Tompán zúg a moraj a messzeségben,
Felhő felhőre gyorsan tornyosul,
A repülő por füstörvénye forrong,
A megrezzent levél fölszáll s lehull…
A vész nyomúl előbbre és előbbre - -
A nap sötétlő fátyolt ölte fel,
Sürü homály borong az égi bolton,
A végső sugarat éj nyelte el.
Csitt, mennydörög! - - a távol láthatár már
Gyujtó villámoktól szaggattatik,
A sötét fátyol tüzrongyokra foszlik,
S rettent, a hol egy élő lény lakik.
A pórhazatér a fáradt ekétől,
A városi keres védfödelet,
Egyik házába, barlangjába másik –
Minden teremtmény némán elsiet…
Isten! mindenható! mindig közelbről
Hallom hatalmad dörgő szavait;
Mint a labdával játszol a hegyekkel,
És rengeted a föld alapjait.
A megrepedt égboltozat remeg, zeng,
Sohajt ütések és viszhang alatt;
A megkorbácsolt tölgyfa jajgat, és az
Erdő szétzugja a kinhangokat.
Szorongattatva néz föl Rád az állat,
A farkasok vérszomja csillapul,
Kicsinyeinek seregére a tyuk
Aggó anyai szivvel ráborul.
Az ember, a föld kérkedő királya,
Cziméről, polczáról feledkezik,
Felséged előtt mélyen meghajol,
és
Keblét imaérzelmek emelik.
Te vonulsz át szélvészben és viharban,
Mindenható!- a föld megrázkodik;
A bün reszket most, az erény reméll, az
Ártatlanság Reád támaszkodik.
a mennydörgés beszél, hogy közel vagy,
A villámok hirdetnek Tégedet:
Hatalmad téphetlen sötét ivére
Fölirták és mutatják nevedet!
Világteremtő s pusztitó nagy Isten!
Szeress, büntess – látom nagyságodat!
Te eleresztéd kötelékeikről
A meglánczolt bőszült orkánokat;
Eged zsilipjét szabadon bocsátád, -
És a vizek harsogva zajlanak,
Dagadt ágyukból pusztitón kitörnek,
A gátok szerte összeomlanak.
Parancsolj e föllázadt vészelemnek,
Dühének vonj – kérünk – korlátokat;
A szegénynek szerencséjét ne mosd el,
Forditsd áldásra sujtó jobbodat;
Fékezd meg vad mérgét szélvészeidnek:
Olly sok reményt tehetne semmivé!
Viruljon a mező, mellynek göröngyét
Kegyharmatod s veríték öntözé.
S hahogy egy sajka ing kün a habok közt,
És hányja őt a félelem s remény,
Ne hagyd elzuzni a viharrohamban,
Vezesd czélhoz hullámid tükörén…
Derül, im, az ég, messze kiterülve,
Mint a kegyelem kéklő zászlaja,
Kegy, irgalom mosolyg megint a földre,
Reá a béke szivárványt vona.
Enyhülve ver a földnek ifju szive,
Mindenfelé balzsamcsepp rengedez;
A madarak kiülnek ágaikra,
Madár és ember dalban versenyez! - -
Itt térdelek én fris gyepzsámolyon, és
Osztom, természet, boldogságodat!
A föld gyönyörei és kinjai közt
Megismerem, oh Isten! nyomodat.
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 10. sz. 1857. szept.
3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése