott „Mensch von mass und Mitte” jelző, úgy hisszük, senkire jobban nem illik, mint Hessere, aki a folytonosan változó divatos irodalmi áramlatokkal csak periférikus érintkezést mutatott, és a mérték emberfeletti önfegyelmével a középen maradt.

Hesse az újromantikus költőknek ahhoz a fajtájához tartozik, amelynek képviselői ki tudtak nőni a „honművészet” szűk kereteiből és a világ, az emberiség nagy kérdéseiig emelkedtek fel. Romantikája nem a bécsiek álarca, nem az értelem agyafúrt elaltatása, hanem szerkezeti sajátság, aminthogy verseinek egyszerűsége is belső bőség, gazdagság és időnként sejtelmes mélységeket ragyogtat fel (Unterwegs, Die Musik des Einsamen, Ausgewählte Gedichte).

Az irodalomtörténetek Hesse fiatalkori írásait (Camenzind Péter*, Unterm Rad, Gertrud, Roszhalde) – hogy csak a legfontosabbakat említsük – KELLER prózai műveivel, verseit pedig MÖRIKE költészetével kapcsolatban szokták emlegetni, írói egyéniségét pedig kortársán, STRAUSZ EMILen próbálják felvázolni. (* Magyarul is megjelent.)

Költészetének alaphangját az egyéni átérzésből és átélésből fakadó lírai hang adja meg. Mindegy, hogy mit ír, vers, novella vagy regény, mindenütt magáról az egyedülálló, magára maradt Emberről ír:

„Seltsam im Nebel zu wandern!

Leben ist Einsamsein,

Kein Mensch kennt den anderen,

Jeder ist allein.”

„Tudom – írja egy másik helyen -, hogy nem vagyok elbeszélő. Amit most elbeszélésnek neveznek, nem más, mint a tevékenykedő emberek közti történésnek a megrajzolása; mi azonban a magányos Egyén ábrázolásának szükségét érezzük.”

A magánosság, az élet zajától, az időből az időtelenségbe való menekülés hajtja Camenzind Pétert a művészetek honába, Olaszországba, ahol a zajos Párizs után Assisi Szent Ferenc magánya nyugtatja csak meg és menti meg az életnek. A sokkal komorabb kicsengésű Unterm Rad című regényében Giebenrath János, a fiatal Hesse hasonmása, nem képes az élettel felvenni a küzdelmet, és lelkileg összetörve a tudomány áldozata lesz.

Az első háború szörnyű élménye még jobban elidegenítette HESSEt a világtól és a valóságtól. A középkori miszticizmuson át Buddha és a brahminok tanításához menekül, és az ókínai bölcselet kérdései ejtik rabul. Az aszkéta, buddhista Siddharta, hasonló című regényének főhőse, és a Steppenwolf modern Werthere mutatják HESSE háborús élményének irányát: a Szép és Nemes az Alsóbbrendűvel vívott küzdelemben könyörtelenül megsemmisül. Ez Hesse legmélyebb emberi élménye.

Ebben a borús hangulatú költészetben csak ritkán bukkanunk reményt keltő, bátorító hangra, amely azonban sehogy sem tudja velünk feledtetni HESSEnek az életben való nagy csalódását. Új hazája, Svájc, ahová 1912-ben telepszik át a Bodeni-tó mellől, mintha új színt vinne költészetébe. Élénk figyelemmel kíséri a háború utáni fiatal nemzedék mozgalmát és ennek az újraéledő ifjúságnak már ezt írja zászlójára: „Ne féljetek! Legyen bátorságotok sorsotok hordozásához, viseljétek sorsotok!” (V. ö. Demian: Die Geschichte von Emil Sinclairs Jugend, Zarathustras Wiederkehr). Knulp, a nyughatatlan csavargó is, Siddhata „európai” párja, boldog megelégedéssel vallja meg halála órájában az Istennek, hogy „minden jól van és úgy, ahogy lennie kell!” (Soddharta)* (*Magyarul is megjelent.)

Ilyen HESSE szellemi vándorútjának iránya. A világ elől elzárkózó ember tévelygése a középkori miszticizmuson és a keleti filozófia útvesztőin át Istenig. A megrajzolt alakokban Hesse áll előttünk. Amiről írt, azt át is élte.

Magatartását az utóbbi évek mozgalmaival szemben tanúsított közömbösségét és pártatlanságát félremagyarázták, és visszahúzódással meg individualizmussal vádolták. HESSE pedig nem tett mást, csak éppen nem változott meg. Maradt a tiszta emberi érzés és a humánum költője.

Forrás: Erdélyi Múzeum 1947. 52. kötet ¼. füzet