Ismeretlen szerző: A gyermek-halott

Medgyánszky László rajza

Búsan zokog a torony harangja,

- Oh a halál senkin sem könyörül! –

Siró anyák sereglenek össze

Egy kis letört virágbimbó körül.

Ott alszik a lelkem szép halottja;

Ott fekszik hideg koporsójában!

Ajka most is mosolygó, mintha csak

Angyalokkal játszanék álmában…

Zeng a szent ének… de átzúgja azt

Egy szülőnek fölsiró bus jaja.

Ráborul szerelmes magzatára,

S igy tör ki ajkán panaszsóhaja:

„Szerelmemnek virág-koronája,

Lelkemből életezett galambom!

Ki hitte, hogy meleg fészked, ölem

Illy véletlen üresen maradjon…!

Szakadjatok szememnek felhői!

Hadd ömöljék kifogytáig könnyem;

Nem könnyezek én már örömemben…

Meghalt, meghalt az én víg örömem!

De nem sírok! hisz az angyal-raj közt

Ragyog ott fön egy csepp drága vérem.

Ő lesz őrangyalom, ő visz majd fel

mennybe, ha éltem végit elérem.” –

Most elhangzik a halotti ének;

S hozzák a gyászos koporsó zárját,

Hogy a hullát édes jó anyjának

Szeme elől örökre elzárják.

De ő mégegyszer forrón szivére

Öleli a kedves kis halottat;

Hogy bucsú-csókjaiba fürössze…

S így tán lelke csöndesb lesz, s nyugodtabb!

S ím a fiu – ki csak tetszhalott volt –

A szülői csókokra föléled…

Elájul örömében a szüle, -

S felhangzik a magasztos dicsének.

Oh mi vagy te anyai szerelem;

Mi vagy, s kitől van csudás malasztod?

hogy láng-érzelmednek kedves tárgyát

Halál-álmából is feltámasztod!

Forrás: Családi lapok I. köt. Pest 1858.