Mi szép e hölgy! Igézőbb tavasz rózsáinál:
Szent kéjre olvad a szív, magas csodáinál.
Ha felhőkön ragyogna illy szemsugár, legott
Kioltaná örökre a hajnalcsillagot.
Egy megdicsőült szellem, egy élő áhitat
Ez égi nő: fohászra nyitom föl ajkimat;
S míg erénykoszorúval diszitve látom őt,
Buzgón letérdelek, mint egy oltárkép előtt.
De tán csak álom űzi játékait velem?
Hideg börtönfalak közt, mutatva őt nekem…
Ott ül nehéz bilincsen; köny-, és vércseppje hull:
Szivében lángoló kín, bánat viharja dúl.
Nem álom ez. Pogány düh kezd vakmerő csatát:
Hogy összetörje a nő hitének érczfalát;
S míg fegyverén a poklok minden hatalma van,
Jézus vezérli hősét, szörnyü tusáiban.
S csikorgva mennydörög, zúg a földalatti lak;
Megnyitva zárait jő, egy halvány síralak. –
Milly égi kéj: ha ez most szabadság hirnoke!
Vagy a halál közelg? oh világok Istene!
S miként egy elbüvölt kép, remegve háborog,
Melly érzi, hogy keblében viszont élet lobog:
Igyen riad fel a nő; zendülnek ajkai:
Arczán ragyognak a kéj, s öröm sugárai.
„Hát eljövél utolszor, bucsuzni jó atyám?
Sirom szélin rebegve áldásodat reám!
Vigasztalódj, az égbe midőn eltávozom,
Angyal jön érted is majd, ha ott imádkozom.”
Ha bűvös gyöngyvirágnak bájcsengetyüje szól,
Igéi úgy ömölnek, varázs-szép ajkiról.
Ám mindenik csak egy tőr, melly gyilkos élivel,
A kesergő apának lelkét szaggatja el.
„Nem! nem lehet! kiált fel sötét fájdalmiban;
Hová legyek, ha elhunysz? oh én boldogtalan!
Hová boruljak sirni; lehajtva ősz fejem?
Vagy irgalmad kihalt-e atyádhoz gyermekem?”
„Térj ős hitünkre; hagyd el láthatlan Istened:
S rögtön megoldom engem hűn ápoló kezed.
Szólj, mit kivánsz? Gyönyör kell; vagy földi hatalom?
Habár az istenektől, percz mulva elhozom.”
S a kinban elhaló szív, tovább remél, eseng:
De a hölgy lelke áldott, szent Jézusán mereng.
Hol van, ki dult hitének, romján győzelmet ül?
Egy szirt az, melly habok közt áll rendületlenül.
S miként ha látja távol reménye csillagát,
Az ősz rohanva tűnik, felejtve magzatát…
S örömsugárzó arczczal sietve megjelen:
Karján az égi angyal; - nem! egy kisded pihen.
„Jer én szerelmem! oldd föl anyádnak lánczait,
Kérd, hogy ne hagyjon árván; csókold meg arczait!”
Szól, s méla síri csend van: mert keble elszorúl…
Leánya szíve vérzik; s szemébe köny tolúl.
Csak egy ártatlan kisded forró imája zeng:
De a hölgy lelke most is szent Jézusán mereng.
Hol van, ki dult hitének romján győzelmet ül?
Egy szirt az, melly habok közt áll rendületlenül.
Nézzétek őt: elindul; a vérpad készen áll;
Rég várja áldozatját egy iszonyú halál.
Oroszlánok szemében ott nincsen szánalom;
Vadaknak étke lesz ő, oh égi irgalom!
S föltárul a vasajtó: két szörnyü vad rohan…
Elhangzik jaj, sikoltás bősz orditásiban.
’Jézus! kiált a bajnok, segélj most engemet!
Közelg a percz’!... Nagy Isten! a hölgy kiszenvedett…
Mi zaj kel annyi néző holthalvány ajkiról?
Midőn a két dühös vad, bosszúsan elvonúl!...
Keservek árja lázong; s ki nem sír e helyen?
Nincs a világon olly szív; nincs olly könyörtelen.
Hisz él a vértanú
még, bár összeroskadott:
Mirt hogy kinhevében már el nem szunnyadott?
Egy ősz és árva gyermek lépdel kinharcz között:
Megállnak ím a testben dult haldokló fölött.
„Isten hozzád szerelmem! igy zeng bucsúszava;
Isten hozzád a sírban, te kedves jó atya!
Légy boldog gyermekem! Lásd, habár én meghalok,
Ne sírj; eljönnek érted a szép kis angyalok!”
Így szól, de ember ajka illy hangon nem beszél:
Csak tiszta égi szellem, ha távol utra kél.
Igy szól, s miként arany nap rózsák közé merül,
Ön vérrózsái közt, olly lassan elszenderül.
**
Jézust karolta ő át forró szerelmivel;
S kard, szenvedés, halál, kín, nem választhatta el.
Most csillagkoszorú van dicső, szent homlokán;
Isten keblén pihenve az életharcz után.
Hived leszek hát én is, egyetlen Jézusom!...
Ki választ minket el? Nincs olly földi hatalom.
Lelkem tiéd örökre; hisz benned, hisz, remél.
S szeret, bár eltakarjon a síri szemfedél.
Forrás: Családi lapok
II. köt. 4. füzet Pest 1860.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése