Pájer Antal (1817-1881): Jósleány

 
Jeruzsálem mellett,
Vagy talán a szélén;
Nem tudom bizonnyal, hogy hol?
Mert magam sem érém.

Valahol mégis csak
Kis halastó állott,
Melybe minden hajnal keltén
Egy szép angyal szállott.

Bele szállt az angyal
Tündér csattogással,
S föl keverte azt fenékig
Hófehér szárnyával.

S a ki abban fürdött
Legelőször, mindjárt;
A vak látott, és a sánta
Fölkelt és megint járt.

Ime, a sok kóros
Azt körül is ülte!
S ime, a sok közt egy szép lány
Várakozik körülte!

Várja rég az angyalt,
Hajnal hasadását,
S kéri istentől szemének
Elveszett világát.

Csakugyan pirul is
A hajnal sugára;
A legelső fényt veté – a
Lány szűz homlokára.

S csakugyan leszállott
A régen várt angyal;
S csattogott, keverte a tót -
Másvilági hanggal.

Dobogott a szíve
Sok szegény betegnek;
A gyógyulás örömére
Könnyek is peregnek!

Ki fog abba szállni
Legelőször, vajon?
Hanem a lány nem szólt: hogy még
Szemrehányást halljon!

Istenében bízott,
Ki örömet s bút ad;
Ha az isten úgy akarja, -
Úgy is meggyógyulhat.

S csakugyan meggyógyult: -
Mert midőn az angyal
Csattogott a tó vizében
Túlvilági hanggal:

Egy megihlett vizcsepp
Fölfeccsent szemére, -
És kipattant mind a két szem,
A mint ahhoz ére. -

De mit ér, hogy a lány
Látott tisztán, szépen…?
A szép angyal látásán meg -
Őrült örömében!!

És kezdett beszélni
Érthetetlen dolgot;
Majd sírt, mint az árva gyermek,
Majd megint mosolygott.

S oda járt naponkint,
Bele ment a tóba;
És a látni vélt angyallal
Állott ilyen szóba:

„Itt vagyok, galambom!
Jőj le mennyből hozzám;
De szegény menyasszonyodnak
Szép jegygyűrűt hozz ám!

Betlehembe menjünk;
Én leszek kom’asszony;
Csak a bánat érted addig
Itt el ne hervasszon.

Dávidnak trónján egy
Szűz virág virul ki:
De a virág szent gyümölcse
Jászolba fog húlni.

Kis selyempályákat
Varrtam a részére,
Kimosom és ráborítom
Reszkető testére…!”

Igy beszélt naponkint,
S még tán mást is mondott,
Míg keményen egy sulyokkal
Vert egy kisded rongyot.

Szánta őt a népnek
Ifja és a véne,
A ki őt a tó partjára
Látni, halni méne.

Egy két ősz szakálú
Bölcs is oda bámul:
De nem birt kimagyarázni
Semmit a szavábúl.

S már el is halt a lány:
Éltét lebusúlta;
Csak a lelke járt éjenkint,
S pattogott a sulyka.

S évről évre zajgóbb
Lett a tón a lárma:
Mintha ezer sulyok egy-egy
Nő kezében járna.

A zajból azonban
Bűvösbájos nyelvén,
E rejtélyes, titkos szózat
Élesen kikelvén:

„Dávidnak trónján egy
Szűz virág virúl ki;
De a virág szent gyümölcse
Jászolba fog hullni.

Kis selyempólyákat
Varrtam a részére:
Kimosom és ráborítom
Reszkető testére…!”

De egyszer a jászol
S Betlehem csudája
Villám-hirrel az egész hont
Sebesen beszállja.

S im, megértik rögtön,
A mit a lány mondott:
Hogy kinek részére mosta
Azt a kisded rongyot!

S megretten a sok bölcs,
Ki piros, ki halvány -
A rejtélyes mondatoknak
Megfejtését hallván.

Hát a lánynak lelke…?
- Kérdezhetnék most mi. -
A csodás hír éjjelétől
Nem járt többet mosni:

Elröpült a többi
Angyalokkal szépen,
S üdvözölte a kis Jézust
Jászolbölcsejében…

MAGYARORSZÁG PATRÓNÁJA

Soha nem látott még a világ oly szépet,
Mint, midőn az angyal Mariához lépett:
Úgy megrettent és úgy elpirúlt előtte,
Hogy még a fris hónál is fehérebb angyal
Szinte rózsaszín lett tőle.

Azután meg újra a köszöntést hallván,
Lett, mint a fehér hab, arca színe, halvány;
S kiegészítésül úgy illett hozzája:
Hogy zöld köntösében állt ott Magyarország
Drágalátos pátrónája.

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Pájer Antal (1817-1881): Tavaszkor

Magasba leng föl a szelid pacsirta,
Dalár folyik le kisded ajkiról,
A mellyben a természet lelke szól,
Hogy a tavaszt virág- s örömre birta.

Hol az, ki keble szent sugalmiból
A legmüvészibb éneket megirta?
Vagy az, ki mesterékesen kisírta
Legistenibb dalát a szív alól?

Figyeljen e madárka zengzetre,
Midőn együgyű dalja mennyet ére,
Mi báj lehelli át ez édes árt?

De a ti lantotoknak énekére,
Az ujj mit ész szabályain kimére,
Hideg fesz ád csak őszi fénysugárt.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Pájer Antal (1817-1881): Lantomhoz

  
Jövel, jövel kezembe, árva lantom!
Ó hadd feszitsem föl szent hurjaid;
Zengd e sziv örömét, vagy bánatit,
Mint játszó zajlatát reád sohajtom.

Zokogd föl a véres mohácsi kanton
Lehunyt apáknak drága hamvait;
S zengd Mátyás gyözedelmi harcait,
Csatákra buzditó vezéri hangon.

És zengj szerelmet oh de hősi lángut,
Melly lelkesitve minden ifjat átfut,
Mint Vesselényi hölgyeé vala:

Hogy félve nyögje szét a szikla bérce,
S mind a ki hallja, tudja és megértse, -
Ez egy magyar sziv ősi gyászdala!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Pájer Antal (1817-1881): Egy müvelt hölgyhez

 
Mint a nemes gyémántnak közepén
A nap sugári összetükröződnek:
Ugy rólad a báj és a csáberőnek
Központosult tökélye leng elém.

Hát még a dus müveltség s szüz erény,
Mellyek reád legszebb fényt kölcsönöznek!?
- Fődiszeül lehetnél bármi körnek,
E tulmüvelt kor ál s hazug delén.

De lány! A báj összes birása mellett,
Ha nem heviti hon szerelme melled, -
Silány üvegház kórvirága vagy.

S majmold bár a világ megannyi nyelvét,
Ha ős hazádé nem zeng ajkadon szét, -
Müvész korunk rezgő cimbalma vagy!

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tázvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.

Pájer Antal: Mária mennybevétele

- 8 darab arannyal jutalmazott pályamű –

Mennyekben semmi, semmi sem hiányzott;

(Hol Isten él, - mi lenne a hiány ott?)

Mégis hiányzék valami…

Érzették azt a szentek; oh de mégis

nem merték mondani!

Öröm, s boldogság fénye árad itt el,

Midőn átszellemült testvéreikkel

A szentek egymást ölelik,

S mézajkaik bájhangja a mennyek szüz

Határát betelik.

Az Uron is, mint szép nyár napja délig,

Szelid elégülés mosolyja fénylik,

S fején az Istenkorona

Köröskörül, mintegy aranyszivárvány,

Tündöklő fényt vona.

Mennyekben semmi, semmi sem hiányzott;

(Hol Isten él, - mi lenne a hiány ott?)

Mégis hiányzék valami…

Azért a szép szerafimokhoz egykor

Igy tetszett szólani:

„Én népem, én országom népe, s drága

Égő szerelme mind, egy-egy virága, -

Édes, nyájas szerafinok!

Hűséges kebleteknek régi vágya –

Előttem nem titok.

E vágy, melly régtől kebletekben ége:

hogy koszorutok legfőbb ékesége

Itt lenne immár köztetek!

E vágy ma fog virulni szent valóvá,

Még a nap le se megy

Ti, most leszálltok innen érte, négyen,

És szellemszárnyatokra véve – szépen,

Hozzátok őt, - a szűz anyát;

Hozzátok őt a földről tiszta légen,

És napsugáron át.

Legyen ma ünnep mennyben és a földön,

Midőn népem szelid vágyát betöltöm,

S midőn a legszebb gyöngyszemet

Dicsőségem koronájába hozza

Egy angyal-körmenet - -„

Igy szólt az Úr, s a négy legfényesebb szent

Mint egy-egy fényes ország, - földre lebbent ;

Kitért előlük, ott ha volt, -

Kitért előlük a sugárhaju sok

Szép csillag és a hold. –

De hát az elemek közt, oh mi történt,

Megbontva rendet és a régi törvényt…?!

Nézd: im a villám s fellegek

Köröskörül a föld szélén egy ives

Körrajzot képzenek!

A szél is ottan nyargalóz – a körben;

S aztán a többihez simul – megtörten. –

(Abból a léget szórta ki:

hogy a szent szüzt ne érje semmiféle,

De semmi anyagi!) –

Hát az megint mi rózsafelleg ottan,

Melly titkos uton mennybül földre lobban?

- Angyalkeblekben szép remény,

S piros örömbűl nőtt kis felleg az, - melly

A szüznek érte mén.

Körül is folyja rögtön Jézus anyját,

Kérvén a négy angyalt, hogy általadnák

Az édes terhet ő neki;

S ő, mint a szüzhez illik, lágy ülésen

Az égbe lengeti.

Ugy lett; a négy angyal kiséretében

A rózsafelleg itt felfogta szépen,

s harmat-párnáin emelé,

Míg annyi millió hivek fohásza

Szellőzte fölfelé.

S fölértek – a menny fényes kapujáig,

Hol a szenteknek küldöttsége látszik,

Mint Jézus első mosolya:

Az apró szenteké, kiket Heródes

Hajdan legyilkola.

„Lelkemnek lelke, sok szelid magzatja!

- Mond a szűz és sorban megsimogatja, -

Ti ontottátok hát a vért

A koronás gyilkosnak pallosára –

Az én szent fiamért?!

Oh millyen szép mosolygó minden gyermek!

Jertek mennyek feslő bimbói, jertek:

Keblemre hadd szoritsalak,

A szeretet szalagja fűzzön hozzám –

E lángpiros szalag…!!!

S míg igy örvend az ártatlan seregnek,

Hol sok szemből örömkönyük peregnek, -

Olly jól esett ezt hallnia:

„Feljebb még szüz anyám! feljebb lesz a hely

Részedre – Mária!!”

S ugy lett. A kis szentek kiséretében

A rózsafölleg ismét fogta szépen,

S harmat-párnáin emelé, -

Míg annyi milliók fohásza lágyan

Hintázta fölfelé.

Ismét küldöttség; fényesebb amannál;

Az a sok vértanu két sorban ott áll, -

Érdemjelekkel mind tele;

Vagy kell-e drágább érdemjel, mint a sok

Vérző seb szent helye?

„Üdvözlégy! általam, dicső martyrnép!

Itt látva titeket, milly bús: mégis szép

Emlékezet tárul elém,

Ki véretek patakját folyni láttam –

A kinok gyászhelyén!

Én ismerem mindannyi ékes orczát,

S azon a seb helyét, mit a menyország

Most egy-egy szép gyöngyül tekint!...”

Igy szólt a szüz, s utána szellemajkkal

Ős üdvözölte mind.

S még szólna tán; de a magasban egy szent,

Egy édes hang futotta által a mennyt;

Megsz6ólalt ujra szent Fija:

„Feljebb még szüz anyám! feljebb van a hely

Részedre, - Mária!”

S ugy lett. A vártanuk kiséretében

A rózsafölleg ismét fogta szépen,

s harmatpárnáin emelé,

Míg annyi milliók fohásza lágyan

Hintázta fölfelé.

Elérte rögtön a királyi széket,

Hol a dicsők százezre vágyban égett

Itt üdvözölni Máriát,

s lágy ajkaikról a derült köszöntés

A mennyet rezgi át.

A szüzek koszorúja, mellyet

Hőn átölelt – ott várta a trón mellett,

Hol leborult, a szüz anya;

S arczán a fönség több érzést beszél, mint

Ha bár mit szólana…

De ime zeng az Urnak édes ajka: -

Légy üdvöz lyányom! szent szülöttem anyja!

Fogadd tetszésem e helyen, -

Hol véled a mennyeknek boldogságát

És diszét emelem.

Légy tiszta örömem virágos fája!

