Ha letörünk egy rózsabimbót,
Nem is sejtjük, hogy vétkezünk;
Nem érezzük, hogy bút okoztunk,
Míg törte, tépte két kezünk.
A kis tüskére úgy haragszunk,
De érte vád, hogy érne minket?
Hiszen virág értünk viruljon!...
Uram! bocsásd meg vétkeinket!
Ha szívekbe, kik úgy szeretnek,
Gyakorta ülünk mély sebet,
S a fájó könnyet, mit okoztunk,
Már letörülni sem lehet;
Bocsánatért epedt már lelkünk
S ha büszkeségünk visszaintett
S mi úgy szeretnők elfeledni,
Uram! bocsásd meg vétkeinket.
Ha karjába ölel szerencse
És hódol érte a világ
S feledjük: mily sok itt a síró,
Oh hánynak nem nyílik virág!
Vagy bánatot zárván szívünkbe,
Nem érdekel már semmi minket,
Mások bajával nem törődünk,
Uram! bocsásd meg vétkeinket!
Ha a szépet közönnyel nézzük
S nem látjuk benne Képedet,
Ha célunk nem az, mit kitűztél,
Mi Te vagy: Jóság, Szeretet;
Ha eszmék, álmok, rajongások
Szárnyat nem adnak s nem hevítnek
Ha lent járunk a föld porába’,
Uram: bocsásd meg vétkeinket!
Ha életünknek tengerárján
Hajónk inog, hitünk kevés;
Keresztet hordunk vállainkon
S lelkünkben kínos csüggedés:
Vagy néma sír fölött ha látod
Már hittelen gyötrődéseinket,
Mikor nem halljuk biztatásod...
Uram! bocsásd meg vétkeinket!
Ha ember támad ember ellen,
Ha rút hazugság, ami szent;
Ha véresőben, vérözönben
Halálnak trombitája zeng;
Ha embervoltunk is feledtük
S a lelkünk hurcol – „nessosinget”..
Emeld föl bennünk istenlényed,
Uram! bocsásd meg vétkeinket!
Uram, Te hányszor megbocsátasz!
S mi mégis mennyit vétkezünk!
Szentségtelen ajakkal szólunk,
Imára kulcsoljuk kezünk,
Szóljuk, hogy mi is megbocsátunk,
Saját szívünk az szégyenít meg,
„Nem, nem” – dobogja durva daccal...
... Oh, megbocsátod vétkeinket?!...
Forrás: Keresztény
Magvető 54. évf. 5. füzet 1922.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése