Pájer Antal (1817-1881): Orgona-virágok*

1.

Forró vágygyal kérdi a hold

A lenyugvó bús napot:

Mért van, hogy ma déltájon fényt

Keblem tőled nem kapott?

Holnap este tedd a kérdést…

Volt a kurta felelet;

S eltünt a nap – szinaranynyal

Festett láthatár felett.

Jött azonban a kiváncsi,

Sápadt arczú telehold;

De az égnek boltozatján

Még felényiig sem volt:

S látja a vért, a keresztet,

Látja a véres hegyet,

Melly feléje gyászos arczczal

Rossz hirnökként integet;

Látja, tudja, hogy mi történt,

S bámulattal eltelék;

De a holdnak ennyit tudni,

Még koránt sem volt elég.

Betekintett a sirboltba,

A hol a szent test feküdt,

S fájdalommal, szerelemmel

Csókolá meg mindenütt…

Más nap aztán a kelő hold,

S a nyugvónap összenéz;

Hogy a hold nem kérdi többé –

Eltalálni nem nehéz.

Hanem a nap kipirulva,

Önmagától igy felelt:

Lásd az ember, - ez a féreg,

Ez a féreg – mit mivelt!?

2.

Szeretem az embert,

De nem a magasság széditő körében:

Ide lent, a földön, hol az Isten képe

Csillog még az emberképen.

Az a szorgalmas nép,

Melly egész nap egy szó nélkül végzi dolgát,

s mindegyiknek arczán ártatlan szelidség

Ragyogó színnel mosolyg át;

Az a lelkes nő, ki

Megimádkoztatja reggel az övéit,

S gondos kézzel irtja a csalánok magvát,

Mellyet a rossz szél közé vitt;

Az a jámbor gazda,

Ki ’Uram segits’-csel kezdi rá a munkát,

S ’Hála Isten’-nel meg befejezni szokta,

Ha mindnyájan már megunták;

Az a jó cselédség,

Melly egymásnak tisztes czimeit megadja,

És egy koldus sem megy éhesen köréből, -

Hogyha még van egy falatja;

Az az egyszerű ház,

Mellyben tiszta minden – a legapróbb tálig,

S hol, mint a templomban, minden tett, minden szó

Egy-egy szent imává válik;

Az az én szerelmem!

Azt a népet rejti kebelem szentélye!...

Isten, a jó Isten tudja, - mint szeretnék

Megcserélni még ma véle!?

3.

Fehér lepel van a földön,

Keményen fujnak a szelek;

És én e hófuvatagon

Egy sirhalomnál térdelek:

Kicsiny a sír, a veszteség

Fájdalmai meg olly nagyok…

Anyám! te lenn, meghalt anyám!

Én idefenn majd megfagyok.

Zöld bársonyban pompáz a föld,

Szeliden fujnak a szelek;

És én selyemfüvek szálán

Egy sirhalomnál térdelek:

Elszórta már e sír a gyászt,

Fölötte szép szőnyeg ragyog…

Anyám! lelkem halott anyám!

Én mindig mély gyászban vagyok.

*) Mutatványul Pájer Antalnak szintilly czimet viselő, s imént megjelent versgyüjteményéből, (Kiadta Mindszenti Gedeon. Egerben, 1858. 16-r. 180. l. Ára, füzve: 1 fr. p.)

Forrás: Családi lapok I. köt. Pest 1858.