(Legenda 320. évből)
Anyám! nézz végig e jégtemetőn,
Magam vagyok negyven bajtárs közül,
Kinek keblében a szív még dobog,
A többi már a menny felé röpül.
Ó nem, nem! Jézus engem nem szeret,
Vagy mért bocsát rám illy kisértetet,
Mellyet nem birnak dermedt csontjaim?
Isten hozzátok mártyr-lombjaim!
Fiam! miért beszélsz igy, jó fiam?
Mivel érdemli Jézus tőled ezt?
Ki milly forrón szerette lelkedet, -
Nézd, ott függ a vértől piros kereszt!
A kő-isten lehet tán mostoha,
Jézus szerelme nem hagy el soha:
S meglát’d: kiállott nagy fájdalmadért
Te nyered a legfényesebb babért!
Anyám! hisz alig éltem valamit,
S te mondád: olly szép, olly vitéz vagyok,
Keblemre illik még a rózsaszál,
Pályámra fényes hir-csillag ragyog.
Mért hagyjam el hát a föld javait?
Megfér egy szivben: élet és a hit;
Majd tömjént hintek a bálvány elé
S szivem maradhat az egy Istené.
Fiam! csalódtam – s milly kegyetlenül!
Nem vagy te, látom, bajnok, nem vitéz,
Ki e mulandó föld szerelmeért
Megváltóját is megtagadni kész.
Nem emlőimről szoptad azt a vért,
Melly éltet vesz egy nagy gyalázatért –
Ki Istenéért halni nem kiván
Anyátlan az, az nem lehet fiam.
Anyám! a földön legjobban szeretsz,
Mégis, mégis kivánod vesztemet?
Most látom én, hatalmas Isten az,
Ki elnémitja hő szerelmedet.
Az Isten az, ki téged szólni készt,
Ó láss tehát fiadban egy vitézt,
S hadd megcsókolnom édes, szent kezed,
Melly Jézusomhoz, menny felé vezet!
Az ősz anya nem szólott, nem felelt.
Ah most küzd szive lángérzelmivel!...
- De jőnek a foglárok – a fagyott
Vitézeket szekérre rakni fel,
Hogy majd szikrázó máglyatűz felett
Olvaszszák ki belőlük a jeget –
„Sietve szolga” a zsarnok kiált,
S az anya fölsegiti egy fiát!...
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 3. sz. 1857. júl. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése