Eminescu
I.
Mihály
a román irodalom legkitűnőbb lírikusa. Valamennyi elődjét felülmúlta, az utódok
közül pedig máig sem érte őt utol senki. Caragiale egyenesen úgy látja – bár az
ilyen látomásokat egy új tehetség elbukkanása legott elfújja -, hogy századok
fognak eltelni, míg egy második Eminescu fog születni. Eminescu azonban nemcsak
nemzete irodalmának klasszikusa, a román lírai költészet legnagyobb értéke és
eddig legmagasabb mértéke. Ennél több: világirodalmi alak. Útban van, hogy
helyet vívjon ki magának és nemzetének a világirodalom klasszikusai között is.
Kétségtelen bizonyítéka ennek költeményeinek a legkülönbözőbb idegen nyelven
megjelent nagyszámú fordítása, aztán az életéről és költészetéről írt cikkek,
tanulmányok, jellemzések hosszú sora.* (* Önálló
kötetben megjelent fordítások. Német: 1. Gregorovitza Em.: Deutsche
Übersetzungen aus den auserlesenen Dichtungen des verstorbenen rumänischen Poeten
Michail Eminescu. Bucuresti, 1901.” (Életrajz Maiorescu T.-tól és 19 költemény
fordítása.) 2. Tecontia V.: M. Eminescu Gedichte. Buc. 1903. (25 költ.) 3.
Botez N.: Mihail Eminescu’s Gedichte. Bucuresti, 1930. (25 költemény) 4.
Schroff W. Maximilian: Mihail Eminescu’s Gedichte-Novellen. Buc. 1923. (61
költ. és 2 novella ford.) 5. Orendi-Hommenau Viktor: Mihail Eminescu.
Ausgewaehlte Gedichte. Temesvár, 1921. (35 költ.) – Angol: I. S. Pankhurst és
O. Stefanovici: M. Eminescu-Poems. (Iorga előszavával) London, 1930. 120. l. –
Francia: 1. Miller-Verghy Marg.: Quelques poesies de M. Eminesco. Buc. 1910.
(Életrajz Vlahutatól és 42 költ. ford.) 2. Soutzo Al.: Quelques poesies de M.
Eminesco. Iasi, 1911. 3. Nicolaesco Pierre: Michel Eminesco-Poemes. Buc. 1931.
(Életrajz és 23 költemény.) 4. Barral L.: Poemes choisies. Paris, 1923. (50
költ.) – Olasz: 1 Ortiz Ramiro: Le Poesie di M. Eminescu. Florenz. 1927.
LII+168 l.
Ez önálló köteteken
kívül számos költeménye jelent meg antológiákban, hírlapok és folyóiratok hasábjain,
latin, francia, olasz, spanyol, angol (amerikai is), német, orosz, lengyel és
cseh nyelven. Fordítói között van Carmen Silva, Erzsébet román királyné is, ki
a mi Petőfink szobrának leleplezésén is részt vett egy szép koszorú küldésével.
Életrajzát megírta külön kötetben németül Scurta I.: Eminescu’s Leben und
Prosaschriften. Leipzig, 1904; franciául Bazin L.: M. Eminescu, poéte national
roumain. Paris, 1905. A nem önállóan, hanem hírlapokban és folyóiratokban
megjelent életrajzi vázlatok, tanulmányok és jellemzések száma szintén gazdag.
A mi összeállításunk természetesen nem teljes, csak éppen jelezni akarja, hogy
Eminescut mennyire ismeri a külföld is. A ma már bő román és idegen nyelvű
irodalom jegyzékét részletes felsorolásban adja: 1. Zaharia N.: Mihail Eminescu
– vieata si opera s. Buc. 1912. 325-561. 2. Adamescu: Bibliografia. I. 11-19.
II. 153-65. III. 122-162. 3. Dacoromania IV. s. köv. évf. 4. Dézsi L.:
Világirodalmi Lexikon, II. k. 594. l.)
A
mai irodalmi körök és olvasóközönség előtt is már régebb óta ismerős Eminescu
neve és számos költeménye. 1895-ben, a költő halála után alig pár évvel
egyszerre három önálló kötet jelent meg magyar nyelven Eminescuról: Szőcs Géza
két kisebb terjedelmű füzete és Cristea Illés részletesebb tanulmánya. Szőcs
Géza Eminescu c. 40 lapnyi terjedelmű
első művében (1895) Eminescu pályája, költészete 1883-ig, lírikus költészete
1883-ban, legkésőbbi lantos költeményei című fejezetekben ismerteti a költőt s
függelékben adja 4 költeményének műfordítását. Második művének címe és tárgya Egy pár szó Eminescu irodalmáról (1895.
16. l.) Ez mintegy kiegészíti és pótolja első művének bibliográfiai hiányait.
Jóval részletesebb és alaposabb mű a Cristea könyve: Eminescu élete és művei (1895. 78. l.) A valószínűleg doktori értekezésül
szolgáló tanulmány nagy szeretettel, tudással és ízléssel ismerteti Eminescu
életét és műveit, s jelöli ki pályájának jelentőségét, költészetének helyét és
hatását.
Eminescu-fordítást
közölt – Szőcs Géza után először – a maga idejében nagy tekintélyű és nagyon
elterjedt Vasárnapi Ujság (1902. 12. sz. Mért
nem jössz... ford. Révai Károly). Azután a Hazánk (1902. 4. sz. Várakozás, ford. Kereszty István), Ujság
(1902. 20. sz. A csillag, ford. Szőcs
Géza), Máramarosi Lapok (1904. 37. sz. Glossza,
ford. Bran Lőrinc), Erdélyi Ujság (1906. 6. sz.), Zólyomvármegyei Hírlap (1906.
I. 1. sz.), Zsibóvidéki Hírlap (1911. 9., 10. és 1912. 13. sz.), A Cél (1911.
70. l.), Fehértemplom és Vidéke (1914. 28. sz., Eperjesi Lapok (1915. 52.) stb.
közölt költeményeket Eminescutól, az említetteken kívül sz. Nagy Miklós, Osváth
József, Lichtfusz István, Dengi János és mások fordításában. A Bran Lőrinc és
Révai Károly fordításában megjelent Román költőkből c. verses kötetnek is
(1909.) tekintélyes részét az Eminescu versei teszik ki.
A
magyar Eminescu kultusznak a világháború előtt Szőcs Géza és Révai Károly
voltak lelkes és buzgó művelői. Számos, hozzáértéssel írt aprób cikkben és
többfelé közölt, sikerült műfordításaikkal igyekeztek megismertetni és
megszerettetni a román irodalom értékeit s köztük Eminescut. És meg kell
állapítani, hogy az ő és mások buzgólkodására a román költészet iránt való
érdeklődés a magyar irodalmi körök és közönség körében kedvezően kezdett
kialakulni. Így pl. a Petőfi Társaság Révai Károlyt, mint a román költők
(Eminescu, Cosbue) fordítóját választotta volt tagjai közé 1910-ben és az
Erdélyi Irodalmi Társaság, melynek Révai szintén tagja volt, nyílt felhívást
intézett hozzá, buzdítva fordítói munkásságának fokozására. (V. ö. Cultura,
1924. 61. l.) Aztán „Magyarországon, kivált Erdélyben még magyar anyanyelvű
emberek is széltében éneklik (Eminescunak) Oh,
mért nem jössz – De ce nu mi vii c. költeményét” -, jegyzi fel Alexics
György*. (* A Heinrich Gusztáv
szerkesztette Egyetemes Irodalomtörténet, II. k. 857. l.)
A
közhatalom változása után azonban a román irodalom iránt már fölébredt
érdeklődés és kíváncsiság, az érvényesülő dinamikus tényezők hatása alatt is,
egyszerre határozott tartalommal telítődött meg. Ma a Romániához csatolt
területeken élő magyarságnak a harmincnál fiatalabb nemzedéke iskolai
tanulmányai alapján alaposan és pontosan ismeri eredetiben a román irodalmat.
De az idősebb évjáratok is most fokozódó érdeklődéssel fordultak a román
szellemi élet alkotásai felé. Bizonyítéka ennek az, hogy hírlapjaink,
folyóirataink, színpadjaink állandóan forgalomban tartják a román költészet
termékeit. Emellett számos antológia szólaltatta meg magyar nyelven a román
költőket. Bitay Árpád megírta magyar nyelven a román irodalom történetét is.
Nincs ma a Romániához csatolt területeken olyan értelmes magyar fő, ki ne
tartaná szükségesnek a román irodalom és szellemi élet alapos ismeretét.
Műélvezet ez, de egyúttal életkérdés is ránk nézve. Meg kell azt is
állapítanunk, hogy ez az érdeklődés ma nemcsak nálunk, de a magyarországi
magyarság körében is elevenebbnek mondható. Tudományos folyóiratokban – az
irodalomtörténetiekben elsősorban – gyakrabban találni román irodalomtörténeti
vonatkozású és tárgyú cikkeket. A Dézsi Lajos szerkesztette Világirodalmi
Lexikon pl. oly alaposan és pontosan ismerteti a román írókat, hogy nem egy
bíráló aránytalannak látta és jelentette ki. Azt a kérdést pedig, hogy kik és
mely művek a román irodalom elismert értékei, hol és hogy lehet megismernünk,
nem egyszer tették s teszik föl nekünk erdélyieknek. Magyarországon a szellemi
élet jelentős egyéniségei.* (* A
legnagyobb örömmel kell fölemlítenem, hogy a mi irodalmunk iránt is az
érdeklődés ma valahogy frissebb, önkéntesebb és elevenebb, mint volt a
közhatalom változása előtt. A románság körében csökkent ugyan nyelvünk és
irodalmunk ismerete, mert román anyanyelvű diák magyar nyelvet és irodalmat ma
egyetlen iskolában sem tanul. Mégis (vagy talán ezért is?) a magyar irodalmi
termékek románra fordítása határozott lendületet vett az utóbbi másfél évtized
alatt. Lírikusaink, széppróza- és drámaíróink számos művét fordították le a
közhatalom változása óta. sajnos, ezeknek is java része szétszórtan, csak
folyóiratok és hírlapok hasábjain jelent meg. De jelent meg külön kötetben is,
mint Jókai: Szegény gazdagok, Szabó
Dezső: Segítség, Nyírő: Isten igájában című regénye, Ady: Vér és Arany című kötete és a Goga
kiválóan sikerült Ember tragédiája,
csak a nagyobb és jelentősebb köteteket említve.) Sajnos a nem kivétel
nélkül értékes antológiákon, a Bitay Árpád jelzett művén, a Világirodalmi Lexikonon és az itteni meg
a budapesti színpadokon is előadott darabokon kívül (Caragiale, Mustescu,
Eftimiu, Iorga, Blaga stb.) alig van, amire feleletünkben rámutassunk. Még
Eminescut illetőleg sem.
Eminescu
régibb fordítói és hírnevének ápolói, Szőcs Géza és Révai Károly, a közhatalom
változását követő években elhunytak. Szőcs Géza Eminescu és Petőfi címen 1923-ban újra kiadta ugyan régebbi
tanulmányának a címre vonatkozó megállapításait, de további újabb nyoma ide
vágó tevékenységüknek nem maradt. Igaz az is, hogy a vonatkozó antológiákban
Eminescu mindig megkapta az őt megillető helyet.* (* Pl. Műfordítások román költőkből. Kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság,
1928. (16 költ.); Fekete Tivadar: Klasszikus kert - régi román költők antológiája. 1930. (11
költ.); továbbá a Keresztury és Kiss Piroska gyűjteményes kötete.) Még
örvendetesebb jelenség, hogy éppen legkiválóbb költőink – Áprily, Berde Mária
stb. – fordították le Eminescunak számos költeményét, szinte hiánytalanul adva
vissza az eredetinek szépségét és báját. Ám mindez csak szétszórt töredék és
éppen nem alkalmas alap az Eminescu költészetének maradandó és szilárd tartalmú
megismerésére. Még kevésbé arra, hogy a román irodalom iránt a távolabbi magyar
érdeklődést is kielégítse. Egy önálló kötetben megjelenő, tehát mindig kézbe
vehető s így állandóan használható teljes Eminescu-fordítás – kétség sem fér
hozzá – ily körülmények között hézagot pótol, közszükségletet elégít ki.
E
hézag pótlására, Eminescu összes költeményeinek műfordítására vállalkozott
Kibédi Sándor. Vajon vállalkozása eredménye-é, azaz meg tudta-e szólaltatni
magyarul Eminescut kellő tartalmi és alaki hűséggel úgy, hogy az olvasó
lehetőleg világosan lássa, de legalább is sejtse, s e sejtés alapján kedves
kapjon közelebbről megismerni. Eminescu sajátos művészetét, érzelmeinek és
gondolatvilágának nemzeti és világirodalmi klasszicitását, e klasszicista
egyéni és eredeti költői alkotó elemeit?
Az
e kérdésre adandó tárgyilagos és meggyőző válasz önmagában is elkerülhetetlenné
teszi, hogy legalább a főbb vonásokra szorítkozva ismertessük Eminescu életét
és költészetét. Nem magyar íróról van szó. Ilyen esetekben az idegen író
személyiségének és költészetének előrebocsátott jellemzése, ha még oly rövidre
is van szabva, kettős haszonnal járhat. Egyik az, hogy képet rajzol, fogalmat
nyújt a szóban levő író kilétéről, egyéniségéről.* (* Az adott esetben ez éppen nem fölösleges, mivel a magyar Eminescu
ismertetések részben elavultak (Szőcs Géza), részben kevésbé közkézen forgók és
nagyon rövidek is (Világirodalmi Lexikon). Egyedül a Bitay említett
kézikönyvének Eminescuról szóló fejezete az, ami ha kéznél van, részben
feleslegessé teszi e sorokat.) Másodszor az ilyen rávillantó jellemzés
figyelmeztet azokra a szempontokra, melyeket a fordítónak munkája közben szem
előtt kellett tartania, amelyeknek a fordítás mérlegelésénél is döntő súlyuk
van.
II.
A
magyar olvasóközönség előtt Eminescuról szólani s Petőfit nem említeni szinte
lehetetlen. A két költő életművében annyi az egyező vagy hasonló jelenség, hogy
a hivatkozás elutasíthatatlanul kínálva kínálkozik és pompásan magyaráz is. A
jelenségek egyezése vagy hasonlósága természetesen merő véletlenség. A két
költő életműve között semmiféle belső kapcsolat, közvetlen összefüggés vagy
bárminemű tudatos hatás nincs. De a véletlen egyezés és hasonlóság csakugyan
megvan. Mégpedig számuk oly nagy, hogy bátran jegyezhetjük le és ismételhetjük
itt is: Eminescu a román irodalom
Petőfije.
A
legnemzetibb és legklasszikusabb román lírikusnak, Eminescunak már a bölcsője
körül is több, a Petőfi életrajzából jól ismert kérdésre és hasonló tényre
bukkanunk. Így sokáig vita tárgya volt, hogy hol és mikor született Eminescu:
Botosaniban, Dumbraveniben vagy Ipotestiben? 1849. decemberjében vagy 1850
januárjában? A román irodalomtörténet az ellentmondó vagy homályos adatok
pontos és alapos kritikája után megállapította, - s ez ma már többé nem vitás
-, hogy a költő 1850. január 15-én született Moldovának Ipotesti nevű
falujában, Botosani városától nem messze. Aztán vérségileg és őseiben Eminescu
éppúgy nem tősgyökeres román eredetű, hanem szláv származású, akárcsak Petőfi.
Eminescu anyai ágon orosz, illetőleg kozák vér. Anyai dédapja, Potlof Elek,
mint politikai menekült emigrált Moldovába. Atyai ágról is lehetett benne szláv
vér. A költő anyja gyakran említette, hogy apjuk rutén eredetű. Valóban a költő
nem Eminescunak született, hanem Iminovicinak vagy Eminovicinak, ami csakugyan
szláv eredetre mutat. Az Eminescu romános alakot a költő tizenhat éves korában kapta. A Pesten megjelenő Familia című
román folyóirat szerkesztője, Vulcan József, kit román népköltészeti
fordításainak elismeréséül a Kisfaludy-Társaság levelező tagjának választott
meg, romanizálta Eminescura a szlávos Iminovici alakot. A költőnek úgy látszik
tetszett az önkényes módon eszközölt névváltoztatás. Elfogadta, használta,
dicsővé és dicsőítetté tette azt a nevet, amelyik alatt első verseit Vulcan
közölte egy Magyarországon megjelent román irodalmi folyóiratban. 1866-ban
történt ez, amikor a költő éppen Aradon élt.
Hogyan
került Eminescu Moldovából Aradra? Mint egy vándorszínész társulat tagja, olyan
minőségben, ahogyan Petőfi is keresztül-kasul járta a legtávolabbi vidékeket.
Gyermek- és ifjúkoruk tehát szintén hasonlatos. Eminescu atyja előbb gazdasági
alkalmazott, majd bérlő, utóbb birtokos gazda volt. A szerzésben fáradhatatlan,
a vagyon megtartásában azonban kevésbé kitartó. Derült egyénisége csak
gyermekeivel szemben tudott szigorú lenni. Volt neki is, feleségének is
irodalmi műveltsége, értettek és beszéltek több nyelven. A család otthon
egyformán beszélt románul és németül; kétnyelvű volt, állapítja meg Bogdan
Duicá.* (* Mihail Eminescu Poezii.
Publicate si adnotate de G. Bogdan Duica. Buc. 6. l.) Anyja azonban
férjének némileg ellentéte, komoly, sőt szomorú egyéniség, ki szeret hallgatni
és hajlik az álmodozásra. Atyjától örökölte páratlanul pontos
emlékezőtehetségét, a történet szeretetét, a külsővel, a ruházkodással, a
társadalmi formaságokkal nem törődést; anyjától a melankóliát, a keserű mosolyt
az élet forgásaival szemben. Az elég művelt és elég vagyonos szülők
gyermekeiket – összesen 9-en voltak, Mihály közöttük a 6-ik – viszonylag
gondosan és céltudatosan taníttatták. Mihály az elemi iskola harmadik
osztályának elvégzésére Csernovicba került, a német iskolába. Öt éven át, a
harmadik gimnáziumi osztályig a jobb tanulók közé tartozott. A harmadik
középiskolai osztályt azonban ismételnie kellett, s húsvét táján az iskolának
hátat fordított. Ettől kezdve életrajza kuszált, zavaros, sok tekintetben még
ma is tisztázatlan. Csak annyi bizonyos, hogy atyja érthető szigorral egy ideig
magántanulásra szorította fiát, de eredmény nélkül. A fiú felcsapott
színésznek, s mint több vándortársulatnak a tagja – huzamosabb időn keresztül,
mint súgó – bebarangolta, természetesen sokszor éhezve, fázva és szörnyű
nélkülözések között nemcsak Moldovát, hanem Erdély és Magyarország román lakta
vidékeit és városait is. Közben újra meg újra próbálkozik az iskolai tanulmányokkal
is, éppen itt Erdélyben, de maradása nincs sehol, mindig visszatér egy-egy
vándor színtársulathoz a szülők, kivált atyja nem kis bosszankodására. Az
iskolai tanulmányokban nem sokra haladt, de ez években (1866-69) közvetlenül és
alaposan megismerte a román nép lelkét, nyelvét, költészetét, mondáit. A
népköltészet az első irodalmi hatás, amely Eminescu költői kedvét és tehetségét
minden ízében átitatta s egyszer s mindenkorra meghatározta.
A
szökött diákból vándorszínésznek felcsapó Eminescu komoly lelkében a géniusz
már ebben az időben feslik, fejledez és alkot. Ez évek alatt (1866-69) írt
úgynevezett ifjúkori költeményeinek a száma nem sok. Az elsőnek, csernovici
volt tanárának, Pumnul Áronnak a halálára írt elégia kivételével valamennyi a
Vulcan József szerkesztette Familia című folyóiratban jelent meg. Így Eminescu
neve és költői pályája egyaránt az akkor magyar állam területén jeleni meg.
Belső fejlődése is az erdélyi román néplélek és költészet hatása alatt indul
meg. Eminescu moldovai román. Kétségtelen, hogy származásánál fogva először a
moldovai népet ismerte meg, annak ajkáról csendült fülébe gyermekéveiben a
román nyelv egyszerű bája és behízelgő dallamossága. Azt azonban költészetének
valamennyi méltatója szerencsés és fontos körülményként állapítja meg, hogy
Eminescu népiessége nem valamely külön vidék, hanem az egész román nép lelkéből
sarjadzott ki.* (* Dalainak egy része
erélyi és bánsági eredetű, állapítja meg Morariu L.: Iunimea Literare, XII.
évf. 5. sz.)
Bécsben
került Eminescu egy másik, szintén egész pályájára jellemző irodalmi és
művészeti irány, az osztrák-német romantika hatáskörébe. A szigorú és
elégedetlen apa ugyanis egyszer a szülői házba visszatérő vándorszínész fiút
erős kézzel otthon marasztotta, aztán betette valami kisebb hivatali állásba,
majd 1869-ben felküldte tanulni a bécsi egyetemre. Több mint két évet töltött
Eminescu a császárvárosban. Úgy látom, hogy ez a bécsi időzés életének a
legmozgalmasabb, legcselekvőbb szakasza. Szorgalmasan eljárt az egyetemi előadásokra,
főként a filozófiai professzorokéra, de hallgatta Ihering és Stein jogi
előadásait, sőt anatómiával is foglalkozott. Emellett buzgón olvasta Kant,
Schopenhauer, Schiller, Hölderlin, Rousseau, Homeros, Shakespeare és Firduzi
műveit. Diáktársai, köztük a magyarországi Slavici János is arról tanúskodnak,
hogy Eminescu Bécsben rendkívüli szorgalommal művelte magát, a legbonyolultabb
tudományos kérdéseket is gyorsan felfogta, megismerte és megértette. Aztán
tevékeny vezető szerepet vitt a Bécsben tartózkodó román diákság életében is. A
Románia Juna nevű bécsi diákegyesületnek ő volt egyik újjászervezője és első
titkára. Autodidakta és az ifjúság vezére, mint Petőfi. Ebben a minőségben
kezdeményezte Bécsből Eminescu a románság történetében nem kis jelentőségű
úgynevezett putnai ünnepségeket Nagy István fejedelem emlékére és hamvainál
(1870). Ettől az évtől számítja a román irodalomtörténet az Eminescu költői
pályáját is, melynek az ifjúkori kísérletekre következő első terméke, a Vénusz és Madonna című költemény,
1870-ben jelent meg a jászvásári Convorbiri Literare-ban. Ekkor Európa-szerte,
így Bécsben is még virágzott a romantika a költészetben, a színpadon és a
szellemi életben általában. És Eminescu, ki születésénél fogva is tele volt
romantikus örökségekkel és adottságokkal, ösztönös örömmel állította tehetségét
ez irány szolgálatába.
Bécsből
1872 végén Berlinbe megy s itt alakul ki Schopenhauer filozófiájának hatása
alatt egyéniségének és költészetének harmadik állandó és meghatározó jegye, a
pesszimizmus, amelyre különben éppen mint a romantikára, öröklött lelki
tulajdonságainál fogva hajlamos volt. Berlinben is szorgalmasan műveli magát.
Filozófiai és történettudományi előadásokat hallgat Helmholtz, Dubois-Reymond
és Düring óráin. Tehetsége nemcsak a költészetben, de a tudományos megismerés
terén is oly figyelemre méltó módon bontakozott ki, hogy Maiorescu Titusz
miniszterelnök felajánlotta a berlini szorgalmas és tehetséges ifjú számára az
iasi egyetem filozófiai tanszékét. Jellemző költőnk egyéniségének komolyságára
és tiszta önkritikájára, hogy az ajánlatot nem fogadta el. Berlinből hazajőve
egy ideig az egyetemi könyvtár igazgatója, majd két vármegyének tanfelügyelője
(1874-76). Utóbbi állásából a konzervatív Maiorescut felváltó liberális kormány
egyszerűen szélnek eresztette. Többé aztán nem is vállalt hivatalt. Előbb
Iasiban, utóbb 1877-től 1883-ig Bukarestben hírlapot szerkesztett. Voltaképpen
ez a 13 év (1870-83-ig) az Eminescu alkotó költői pályája. Amit korábban írt,
ifjúkori kísérletek; ami 1883 után következett, hosszú haldoklás, szomorú
elmúlás. 1883 júniusában ugyanis kitört rajta az őrültség. Még voltak
fel-felcsillanó lucidum intervallumai az azonnal foganatosított gyógykezelés
hatása alatt (1884-re annyira helyre állott az egészsége, hogy kinevezték Iasiba
az egyetemi könyvtár tisztviselőjének), de a már kezdettől gyógyíthatatlannak
felismert betegség egyre jobban elhatalmasodik rajta. Barátainak és Botosani
városának a segítsége, Henrietta nevű testvérének odaadó ápolása a neamti
kolostor kórházában mindhiába valónak bizonyult: 1889. júliusában egyik
fővárosi elmegyógyintézetben 39 éves korában testileg is meghalt. Állítólag egy
másik kórházi elmebeteg téglával fejbe ütötte s ez lett volna közvetlen oka
elhunytának. Betegségének közvetlen oka rendetlen életmódja közben kapott
vérbaja, másfelől a túlfeszített munka; távolabbi oka öröklött hajlamossága,
ami kezdetben mint túlságos érzékenység, félénkség, iszonyodás a környezettől
és céltalan magányos bolyongás mutatkozott. Vidámságában is mindig volt egy
bizonyos melankólia.
Öröklött
testi-lelki alkata jó melegágynak bizonyult a pesszimizmus számára, mely
tanulmányainak és életkörülményeinek hatása alatt teljesen úrrá lett felette. A
világot hazugnak, silányságnak tekintette, utálta, kerülte, mivel évszázadokon
át nem változott és nem is lehet rajta változtatni. Ennek következtében a
világgal szemben a puszta szemlélődés az egyetlen állásfoglalása.
Világszemlélete egy nagy műveltségű elme éles és a gyökerig leható tekintése,
amely szükségképpen rossznak találja a mindenséget. És pesszimista is marad
alanyi vonatkozásban is, ha megelégszik a puszta szemlélődéssel, ha nem lép
közösségbe, szolidaritásba vele. A mi Petőfink is az embert alacsonynak, a
világot gonosznak és gyarlónak látta. Volt is életének egy rövid ideig tartó
pesszimista korszaka 1845-46-ban a Felhők
idején. Mihelyt azonban Petőfi ráébredt, hogy a költő hivatása nem pusztán a
gyűlölet és megvetés, hanem a részvét és gyógyítás, véget ért pesszimizmusa s
lett a derűlátás megtestesülése, az örök és halhatatlan ifjúság, az élet
harsány dalnoka és önmagát is feláldozó apostola. Eminescuból azonban hiányzott
ez a cselekvési motor, az alkotás, a tenni akarás hatalmas ősi ösztöne.
Eminescu költői világának nincsenek határozott célkitűzései, eszményei,
megvalósítandó programja, sem egyéni teendő, sem általános fejlődési cél
alakjában (Petőfinél az ember célja a boldogság, ehhez eszköz a szabadság; az ő feladata a szabadság apostolának
lenni). Eminescu lemond a cselekvésről, ezért marad mindvégig borúlátó. Ez a
világfájdalmas borúlátás, amely csak kesereg, gyűlöl és átkozódik,
végeredményében szülötte és társa a XIX. század romanticizmusának, s mint mal
de siécle különösen jellemzi a költészetet. Byron, Leopardi, Baudelaire,
Schopenhauer, Heine, Vajda János, Reviczky és Komjáthy Jenő előtt – mind ennek
a kornak hősei, vagy ha tetszik áldozatai – a világ csak látszat, hangulat, az
élet csömör és unalom, tehát fájdalmas valami. Minek is élni, születni? Jobb a
halál! Mai divatos szóval dekadencia ez. Eminescu sajátosan ilyen akarat
nélküli, passzív, a fájdalom és szomorúság kultuszában élő dekadens egyéniség.
E tekintetben Petőfi és Eminescu két végletesen ellentétes egyéniség. Petőfi
maga az egészség, az elszánt akarat, a lehetetlent, a sorsot is megostromló
duzzadó életerő, míg Eminescu egyénileg is lemondó, szomorú lélek,
költészetében és egész életművében is az akaratnélküliségnek, a dekadenciának a
képlete. Szomorúan szép sorsa, pályája és elmúlása a német Lenauéhoz hasonlít.
Egyik német nyelvű ismertetője a róla írt jellemzésnek ezt a címet is adja:
„Ein rumänischer Lenau”.* (* Kremnitz,
Preussische Jahrbücher 1910. évf. Megjegyzendő, hogy Eminescu ismerte Lenau
költeményeit, fordított is tőle.)
Életrajzából
még csak egy körülményt említek föl, szerelmi életét. Hiszen Eminescu, akárcsak
Petőfi, a szerelem költője. Költészetének egyik legállandóbb tárgya a szerelmi
érzés. Szerelmei között vannak futó szerelmek, de egyik szerelme egész valóját
évek hosszú során át teljesen lebilincselte. Micle Veronikának hívták azt a
kékszemű asszonyt, kinek egyetlen mosolya a költőt, mint maga mondja, az
Istenek közé emelte.* (* Levele Micle
Veronikához 1879. aug.) Veronika férjes asszony. Jóval idősebb férje, Micle
István egyetemi tanár volt Iasiban. Micle Veronika maga is – mint Szendrei
Júlia -, írónő, de az Eminescu és Veronika viszonya mégis az Ady és Léda
asszony szerelmét juttatja eszünkbe. Abban is hasonlít Ady Eminescuhoz, hogy
szomjazta a nemi életet. De míg Ady
szerelmi költészete egyaránt megénekli a sóvárgó fájdalmas szerelmi vágyat és a
szerelmi érzésnek valóban átélt szenvedélyét is, addig Eminescu szerelmi
költészete csak a vágyat ismeri s nem egyszersmind az érzéki örömöt is.
Eminescu szerelmi költészete sokkal tisztább és kevésbé erotikus, mint az Adyé.
III.
Világirodalmi
viszonylatban Eminescut csak mint lírikust szokás és lehet emlegetni. A román
irodalomtörténet azonban kötelességszerűen nyilvántartja és nagy elismeréssel
méltányolja Eminescu hírlapírói működését is, amely nem csupán szerkesztésből,
hanem igen értékes politikai, társadalomtudományi, társadalombölcseleti és
irodalomtörténeti cikkek és tanulmányok gazdag sorozatából áll. E téren a legjelesebbek
közé tartozik. Költészetében a nemzeti érzés, a románság múltja, politikai
helyzete és történeti hivatása aránylag ritkábban jut szóhoz. (Ce-ti doresc..., Junii corupti, Rugaciunea
unui dac, Doina, III. szatira) stb. Közírói cikkeiben és tanulmányaiban
azonban nemzete sorsa a legfőbb és a legtöbbször vizsgálat tárgyává tett
kérdés. Eminescu dicsőnek látja a nemzeti múltat, de minél közelebb jut
szemlélete a jelenhez, annál elégedetlenebb. Nem lelkesedik a népuralomért, a
demokratikus törekvéseket ostorozza. Minden pesszimizmusa ellenére hisz egy
dologban, nemzete jövendőjében. E jobb jövendőt azonban nem annyira a politikai
változásoktól várja, mint inkább a románság benső öntudatának felébredésétől.
Hevesen elítéli az osztrák és magyar elnyomó uralmat, de a politikai
egyesülésnél sürgősebb, döntő feladat szerinte a benső megújulás: a románság
vezetői legyenek született románok, az öntudatra ébredt nemzet szervezze meg a
maga függetlenségét a közgazdaság és közművelődés terén, s ne engedje, hogy a románok
lakta földet az idegen ipar tartsa kezében és használja ki. Eminescu, a közíró
a román nemzeti érzésnek is éppoly öntudatos és lelkes szószólója, mint
amennyire a szerelem költője. Természetesen hirdetője és követelője a román
nemzeti függetlenségnek és az összes románok politikai egyesülésének is. (Doina c. költeményének kezdő sora: Dela
Nistru pan’la Tisa – Dnyesztertől a Tiszáig – kifejezés szállóigévé vált.)
Sajátságos, hogy a különben minden ízében borúlátó Eminescu bízva-bízott
nemzete jövőjében, a nemzeti egyesülésben. E tekintetben Eminescu nemzete
vatese.* (* Murnu G.: Mihail
Eminescu-Poezii, 11. l.) E sajátos körülményt valamennyi méltatója
fölemlíti. Magyarázata nyilván az, hogy ezt a problémát nemcsak mint múltat,
történelmileg meg nem valósult, tehát a jelenben is fennálló adottságot
szemlélte, hanem átvitte a jövőbe is, azaz a sub specie aeterni mértéke alá
állította. Mert egyébként, ahol csak a múltba tekint s szemléli a jelent,
pesszimista. Borúlátó még közírói munkáiban is annyira, hogy több méltatója
megszerkesztette az Eminescu pesszimista bölcseletét, filozófiájának rendszerét
és értékskáláját.* (* Pl. Calinescu G.:
Opera lui Mihail Eminescu, I. k. Két fejezetből áll. Az első Eminescu elméleti,
a második gyakorlati bölcseletét elemzi. Stefanescu Marin szerint Eminescu
bölcseletének értékrendszere: 1. a vallásos, 2. a hazafias érzés, 3. vágy az
eszmények után és 4. vágy megszabadulni e földtől. L. még Vianu Tudor Poesia
lui Eminescu című művének „Eminescu si filosofia lui Shopenhauer” és „Pesimism
si natura” c. fejezetét, továbbá Láng Frigyesnek M. Eminescu als Dichter című
nagyon alapos könyvét, Klausenburg, 1928. 182. l.) Borúlátása, bár részben
a század betegsége, egyenesen Schopenhauer tanulmányozásának a következménye.
Utóbb azonban a Schopenhauer értelmi pesszimizmusa új elemmel is bővül Eminescu
világnézetében, t. i. a misztikus buddhizmussal.
A
lírikus Eminescu írt egy regényt is (Geniu
pustiu – Lángész a parlagon) és több novellát. Szépprózai műveinek külső
cselekménye rendszerint egyszerű, leíró és elmélkedésekkel telt részletekben
bővelkedő. Prózai elbeszéléseiben is romantikus, akárcsak Petőfi, s még inkább
megmarad ezekben is lírikusnak, mint Petőfi. Egyetlen regénye és több
novellája, különösen pedig a legemlegetettebb, a Sarmanul Dionis (A szegény Dionis) tulajdonképpen önarckép, a maga
gondolatvilágának a kifejtése. Hírlapirodalmi és szépprózai tevékenysége
azonban értékesség tekintetében messze marad lírai alkotásai mögött.
Világirodalmi magaslatig csupán lírai költeményeivel jutott fel. Nem termékeny
lírikus. Költeményeinek száma, a varians szövegeket, az ifjúkori kísérleteket
és a kiadatlan fennmaradottakat is beleszámítva, nem tesz ki többet
százhúsznál. Az átlagos évi termék még tíz költemény se, ami bő termésnek sehogy
sem mondható.* (* Petőfi átlagosan
egyetlen évben annyit, vagy még
több költeményt írt, mint amennyi Eminescu
összes költeményeinek száma.) Műfajilag túlnyomóan lírai dalok, doinák,
aztán vannak elégiák és még kisebb számban szatírák, meg gondolati tárgyú költemények.
Van egypár elbeszélő költeménye is, amelyeket lírai balladának (Luceafarul – A
csillag, Povestea teiului – A hárs meséje, Fat frumosdintei – A hárskirályfi)
vagy lírai népmesének lehet nevezni. Tárgya legtöbbnek a szerelem, aztán a
természet, az elmúlás és a halál. Tárgyban sem gazdag, nem színesen változatos
költő Eminescu. Ám, amit alkotott, annak valóban mestere, utolérhetetlen
művésze.
IV.
Minden
költő művészetének legilletékesebb szószólója, leghivatottabb magyarázója maga
a költő és a leggondosabb kritikai elemzésnél is meggyőzőbb bizonyságtevő maga
a kész költemény. Mégis, idegen költőről lévén szó, aki nem közvetlenül, a maga
eredeti hangján, hanem fordításban szól hozzánk s keresi és várja az
elismerést, nevezzük meg legalább tételszerűen Eminescu költészetének
legsajátosabb vonásait. Azt a többletet,
amelyik által Eminescu nemzete irodalmában a legklasszikusabb lírikus és amely
egyúttal világirodalmi értéke is.
E
többlet összefoglaló neve harmónia, az Eminescu harmóniája, armonia Eminesciana,
ahogy egyik méltatója, Vianu Tudor találóan megjelölte. A harmónia elsősorban
zenei fogalom. S amikor a költészetre alkalmazzák, azt jelenti, hogy az illető
költemény és költő úgy hat, mint a zene. A költészetben a harmónia jelenti azt,
hogy a feltörekvő sejtelmes érzelem és az érvényesülést kereső gondolat
összefüggő és életszerű ritmusban halad tova, erősödik, izmosodik az utolsó
ütemig, melynek mindent megvilágító és feloldó elrezdülése a legsajátosabb
egyéni lélektartalmat is mint bizonyos egyetemességet, kozmikus vonatkozást és
energiát érzékelteti az olvasó tudattartalmában.
Az
elmondottak után szinte fölösleges kifejteni, hogy az Eminescu költészetének
zenéje tartalmilag és hangulata szerint nem vidám zene, nem a duzzadó és
célratörő akarat pattogó harci indulója vagy harsogó himnusza, hanem inkább
mélabús elégia és elmerengő ábránd, amelynek még esetleges vidám részeiben is
folyton ismétlődik a szomorúság, mint alapindíték és egybefoglaló motívum. A
fájdalom, a lemondás bája és varázsa vonul végig Eminescu költészetén. Fájdalom
és méla emlékezés az elmúlt örömökre, az egyszer volt, de megszűnt egyéni,
nemzeti és emberi boldogságra; keserű lemondás és kényszerűen megadó
belenyugvás, hogy a jelen és a jövő a múltat vissza nem hozza, célhoz nem
segít. Az Eminescu harmóniája a fájdalom, a hasztalan sóvárgás zenéje és
harmóniája. És ez a fájdalom őszinte, valóságos egyéni fájdalom, de
személyessége és különössége belefinomul az általános és egyetemes fájdalomba,
sejteti a lelki élet tudattalan elemeit, a végtelenséget, a realitástól mentes
és az adottsághoz nem kötött fogalomszerű érzelmek világát. Az Eminescu
harmóniájában az egyéni, a nemzeti és az egyetemes emberi találkozik és
egyesül. Ezt egyik ismertetője úgy fejezi ki, hogy Eminescu teremtette meg a
román lélek stílusát, és ugyanakkor ő az első román, kinek lelkében megtörtént
és végbement a dákóromán szellem természetes, de nagy jelentőségű
egybekapcsolódása a nyugati kultúrával.
Az
Eminescu harmóniájának formai elemei és zenei eszközei közül stílusát, nyelvét
kell fölemlítenünk. Stílusának egyik gyökérszála a népnyelvből, másik az
ifjúkorában megismert krónikák történeti nyelvéből, és egy harmadik a
közvetlenül előtte élt lírikusoknak, Alexandrinak és társainak, a költői
nyelvéből nőtt ki. De ahogy kinőtt és költeményeiben előttünk áll, minden
ízében új, eredeti és annyira művészi, hogy mai napig a román nyelv ideálja.
Eminescu stílusa, nyelvének alkata és zeneisége – mondja egy másik méltatója -,
csoda, az Eminescu alkotta csoda, melyet maradék nélkül száz filológiai vagy
logikai magyarázat sem tud megértetni* (* Bogdan
Duica i. m. 17. l. L. még Murnu i. m. 13-14. l. is.), mert van benne valami
metafizikai vonás, amit a román nyelv Eminescu előtt nem ismert. Szavai
tartalmas igék, beszéde mégsem hétköznapi, de nem is szokványos soha, hanem
mindig eredeti és természetes stílus. Kitűnő tehetséggel tudja kiválasztani azt
a kifejezést, amelyik jellemző, bájos, amelyik hű hordozója, pontos visszhangja
mindig bensőséges, de átszűrt hangulatainak. Eminescu nyelvzseni. Vegyük hozzá,
hogy a verselés technikai elemei, - verssorok és szakok, a rím és a ritmus, a
szavak csengése, az érzelmi hullámzást megrögzítő szólások rendje és
szabatossága, a szemléletes szóképek és a rávilágító hasonlatok – egytől egyig
könnyű természetességgel, változatos gazdagon kéznél vannak és készen vannak
oly egyszerűen és oly üdén, mint az éneklő madár dalolása.
V.
Régi
tapasztalat és igazság, hogy a legnemzetibb és legeredetibb írók fordítása a
legnehezebb. Színtelen, átlag írót tolmácsolni éppen nem boszorkányos
mesterség: adj vissza szót szóval, őrizd meg a formai és tartalmi hűséget, s
kész a műfordítás. De fordítsad Dantét, Shakespearet, Vörösmartyt, Petőfit vagy
Aranyt, meglátod, hogy a formai és tartalmi hűség teljes megőrzése mellett is
mint fakul el az eredetinek sajátos színe. Szót adtál vissza teljes hűséggel s
munkád mégis csak fonák, csak visszáját adja az eredetinek. Csak anyagot raktál
halomba, mert a lélek a szellem formája hamisra torzult és tompult minden igyekezet
dacára is. A lélek, a szellem, a költemény benső idomának hű megszólaltatása és
szemléltetése: ez a jó műfordítás titka, ami – ismerjük el – a legkiválóbb
műfordításokban is sokszor csak gyarlón megvalósult jámbor kívánság. A szót
szóval visszaadó becsületes hűségen felül föltétele a jó műfordításnak a
tolmács rokonlelkűsége. Enélkül az eredeti műnek csak a héját, a kérgét
feszítgeti a fordító, ízes magját meg sem találja, legjobb esetben elmorzsálja.
Vajon
a rég várt magyar Eminescu, amelyet most Kibédi Sándor végre kezünkbe adott,
tudja-e legalább sejtetni az Eminescu költészetének édességét is, avagy csupán
a héj és kéreg felületén babrál? E kérdés felvetése minden műfordítás
mérlegelésénél elengedhetetlen szempont. De Eminescuval kapcsolatban, bármennyire
is kötelező általában, mégis aggódva és bátortalanul teszi fel a kritikus.
Eminescu ugyanis nemcsak a legnemzetibb és legeredetibb román lírikus, hanem
művészetének sajátos eredetisége, az armonia Eminesciana, és kifejező
eszközeinek csodaszerű metafizikai zeneisége olyan tulajdonságok, amelyeket
csak a legkiválóbb, az eredetivel kongeniális egyéniségű műfordítók tudnak
megfogni, visszaadni és egy másik nyelv eszközeivel is megzendíteni. Eminescu
harmóniáját, zeneiségét érzékeltetni kétségtelenül a legnehezebb műfordítói
feladatok közé tartozik. Ezért vele kapcsolatban az említett szempontot mérték
gyanánt felállítani csakugyan nem lehet másként, mint félve és bátortalanul.
Azonban
legyünk nyugodtak, aggodalomra, bátortalanságra nincs okunk. Legalább a
fordítás elé írt előszó szerint. Ebben ugyanis Kibédi félre nem érthető
világossággal jelent ki két nagyon fontos dolgot. Egyik az, hogy ő Eminescut
tökéletesen megértette, … „s bevégeztem a munkát azzal a biztos tudattal, hogy
nemzetem köréből elsőnek sikerült behatolnom Mihail Eminescu benső világának
útvesztős sűrűjébe, - hogy megközelítettem, elértem és eleven magyar lelkembe
öleltem őt: a Román Lelket.” Örvendünk tejes szívből ez önérzetes vallomásnak.*
(* Ámbár nem értjük a nagybetűket, sem
azt, hogy miért kell Mihail Eminescut
írni Eminescu Mihály helyett, amikor
tudjuk, hogy nyelvünk helyes használata ez. Schiller Frigyes, Humboldt Vilmos,
Hugo Victor, Dumas Sándor, Maniu Gyula stb., sőt magában ebben a kötetben is:
Vaida Sándor és Goga Oktávián (11., 12. l.) – és nem Friedrich Schiller,
Wilhelm Humboldt, meg Iuliu Maniu stb. A
kiadó és fordító előszava hű tükre az idegen tulajdonnevek használata körül
újabban felburjánzott általános zűrzavarnak. A Goga Oktávián (és nem Octavian)
és Vaida Voevod Sándor helyes szórend mellett ott látjuk a helytelen Mihail
Eminescu, Victor Eftimiu, Titu Maiorescu alakokat. A magyar nyelvben elöl
mondjuk és írjuk a családnevet, amelyik a legutolsó vonásig érintetlen és
változatlan alakban használandó bármely nyelvben. Utána jő a keresztnév,
amelyiket viszont minden nyelvben az illető nyelv törvényei szerint kell
használni, tehát nem Iuliu Maniu s nem Mihail Eminescu, hanem Maniu Gyula és
Eminescu Mihály. A legrosszabb, egyenesen nyelvrontó a szórend következetlen
használata, kivált, mint itt is, ugyanabban a szövegben. Ha már valaki a
helytelen Mihail Eminescut tartja helyesnek, akkor miért ír másutt Goga
Oktáviánt, meg Vaida Sándort? Hiszen mindenikük román!) S még inkább
örvendünk, amikor tovább ezeket olvassuk a Kibédi előszavában: „Eminescu
verseinek magyar nyelvre fordításánál a tökéletes hűségre, a forma és tartalom
teljes megőrzésére törekedtem. A munkának ez a része nem volt nagyon nehéz,
mert származásom révén az Eminescu versek olyan finomságait és szépségeit is
megérezhettem, melyek valamely, a románságtól idegen fordítónak egyébként
hozzáférhetetlenek.”* (* Megjegyzendő,
hogy Kibédi eredeti nevével és származásával is bajos tisztába jőni. Apja román
ajkú köztisztviselő volt s így származásánál fogva ő román, a románságtól nem
idegen. Ha ez igaz és így van, akkor hogy kell értenünk azt, hogy „eleven
magyar lelkembe öleltem”. És hogy lehetséges az, hogy a magyar szövegű
előszóban Kibédi eredeti családi neve Hapka, a román szövegűben Hapca? Írói
neve is hol Kibédi, hol Kibedi. Aztán a román szövegben is ott látjuk a helyes
Alexandru Kibédi szórend mellett a románban helytelen Győri Iles Stefan-t. Ez a
zavaros következetlen opportunus játék teljes mértékben visszatetsző. Ilyen
képtelenség származik akkor, ha két nyelv szellemét gondatlanul összekeverjük,
ha az idegen neveket nem az illető nyelv saját törvénye és szokása szerint
használjuk. Különben is érthetetlen, miért van e magyar olvasóknak szánt
kötetben más nyelvű kiadói és fordítói előszó is.) Semmi ok sincs hát az
aggodalomra. Kibédi maga jogosít fel a legmagasabb mérték bátor alkalmazására,
mert hisz ő Eminescut teljesen megértette, sőt verseinek finomságát és
szépségét is megérezte, s nem volt nehéz számára e szépségek és finomságok
visszaadása sem. Egy kicsit szokatlan ugyan a fülnek ez a tartalék nélkül való
önérzeteskedés, ez az exegi monumentum aere perennius. Horatius is csak könyve
végén s nem az előszónak vehető ódájában, önérzeteskedik így. Az írók mint
műfordítók is inkább szerények, mentegetőznek. Szász Károly például a Goethe
lírai költeményeit fordítva, csak annyi érdemet tulajdonít kötetének, hogy ez a
leggazdagabb, minden eddigi magyar fordítónál többet ad. „Egyéb érdemeiről, ha
volna is, természetesen nem szólhatok” (Bevezetés 8. l.). Arany János meg a
kiadást sürgető és kérő Magyar Tud. Akadémiának írott nyilatkozatában egyenesen
dilettáns munkának minősíti a maga remek Arisztophanes fordítását. De ne
hivatkozzunk ilyen avatag példákra. Hátha a mai műfordítóknál más a szokás?
Dehogy! Lám, Babits is a nehézségeket emlegeti és őszintén megmondja: „A lírai
fordítás ihlet és szerencse dolga: nincs fordító, akinek saját egyénisége
bizonyos korlátokat ne szabna.” (Amor Sanctus, 31. l.) Goga is csak
igyekezetnek, törekvésnek tekinti az Ember tragédiájának kitűnő fordítását.
(Előszó 8. l.) De ismételten örvendenünk kell, hogy Kibédi biztos a maga
dolgában. Az ő munkáját, noha talpig embert kívánt a gátra, mérhetjük bátran a
legmagasabb mértékkel, mert az sikerült, könnyű és a román lelket magába ölelő
műfordítás. És csakugyan újságjaink úgy adtak hírt róla, mint minden
tekintetben sikerült műfordításról. Nap-nap után nagy jelentőségű közművelődési
cselekedetképpen könyvelték el s vitték bele a köztudatba.* (*Az általam ismert híradások és
megemlékezések között csak egyetlenegy van olyan, amelyiknek lényegében más a
megállapítása. L. Makkai László: Fordítások románból. Erdélyi Helikon 1935.
71-72. l.) „Az a hitem, mondja a Vajda szájába adott nyilatkozat, hogy
Kibédi Sándor Eminescu verseinek lefordításával a legnagyobb jelentőségű művet
alkotta meg, nemcsak a mi egyre kiterjedtebb irodalmunk szempontjából, hanem a
magyar irodalom felvilágosító és útba igazító szolgálatára is megteremtve végre
az alkalmat, hogy a magyarság a román génius alkotásairól is meggyőződhessen.”
A kiadó nagyobb hitel kedvéért megjegyzi, hogy Vajda nyilatkozatát a Kibédi
kéziratának átolvasása alapján adta. Mi azonban úgy látjuk, hogy látatlanban,
csak úgy rávágva nyilatkozhatott így.
Mert
futólagos átolvasással is észrevehető, hogy a dolog egészen másként áll, hogy
az előszó önérzeteskedése csak üres nagyzolás. Kibédi nemhogy az Eminescu román
lelkét, de legtöbbször még költeményeinek a puszta szövegét, tehát magát a
kézzelfogható anyagot sem értette meg. Annál kevésbé tudta annak zeneiségét,
harmóniáját, lelkét megfelelő költőiséggel visszhangoztatni. Ennek
következtében a munkájának irodalmi értékéről és közművelődési jelentőségéről
valószínűleg látatlanban szélnek eresztett elogiumok csak színes, de
tartalmatlan buborékok, amilyeneket különben, sajnos, elég gyakran szokott
eleregetni a kritikai felelőtlenség.
VI.
Először
is állapítsuk meg, hogy a kötet címe, összes
költeményei, nem felel meg a tárgyi valóságnak. Kibédi nem fordította le
Eminescu összes költeményeit, csak egy jó részt belőlük, szám szerint 79-et.
Többet tehát, mint minden eddigi magyar és nem magyar fordítója, kivéve az
olasz Ortiz Ramirot. Ezt érdeméül el kell ismernünk. De miért és minő alapon
címezi kötetét Eminescu összes
költeményeinek, holott tudván tudja, hogy nem az. Eminescu összes költeményei a
legszigorúbb kiadói szövegkritika szerint is kereken 100 darabot tesznek ki.
Ilariu-Chendinél 117, Bogdan Duica kiadása szerint 105, Adamescunál 99,
Ibraileanunál 96, Botez kiadásában 93 az Eminescu összes költeményeinek a
száma. Kibédi mindeniknél kevesebbet ad, mert nem fordította le az ifjúkori
kísérleteket (13-14 költemény), és a hátrahagyott versek közül sem néhányat.
