Homlokom a tenyerembe hajtva
Se öröm se bánat nem ül rajta;
Könyökölök egy mély árok partján,
Az örök bölcs természet leczkéjét
Figyelemmel, csendesen hallgatván.
Az ábrándok hófehér galambja
Szárnyaival arczámat megcsapta;
Betakarta, átölelte lelkem,
S a sejtelmek megrázkódott húrja
Csoda-bűvös hangot adott bennem.
Lábaim az árok-mélybe érnek;
szemeim a csendes kertbe néznek;
Csendes kertben árva kis virágok,
Tarka pillét, mesélő méhecskét
Isten tudja – mellyik mikor látott?
Csendes kertben zajtalan sirhalmok,
S ugy tetszik, hogy mégis lármát hallok; -
Lárma van lenn; vaj mi lármázhat, mi? –
Sirba vitt bú, ölt vágyak s remények
Szeretnének s nem tudnak meghalni!...
Temetőben fekete keresztek,
Rajtok a kín koszorúja reszket;
Sorban állnak mint betük a könyvben,
Szomoru de örök igazságuk
Bús világgal tündököl előttem.
Ott két halom. Szobor ama mellett,
Ennél alig látni a keresztet;
Nagy úr volt az: ez koldus a jámbor,
Kit az elvert… S mostan összefutnak
Fű és virág sirjaik dombjáról…
… Jósbeszédű titkos szellő támad,
Fejem fölött ringatja a fákat,
S beszél hozzám nem ismert igékben;
De én azért másvilági hangját,
S szárnya minden lebbenését értem.
Azt mondja, hogy egy szavam van hozzád,
Elmondom ha jó szivvel hallgatnád:
- Él az ember bölcsőtől a sirig…
És a sir egy barna ajtó, melly a
Fényes menny -vagy –
gyász pokolba nyilik.
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 6. sz. 1857. aug. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése