Gyula diák (Somogyváry Gyula): A pásztorfiu legendája

Másodnap éjszakára elnyomta a fáradság mindnyájukat. A Isten-anyja lehajtotta szelíd fejét a jászolbölcső szélére s úgy szendergett a karján. József, szegény ott aludt a lábainál; az égből jött Gyermek pedig ökölbe szorítva rózsás kis kezeit, édesdeden pihegett a jászolban. Az angyalok akkor már nem voltak ott s a fényes csillag is halványabban lángolt a rozzant kis istálló fölött.

A pásztorok kint aludtak a küszöb előtt, a ház körül, bárányaik között.

S mindenki arcán boldog, fáradt mosoly játszott.

Sötét volt, éjfél után, de még pitymallat előtt s valahol akkor szólalt meg először a kakas.

Sötét volt. Csak a jászol körül derengett valami csodálatos, kékszínű fény.

Jóval éjfél után szállani kezdett a harmat. Mária és József megreszkettek láztukban, de nem ébredtek fel. Aminthogy az alvó pásztorok is öntudatlanul húzódtak összébb szegényes rongyaikban.

Hullott a harmat és egyre didergősebb idő lett.

Ekkor sírt fel a kis Jézus. Egy darabig hangosan, keservesen sírt, aztán csak nyöszörgött szegényke, fájdalmasan, árván.

De senki sem ébredt fel.

Csak kint a ásztorok között riadt éberségre az a kis árva pásztorfiú, akit úgy találtak valaha a bojtárok s maguk között tartván, ott cseperedett fel a nyájak mellett a mezőn. Mondom, ez a kis fiú fölriadt és dideregve hallgatta egy ideig a sír Jézuskát, várva, hogy felébred az anyja s elcsitítja. Mária azonban, akit elcsigázott a hosszú út s a nagy öröm, mely immár két napon át nem hagyta nyugodni, tovább aludt nagy fáradtságában. Így hát egyre csak sírt Jézuska, a pásztorfiú meg mindjobban sajnálta. Pedig maga is úgy fázott, hogy a foga is összeverődött. Hogy is ne, egy szál viselt kis ing volt rajta, a derekán keskeny bőrszíj s a lábain lukas saruk. Reszketett, forgolódott a pásztorgyerek s most még csak azt a csodálatos, égből jövő éneket sem hallotta, mely két napon át egyre ott zengett fölöttük, szűnni nem akaró gyönyörűségképpen…

Didergett, forgolódott az Istenadta. S nézte az eget, a reszkető csillagokat.

Hanem, hogy nagyon sírt a Jézuska a jászolban és nem csitult panaszos nyöszörgése; hát fölkelt a sötétben a pásztorgyerek s óvatosan átlépkedve az alvó pásztorokat s bárányokat: lábujjhegyen besetrenkedett az istállóba s odasuhant az égi Fiúcska mellé.

Jaj, bizony nagy keserűsége volt a jászolban fekvő Gyereknek. Fázott ő is… szegényke és rózsaszínű jéghideg kis kezeivel ijedten hadonászott.

Egy ideig csitította a pásztorgyerek, halkan, öntudatlan édességű gügyögéssel, hanem hogy az Istenke csak egyre didergett, odalépett az alvó Máriához s ébresztgetni kezdte:

- Jó asszony, sír az Istenke! Keljen fel, fázik szegény!

És szelíden megrázta az Isten-anyja ruháját.

Jaj, de mikor szegény annyira fáradt volt s olyan mélyen aludt.

Odament a jóságos Józsefhez is. Lehajolt hozzá s költögette.

- Keljen fel bácsi, sír a Jézuska! Takarja be még valamivel, mert nagyon fázik.

Hanem József is tovább aludt.

A kis pásztor tanácstalanul és dideregve állott a jászol előtt s a síró mennyei csecsemőt annyira sajnálta, hogy már az ő szája is lebiggyedt.

Megpróbálta még felkölteni Simont, az öreg számadójuhászt, Jakabot a kemény öklű bojtárt, a sánta Fülöpöt, aztán Abelt, Zénót meg a többieket, de azok csak dörmögtek álmukban s aludtak tovább.

Repesve osont vissza a jászolhoz s csak álldogált dideregve nagy-nagy lehetetlenségben.

A kis Jézuska meg sírt, mert a kis kezei már egész elkékültek a nagy hidegben. És reszkettek apró lábacskái is, melyek kilátszottak a szegényes kis takaró alól. S mikor senki sem ébredt föl, hogy segítsen, a kis didergő pásztorfiú hirtelen levetette kopottas ingecskéjét s ráterítette a nyöszörgő, panaszosan zokogó istenkére.

S csodák-csodája! – A fázó Jézuska nyögött még egyet-kettőt, sipogott csöndesen, aztán rámosolygott a gyerekre, gőgicsélt egy darabig s végül – elaludt.

Hej, hanem a pásztorfiú most annál jobban reszketett. Fogai hangosan verődtek össze, amint ott állt pőrén a jászol mellett. Próbált oda húzódni a csendesen kérődző tehén mellé, az alomra, ám a tehén folyton mozgolódott s majdnem agyonnyomta.  Álmosan és fagyoskodva keresett egy kis szalmát, hogy azzal takarja be magát valamelyik zugban. Csakhogy nem talált egy szálat sem, mert ami volt, azt még tegnap előtt összeszedte József, hogy legyen mire fektetni a Jézuskát.

Szomorúan ment ki az istállóból. Leheveredett Fülöp és Józsua közé s összehúzódott, mint egy kis kutya. Ám ott sem volt jobb. A föld hideg volt s a fiú reszkető testét mg jobban átjárta a fagy.

Mit tegyen?

Megint fölkelt, hogy bemenjen az istállóba, ott tán mégis melegebb van. De amint nagy vigyázva előre bukdácsolt, egyszer csak megbotlott.

Két nagy kos hevert a küszöb előtt. Az egyik, amelyiken megbotlott, fölriadt, de aztán – megismerve a kis pásztort – megnyugodott s tovább kérődzött fektében.

A fiú – érezve a meleg bundát, ott maradt. Majd közelebb húzva a másik kost is, most már két oldalról melengette elgémberedett testét. A fejét odafektette az egyik nyakára, egymás mellé húzván a két hatalmas jószágot, odakucorodott közéjük. A hosszúszőrű, bolyhos állati irha átadta melegét a didergő pásztorfiúnak is.

Lassan, jóleső örömmel elaludt.

Mikor fölébredt, már fönt járt a nap. Bent az istállóban még aludtak, ám az úton s a mezőn már mozdult a nyáj, az öreg Simon meg már éppen ott térdelt az alvó Isten előtt, mélységes áhítattal. Fülöp, Józsua, Jakab s a többiek csodálkozva dörgölték a szemüket, a pásztorgyerek meg szégyenkezve húzódott meg a küszöb mellett.

Akkor már Mária is, József is fölébredt s örvendezve állott az égi fiúcska körül. A pásztorgyerek is be akart osonni az imádkozó Simon mellé.

 Hanem akkor ráförmedt Jakab:

- Mit akarsz, te kis gyalázatos! Így nem mehetsz a Jézuska bölcsőjéhez! Hol van az inged?

A fiú felelni akart, ám a félelme elfelejtette benne a szót, csak a könnyei ömlöttek kövér csöppökben.

A hangos szóra fölnézett Mária s meglátta az árván félrehúzódó, ruhátlan kis fiút. Aztán a jászolra esett a tekintete s észrevette a gyerek ingét a mosolyogva pihegő Jézuson. S ugyanakkor meglátta József, Simon, Fülöp s a többiek is mind.

És akkor megszólalt az Isten anyja:

- Gyere ide kis árvám. Nézd, itt van az ingecskéd. Ugye a tied, te terítetted rá?

A fiú félénken suhant oda.

- Nagyon fázott szegény Istenke – mondotta halkan.  – És senki sem ébredt föl.

A Szűzanya szemében gyémántként csillant meg két könnycsepp, a nagy, marcona férfiak pedig krákogtak, köhögtek, mert bennük is feltört a megindulás.

- Itt van az inged, gyerekem. Most már süt a nap, és nem fázik a Jézuska. Vedd föl!

Aztán odaszólt édesdeden, szelíd szemrehányással Jakabhoz:

- Te pedig, jámbor pásztor, tudd meg, hogy az én fiam nem a ruhát nézi azokon, akik hozzá közelítenek, hanem a szívet. És mindenkoron kedvesebbek előtte a szegények, szűkölködők s rongyos vagy ruhátlan koldusok, mint a kincses gazdagok, mert ő legelőször is a szegényekért született embernek. Az én fiam elsőbben a szegények Istene.

- Te meg, kis fiam – fordult aztán a pásztorfiúhoz – most a viselt kis ingeddel egy másik, láthatatlan, mennybéli inget is magadra veszel, azt az inged, amelyet mostantól fogva minden tisztaszívű szegény ember hordani fog, csodás örökségként és öntudatlanul: a szegények ingét. Ez az ing: a reménység. A gazdagoknak legfeljebb egy tenyérnyi darabka jut belőle, de a szegények mind hordani fogják. És ez a láthatatlan ing nyugodtabbá teszi a lelket, puhábbá a kenyérfalatot, melegebbé a szalmavackot s édessé még a koldus életet is.

A pásztorfiú odaborult Mária lába elé, a pásztorok megcsuklottak és Jakab súlyos ökle szelíd cirógatással tévedt a fiú fejére. És mindannyiok szívébe sohasem érzett vigasztalás szállott.

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -       

Szegények, koldusok, éhezők és ruhátlanok, fájdalmasak és gondokkal gyötörtek, ha nagyon fáj a keserűség keressétek meg, lapogassátok meg magatokon a betlehemi bojtárgyerek láthatatlan ingét s megkönnyebbültök!

Forrás: Zalai Közlöny 66. évf. 13-14. sz. Nagykanizsa, 1926. január 17-19. vasárnap, kedd