Légy szenteimnek gyöngye, koronája!

Nyugodd ki hét fájdalmadat,

Melly fijadért, mint tőr, metszette szived –

Ott – a kereszt alatt!” - - -

Igy szólt az Úr, és valamennyi szentek

Itt körbe fogván, - üdvözölni mentek, -

Míg Jézus a szent trónon át

Királyi pálczául nyujtotta neki –

A szüzek liljomát.

De hol van a varázstoll? hol van a lant,

Melly elbeszélje a megfoghatatlant?

S ki – zengje a fényt, örömet,

Melly a szentek karának mézesajkán

A mennyet rázta meg?? - -

Betölt az angyaloknak régi vágya:

Köztük pompáz az ég legfőbb virága…

Oh boldogságos szűz anyánk: -

Onnan felülről – egy-egy jó pillantást

Vess néha, néha ránk!! - - -

Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 5. sz. 1857. júl. 30.

Pájer Antal (1817-1881): Orgona-virágok*

1.

Forró vágygyal kérdi a hold

A lenyugvó bús napot:

Mért van, hogy ma déltájon fényt

Keblem tőled nem kapott?

Holnap este tedd a kérdést…

Volt a kurta felelet;

S eltünt a nap – szinaranynyal

Festett láthatár felett.

Jött azonban a kiváncsi,

Sápadt arczú telehold;

De az égnek boltozatján

Még felényiig sem volt:

S látja a vért, a keresztet,

Látja a véres hegyet,

Melly feléje gyászos arczczal

Rossz hirnökként integet;

Látja, tudja, hogy mi történt,

S bámulattal eltelék;

De a holdnak ennyit tudni,

Még koránt sem volt elég.

Betekintett a sirboltba,

A hol a szent test feküdt,

S fájdalommal, szerelemmel

Csókolá meg mindenütt…

Más nap aztán a kelő hold,

S a nyugvónap összenéz;

Hogy a hold nem kérdi többé –

Eltalálni nem nehéz.

Hanem a nap kipirulva,

Önmagától igy felelt:

Lásd az ember, - ez a féreg,

Ez a féreg – mit mivelt!?

2.

Szeretem az embert,

De nem a magasság széditő körében:

Ide lent, a földön, hol az Isten képe

Csillog még az emberképen.

Az a szorgalmas nép,

Melly egész nap egy szó nélkül végzi dolgát,

s mindegyiknek arczán ártatlan szelidség

Ragyogó színnel mosolyg át;

Az a lelkes nő, ki

Megimádkoztatja reggel az övéit,

S gondos kézzel irtja a csalánok magvát,

Mellyet a rossz szél közé vitt;

Az a jámbor gazda,

Ki ’Uram segits’-csel kezdi rá a munkát,

S ’Hála Isten’-nel meg befejezni szokta,

Ha mindnyájan már megunták;

Az a jó cselédség,

Melly egymásnak tisztes czimeit megadja,

És egy koldus sem megy éhesen köréből, -

Hogyha még van egy falatja;

Az az egyszerű ház,

Mellyben tiszta minden – a legapróbb tálig,

S hol, mint a templomban, minden tett, minden szó

Egy-egy szent imává válik;

Az az én szerelmem!

Azt a népet rejti kebelem szentélye!...

Isten, a jó Isten tudja, - mint szeretnék

Megcserélni még ma véle!?

3.

Fehér lepel van a földön,

Keményen fujnak a szelek;

És én e hófuvatagon

Egy sirhalomnál térdelek:

Kicsiny a sír, a veszteség

Fájdalmai meg olly nagyok…

Anyám! te lenn, meghalt anyám!

Én idefenn majd megfagyok.

Zöld bársonyban pompáz a föld,

Szeliden fujnak a szelek;

És én selyemfüvek szálán

Egy sirhalomnál térdelek:

Elszórta már e sír a gyászt,

Fölötte szép szőnyeg ragyog…

Anyám! lelkem halott anyám!

Én mindig mély gyászban vagyok.

*) Mutatványul Pájer Antalnak szintilly czimet viselő, s imént megjelent versgyüjteményéből, (Kiadta Mindszenti Gedeon. Egerben, 1858. 16-r. 180. l. Ára, füzve: 1 fr. p.)

Forrás: Családi lapok I. köt. Pest 1858.