Viszont fordít oly költeményt is (Az élet – Viata), amelyik a legtöbb kiadásból
hiányzik. A 79 szám mindenképpen érthetetlen. Vagy kevesebbnek kellene
kijönnie, ha már mellőzte a kísérleteket és a hátramaradt versek egy részét;
vagy többnek, mivel fordít olyan költeményt is, amelyik például a Bogdan Duica
és az Ibraileanu kiadásokból hiányzik. Talán a Botez szövegkiadását használta a
fordító, hol az ifjúkori kísérletek nélkül az összes költemények száma
csakugyan 79, de viszont nincs köztük az előbb említett Élet című. Egy azonban mindenféle okoskodás után is világos: a
kötet címe nem fedi a tartalmat, helytelenül
és illetéktelenül vette fel az összes költeményei címet.
A
költemények sorrendje meg egyenesen bosszantó. Ahogy éppen jött, ahogy talán az
egyes költemények fordításával elkészült, úgy sorakoztatta őket egymás után.
Sem időrendi, sem műfaji, sem tárgyi csoportosításnak és elrendezésnek nyoma
sincs, összevisszaság az egész. A Kibéditől első helyre tett költemény például
időrendben a 43-ik, a második helyre tett pedig időrendben 58-ik, illetőleg
60-ik. A Kibédinél utolsó költemény után időrendben jön még vagy 1, amelyekből
Kibédi 5-öt le is fordított, de az időrendben az utolsóra következőt a 39-ik
helyre, 40-nel előbbre illesztette be, stb. Hogy alkosson fogalmat az olvasó
ilyen kusza elrendezés mellett Eminescu költői fejlődéséről, bölcselő
költeményeiről, népdalairól, amikor sehol semmi néven nevezhető rendezési elve
a fordítónak nincs? Ez az összevisszaság méltatlan a költőhöz, félreismerése a
legelemibb kiadói és fordítói felelősségnek, visszaélése a közönség
érdeklődésével és jóakaratú ismeretvágyával.
E
szokatlan és hanyag módszeres fogyatkozást tán megbocsátaná az olvasó, ha
kárpótlást találna magában a fordításban. De bizony az is gondatlan, hanyag,
legtöbbször az elemi színvonalon is alul marad. Alig van költemény, melynek
egy-egy kifejezését, sorát, részletét félre nem értette, ahol nem vétett a
tartalmi hűség ellen. A Melánkolia
című költeményben pl. a következő tartalmi hibák vannak: regina noptii moartá =
Éjkirálynő, holott a moartá-jelző nyomatékos, nem elhanyagolható (2. s.); pe
cámpul solitar (10. s.) = messze
mezőben magános helyett; si
tintirimul singur (11. s.) = temető is – a magános
temető h.; a demon a levegőn cikázik – száll, vagy átsuhan (treaca, 14. s.)
helyett; hitemet mond a hit helyett (25. s.) s nem veszi észre, hogy e sor
általános érvényű tétel. (A hit újrafesti a templom – elkopott – képeit), amire
pedig az eredeti szövegben írásjel is (-) figyelmeztet s amely általános tételre
következik, mint ellentétes egyéni lírai helyzet (26): az én lelkemet is
benépesítette volt a mese tündérekkel, de… Az ellentét kezdetét is későn veszi
észre Kibécsi, és a 26. sort – si’n sufletul-mi pusere povestile-i ferici –
hibásan fordítja így: lelkembe idézi tündéri regéit; és végül a költemény
utolsó három sorának is hibás az értelme, mivel itt sem vette tekintetbe, hol
és miféle mondatjelzés van. Feltűnőbb tartalmi hibával fordított költeménye
még: Feledd a virágot (7., 8.,
13-16.,25-28., 42-43., 45-46. s.), S ha
ág veri ablakodat (3., 4.), Deák
ember imája (9., 27., 44-46.), Ahányszor
kedvesem (7.), Elválás (16.), A mesék királylánya (16-24.), Miért remegsz (16-17.), Vénusz és Madonna (37-40.), Oly zsenge vagy (11-12., 15-16.,
25-28.), Oh anyám (14.), Szállj ki a messze mult (5-6.), A holnappal nő (16-17.), Az őrangyal (8-12., a mondatjelzés
tekintetbe nem vétele miatt), Ó, maradj
(5-6., 11., 20., 24.), Tova illant
(1-2., 19-20., 27-28., 37-40.), Távozol
(7-8., 21-24.), Mily szomorú (8-10.),
Az angyal és a démon (2, betold egy
felesleges hasonlatot, 61-68., 88., 91-92.), A császár és a proletár (9-10., 23-24. színtelen betoldás, 42.,
53-55., 129., 134., 150., 159-160., 165., 192-195., 196-200.), Ha az emlék (2., 8., 11-12.), A hárskirályfi (22-24., 55-56.), A hárs meséje (8., 22-23.), A vágy (7-8.), Nem értesz meg (6-8., 9-10.), A
csillagig (5-6., 13-16.), Mortua est
(5-8., 28., 33-34., 37-40., 61.62.), Erdősuhogás
(11-12., 43-47.), Este a hegyen (8.,
20.), A bírálókhoz (8-16.), Elszálltak az évek (8., 12.), Titokban szerettem (3-4., 12-13.), Egy albumba (4., 14.), Esti csillag (165-68.), Az utódok (77-78.), stb.* (* Egy vaskos értelmi hibát maga a fordító is
észrevett és ki is javított (160. l. Uram-Urnőm.)
Formai
hibák, melyek miatt az eredeti szöveg értelme lapossá terpeszkedik szét,
szintén nagy számban fordulnak elő. Az Óh
anyám c. költemény mindenik versszakának utolsó sorában az első és utolsó
szó „mereu” (örökké, folyton), amellyel Eminescu pompásan érzékelteti az élet
és halál örökkévaló egyformaságát. Kibédi meg sem kíséreli a „mereu” szó
sajátosan kiélezett szerepét és helyét visszaadni. A hárs meséje c. költeménynek minden versszaka ölelkező rímű;
Kibédi következetesen keresztrímet alkalmaz. Az Ó, maradj c. költemény egyetlen versszakában az elsőben, négy
írásjelhibát követ el: két felkiáltó jelet semmibe vesz, a harmadik és negyedik
sor egy gondolatát kettőbe választja
szét, s a versszak végére pontosvessző helyett pontot tesz. Egyáltalán
fordítónk nem sokat törődik az Eminescu írásjeleivel, mondatjelzéseivel. Pont
helyén vonást lát, vagy fordítva; a kérdőjelt előbbre viszi vagy hátra,
fölcseréli felkiáltójellel; az ellentétező szünetjelt (-) nem veszi tekintetbe.
A rímelésnél is hasonló könnyedséggel mozog. Egy példát már láttunk. De ott van
az Erdősuhogás c. költemény, melynek
minden szakában az első teljes és az utolsó ráütő sor együtt rímel (a b b b b
a); Kibédi ezt sem veszi észre, vagy ha észrevette, lelkiismeret-furdalás
nélkül mellőzte. A szótagszám, a verssorok adottsága szintén nem számít, -
szükség esetén. Az Akkor is ha c.
költeménynek pl. valamennyi sorát két, három, sőt négy szótaggal (pl. a 7. és
14.) egyszerűen megtoldja. Az Óda
című költemény szapphói mértékben, illetőleg versszakokban van írva. A legtöbb
kiadásban magyarázó alcímként ott is a figyelmeztetés: „antik versformában”. Ha
Kibédi e figyelmeztetést nem látta, akkor is köteles lett volna tisztába jőni a
költemény versmértékével, amely annyira kijegecesedett forma, hogy rajta sehol
egy szótagnyi betoldás vagy rövidítés sincs megengedve, sőt a szótagok
hosszúsága és rövidsége is szigorúan kötött, kivéve egyetlen egyet (a második
láb t.i. lehet trocheus helyett spondeus is). Kibédi a sapphói versszak sorait
azonban hol megrövidíti, hol megtoldja egy vagy két szótaggal. Gyakran az a
benyomás támad az olvasóban, hogy fordítónknak nincs fogalma arról, hogy mi az,
amit fordít, mi van a kezében; nem ismeri fel a metrumot, sem azt, hogy hány
szótagból áll az eredeti szöveg, sokszor még azt sem, hogy melyik alany és
állítmány tartozik össze. Könnyű volt így „eleven magyar lelkébe” ölelnie – a
román lelket.
Az
efféle pongyolaságok és gondatlanságok lépten-nyomon követik egymást. Itt csak
a gyakrabban ismétlődőket említhettük meg, s azokból is alig egy-egy igazoló
példát. Hatásuk az, hogy a költemény eredeti formája felbomlik, a tartalom
összekuszálódik, szétlaposodik, elveszti eredetiségét, az Eminescu harmóniája
megsemmisül. Nem érvényesül éppen az, ami az Eminescu költészetének többlete:
költeményeinek bájos zeneisége. Pedig, hogy megnyugtatott volt az előszó!
Ezek
mellett van a fordításnak még egy olyan fogyatkozása, amelyik nemcsak az
Eminescu harmóniáját teszi tönkre még az esetben is, ha az eddig felsorolt
hibákból egy sem fordulna elő, hanem még a közönséges társalgás nyelvében is
mesterkélt és unalmas, mert ellenkezik a magyar beszéd szellemével. Ez a
fogyatkozása Kibédinek az esetlennél esetlenebb összetett szavak tömeges
gyártása és szertelen használata. Megjegyzendő, hogy Eminescu nyelvének
dallamossága egyrészt éppen abban áll, hogy szereti a rövid, népies szóalakokat
és fordulatokat. A román nyelv, kivált ha népies, mint az Eminescué, különben
sem kedveli a hosszú vagy éppen összetett szókat. A magyar nyelv már több
összetett szót használ, mint a román. Mégis ezek után alig kell még külön
magyarázat az ilyen költői szóösszetételekhez,
mint: áhitat-búsan (22. l. eredetiben curioasá, tristá – két külön szó);
fonórend, nyaláb-fény (29. l.), hinár-fogottan (38. l.), varázs-fogottan (39.
l.), létútamra (teszi a lábad, 43. l.), fénykoszorus (t. i. homlok 44. l.),
áhitat-pilla (51.), a mélysötét árnyék (52.), hold-mosoly (125. l.), bájalak,
csillagrajz, hullámösvények, csillagszem, lánytekintet (mind a 128. l.),
ablakköz, viaszfehérség, mélykaló, álom-öl (130.), égi-mélyi (t. i. a gond 131.
l.), lány-sorok (133.), szeglet-rejtek (134.); aztán csillagálom,
varázsajándék, világfény, létkép, szenvedélytűz, szerelemszédület, gyönyörédes,
szűzmosoly, csillagék, sírmély, csendmarok, partsík, vadbuja, padlóca,
ellentus, pirosarany, bosszúőr, nádihad, népvizek – és a többi számtalan,
ezekhez hasonló, még a nyelvújítás és a Kazinczy-Bajzáék elvont
szobaköltészetében is ismeretlen, soha nem hallott képtelen szóösszetétel. Nem
költészetünk, de prózai közbeszédünk sem tűr meg ily tömérdek és ilyen
nyakatekert színes mondást. Még a modern német tudományos prózában is sok
volna, pedig tudvalevőleg az az összetett szavak Eldorádója! Ez annál is
érthetetlenebb, mert szinte kivétel az, hogy a Kibédi szóösszetételének az
eredeti szövegben összetett szó a mintája. A legtöbb esetben az egyszerű magyar
szó találóan és költőibben érzékelteti az eredeti fogalmat.
Az
eredeti szöveg mennyiségéből ritkán mellőz. Ennyiben hű a szöveghez s ez
érdeme. Ellenben gyakran alkalmaz úgynevezett töltelék szöveget rokonértelmű
szóval vagy kifejezéssel, esetleg magának az értelemnek értelmezésével töltve
ki a versmérték különben üresen maradó részét. Gyakran elkerülhetetlen az
efféle. Különösebb megrovás alá csak akkor esik, ha nem sikerül, ha az
eredetinek hátrányára van. Kibédinél van sikerült és elfogadható töltelékszöveg
is (pl. A hárskirályfi c. költemény
8. versszakában: feje csüggedt), de bizony a legtöbb lapos próza.
Általában
véve a Kivédi fordítása, különösen, ha az eredeti nem a román népdal magával
sodró ritmusában van írva, hanem valamely kevésbé dallamos formában, közönséges
próza, ennek is a tudákosan színtelen változata. (Pl. Az utódok, A négy levél, Calin, stb.) Ne mondom, hogy a 79 fordítás
között nem akad néhány középszerű, megközelítően elfogadható is, mint pl. a Magány, Cupidó-gyermek (!), Az erdő meséje, Csillagi az égnek, Künn őszi
szél stb., de még az ilyen középszerű is ritkaság. Összehasonlítottam a
Kibédi fordítását az eddigi szétszórtan megjelent magyar és német fordításokkal,
s arra a megállapodásra jutottam, hogy a Kibédiénél valamennyi költőibb; a
német fordítások is, kivált a Schroffé. A Szőcs Géza és Révai fordításainak
lehetnek hibái (elavult nyelv, az értelem gyakran túlságosan „szabad”
fordítás), de valahogy zeneibbek, hangulatosabbak, költőibbek. Jobban sejtetik
Eminescu sajátos művészetét, dallamosságát, a harmónia Eminescianat, azt, ami
pedig a románságtól idegen fordítónak – Kibédi szerint – hozzáférhetetlen, de
amit ő megértett, megérzett, amihez ő hozzáfért és könnyedén vissza is adott,
ki is fejezett. Mert a szerént előszó ezt és nem kevesebbet jelentett ki.
VII.
Foglaljuk
össze a mondottakat s vonjuk le a tanulságot.
A
Kibédi fordítása eleven irodalmi érdeklődést kielégítni s egy már régóta érzett
irodalmi hiányt pótolni hivatott és alkalmas cselekedetnek ígérkezett, mely ha
üti a megfelelő mértéket, irodalmunknak valódi nyeresége volna s az Eminescu
nemzetközi hatását is jelentékenyen előbbre viszi a valóságban is, nemcsak az
alkalmilag feleregetett hírlelések szerint. Sajnos, nem így van, a fordítás nem
üti, legföllebb itt-ott éppen érinti a kívánt mértéket. Az Eminescu
költészetének méltó tolmácsolásához sokkal fejlettebb nyelvérzék, finomabb
ízlés, bővebb és tájékozottabb irodalmi műveltség, röviden a kongenialításnak
teljesebb foka szükséges, mint amennyi a kezünkbe adott fordításból kitetszik.
E nélkül minden fordítás szolgai fordítás. Nem tudja tovább népszerűsíteni,
szélesebb körben forgalmassá tenni az eredeti költőt. És nem nyereség annak a
nemzetnek a közművelődésében, műfordítás irodalmában sem, amelyik számára
készült. Eminescu nemzeti klasszicitása és nemzetközi sajátos értéke a Kibédi
fordításából ki nem tűnik, s nem érezhető meg nyelvünknek a legsajátosabb idegen
költők gondolatait, művészetét is hiánytalanul tolmácsolni tudó fejlettsége és
kifejező ereje sem. Homeros, Dante, Shakespeare, Rostand stb. mind megtalálták
a hű és művészi tolmácsot a magyar fordítás történeti fejlődésében, ahol a
régebbi nagyok - Vörösmarty, Petőfi, Arany, Lévai, Szász Károly – mellett az
újabbak között is – Kozma Andor, Ábrányi Emil, Babits, Kosztolányi – mind igen
nagy műveltségű nyelvtehetségek és formaművészek nevével találkozunk. Ezekhez
mérve a Kibédi fordítását, csak a jószándék marad dicséretes. Azaz maradna, ha
nem látnók az irodalomban is kötelező lelkiismeretesség és gondosság kézzel
fogható hiányait és az alaptalan önnagyzolásnak, a visszatetsző
önérzeteskedésnek azt a felgyülemlését, amelyik csak föltétlen elismerést igényel
és tart lehetőnek, végzett munkáját előre tökéletesnek, senki más által oly jól
el nem végezhetőnek jelentvén ki.
Pedig
– hogy másokat ne említsek – itt van Berde és Kádár, és itt volt Áprily, akik
közül bármelyik tudta volna Eminescu összes költeményeinek olyan fordítását
adni, amelyik egyaránt méltó legyen Eminescuhoz is és a magyar műfordítás
irodalmi, költői színvonalához is. Egyéb és Eminescu-fordításaik alapján
kétségtelen, hogy ők vagy a hozzájuk hasonló tehetségek hivatottak Eminescu
fordítására. Kár, hogy ők nem vállalkoztak rá, sem magyar, sem román részről
nem ők kaptak biztatást, esetleg megbízatást a feladatra. Akkor a szóban levő
hiány megszűnt volna, mégpedig, ahogy Vajda nyilatkozata mondja, nemcsak „a
román irodalom szempontjából, hanem a magyar irodalom felvilágosító és
útbaigazító szolgálatára is megteremtve végre az alkalmat, hogy a magyarság a
román géniusz alkotásairól is meggyőződhessék."
Ez
alkalmat most kölcsönösen elmulasztottuk.
(* Mihail Eminescu
összes költeményei. Cluj-Kolozsvár. 1934. Uj Erdélyi Könyvek, 1. sz. 188. l.)
Forrás: Erdélyi Múzeum 1935. Új folyam 6. (40.) kötet 1/3.
füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése