Ki az, ki a szép nyár valamelly reggelén
Nem jön meglesni a kelő napot?
Bámulni a szabadban a természetet,
Színi kellemes virág-illatot?
S a pacsirta a légben dallani,
Ki az, ki nem akarja hallani…?
Ki a szabadba e hideg falak közül!
Meglátni a természet templomát:
Hol minden olly szent, olly lángoló érzelem,
Hol a lelket áhitat lengi át…
Mi szép! mi bájoló ott kinn a táj!
Milliom virágival: hegy, völgy, lapály.
Egy-egy orgonasíp minden fa és bokor,
Mellyen dalát zengve ül a madár,
Oltár: minden bércz és halom… tömjénezők:
A virágok… tömjén: az illatár…
Vonzalmára ennyi bájerőnek
Búját kissé feledi a lélek.
Ünneped van, természet! fényes ünneped;
Imád: ég, föld, erdő, mező, bérczek…
Hát egyedül mi könyeznénk Máriusként
A multak romjain… mi emberek?
Föl föl! nyiljon ajakunk imára,
Füstölögjön a kebel oltára!
És boruljon kiki le a zöld mezőre –
S Istenéhez emeljen hő imát;
A legszentebb a dicsőbb, a mit ohajt
Ajkán egy sohajjá olvadjon át;
S a kakuktól kérdjen jövendölést,
Megéri-e vágyai fénykorát?...
Szép vagy ma is, mint ezer év előtt,
És ez leszesz ezredek teltivel!
Korlátot és határt folyásod nem ismer,
Lépésed ösvényét nem véti el;
A te fényedben soha enyészet
Nincsen: ó bámulandó természet!
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 4. sz. 1857. júl. 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése